Mult és Jövő, 1936 (26. évfolyam)

1936. szeptember

KECSKEMÉTI GYÖRGY: VILÁGPROBLÉMÁK SODRÁBAN A világtörténelem új fordulata gondolkodóba ejti az európai embert, aki szereplője és kissé áldozata is ennek az új történésnek. Valóban arról van-e szó, hogy a tizenkilencedik századnak az állami és társa­­dalmi berendezkedésére vonatkozó alaptételei és mód­­szerei hitelüket vesztik, kimennek a divatból, és he­­lyüket új eszmék és új berendezések veszik át? Talán nincs csoportja az európai társadalomnak, amelyre nézve ez a kérdés annyira sorsdöntő volna, mint a zsidóságra nézve. A tizenkilencedik század a demokrá­­cia, a liberalizmus, a társadalmi és politikai haladás és egyúttal a szellemi és technikai, valamint gazdasági haladás korszaka volt. A zsidóság helyzete e korszak alatt gyökeréig megváltozott. Társadalmon kívül, me­­rev formákba zárt, tradicionálisan különálló közös­­ségből a nemzeti államok polgárságának szerves ré­­szévé vált, és szellemi, meg gazdasági vezető rétege a befogadó népek felsőbb rétegein belül helyezkedett el. Ez a változás magával hozta az asszimiláció, a tel­­jes beolvadás problémáját is, de kétségtelen, hogy a zsidóság számára súlyban, jelentőségben, szellemi és gazdasági alkotó szerepben roppant emelkedést jelent. A mai kor pedig, különösen ha Közép- és Keleteurópa zsidóságának helyzetét vesszük szemügyre, könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a zsidóság társadalmi helyzetének fejlődése elhagyta a csúcspontot és immár a parabola lehajló ágán mozog. Hogy vége a liberális fejlődésnek, s a társadalom alakítását új erők veszik át, amelyeknek hatásai közé fog tartozni az is, hogy visszaveszik a zsidóságtól mindazokat a pozíciókat, melyeket a liberális fejlődés biztosított számára. Van­­nak bizonyos jelenségek, bizonyos tudatos politikai törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy a zsidósá­­got kikapcsolják a befogadó nép szellemi, politikai, sőt gazdasági életéből is. Sorsdöntő kérdés, hogy ezek az erők fogják-e megszabni az európai s különösen a közép- és keleteurópai zsidóság ama nagy többségének sorsát, mely nem vehet részt a palesztinai népi újjá­­születésben. így lesz-e, vagy nem, jósolni persze nem lehet feladatunk. Amit ma tehetünk, legfeljebb annyi, hogy megpróbálunk magunknak pontosan számot adni azok­­nak az erőknek és törekvéseknek valódi természetéről, melyek ma azzal az igénnyel lépnek fel, hogy átvegyék a tizenkilencedik század uralkodó eszméinek, a de­­mokráciának, parlamentarizmusnak, sajtó- és gondolat­­szabadságnak helyét az emberiség sorsának intézésé­­ben. Ma már nagy azoknak a száma, akik azt hirdetik, hogy ״ új világ“ küszöbéhez érkeztünk, s hogy ebben az új világban nem fogja immár tisztelni az emberi­­ség a szabadság és demokrácia tegnapi bálványait, ha­­nem a vérségi, faji összetartozásban, a fegyelemben, a diktatúra valamely formájában fogja megtalálni bol­­dogulásának új alapjait. Ez a felfogás könnyen hatalmába keríthet még kritikus elméket is, mert rendkívül hatásos dolog az­­zal érvelni, hogy „a korral haladnunk kell“,­­ hogy az, aki a tegnapi eszmékhez csökönyösen ragaszko­i­ik, végül is lemarad a fejlődés vonatáról. Nem csodál­­kozhatunk tehát rajta, h1a a különféle autoritárius és totalitárius elméletek gyorsan terjednek és m­egtévesz­­tik a könnyen megtéveszthetőket. Ezek ugyanis csak a tetszetős frázisokat hallják, de nem veszik észre, hogy hol van a csalás, hol hamisítják meg a friss jel­­szavak a valóságot. Lényegében erről van szó: a libe­­rális-demokratikus berendezkedés a világháború nyo­­mán súlyos válsághoz érkezett. A válság legmélyebb oka, hogy ez a liberális-demokratikus rendszer nem tudott igazán liberális és demokratikus lenni, hanem imperializmusba, hatalmi gépezetek erőszakos versenyébe csapott át. Az első végzetes következmény maga a háború volt, a következő pedig a háború utáni természetellenes állapot, a nacionalista elzárkózás járványos betegsége. Könnyű dolog már most a libe­­rális-kapitalista gazdálkodás mai funkciózavarait, az autarkiát, a tőkehiányt és a nemzeti elzárkózást nem annak tekinteni, ami: funkciózavarnak és válságjelen­­ségnek, hanem megtenni e bajokat a megváltó új élet­­formának, amely magát a liberalizmust váltja majd fel. Ezen a hamisításon alapszanak a mai totalitárius rendszerek. A zsidónak könnyű a maga sorsán megéreznie, hogy mit jelentenek ezek a rendszerek a valóságban. Lerombolását mindannak, ami a tizenkilencedik szá­­zad szellemi és anyagi haladását táplálta, de anélkül, hogy hasonlóan produktív elveket állítanának a detro­­nizált eszmények helyébe. Szellemi alapzatuk a nyers csoportönzés valamilyen formája: a zsidóságra nézve legtragikusabb változatában a ״ faji“ összetartozás elve. Ennek az elvnek a kritikájával nem kell részlete­­sen foglalkoznunk. A tudomány nem ismer ״ fajokat­, csak egyes típusait a testalkatnak s másfelől a vér­­összetételnek; e típusok azonban minden európai országban szétválaszthatatlanul összekeveredtek egy­­mással s még különváltan sem jelentenének külön ״ lelkiséget ‘, mert rassztípus és lelki-szellemi alkat között semmi szükségszerű összefüggés nincs. Amikor ■-faj ‘-r­ől beszélnek, kimutathatóan mindenkor csak két csoportról van szó: zsidókról és nemzsidókról. A faji törvényhozás maga sem állapít meg antropo­­lógiai kritériumokat, melyek az emberek bizonyos csoportját alkalmatlanná teszik bizonyos funkciókra, hanem egyszerűen anyakönyvi kritériumokat követel meg, melyeknek végső alapja egyedül a zsidó vallás­­hoz való odatartozás hiánya. Zsidó faj és zsidó vallás végső elemzésben ugyanaz: ״ árja“ vagy ״ német és rokonvérű“ faj pedig egyszerűen a zsidó vallású ősök hiányát jelenti. Mindebből azonban nem következik, hogy a faj­­elmélet irreális jelenség. Nagyon is, tragikusan ׳ s reális. Ha elhagyjuk hazug és áltudományos fogalmait, megtaláljuk valóságos tartalmát, mely egyszerűen ennyi: a zsidóság idegen test a befogadó nép közös­­ségében. Gondolkodása, szokásai, érdekei elkülönzik a keresztény társadalomtól. A liberalizmusnak nem

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék