Mult és Jövő, 1937 (27. évfolyam)

1937. február

* ZSIDÓ MŰVÉSZETI, IRODALMI, TÁRSADALMI ÉS KRITIKAI HAVI FOLYÓIRAT * SZERKESZTI: DR PATAI JÓZSEF * XXVII. ÉVFOLYAM, 1937 FEBRUÁR CSAK NÉHÁNY DAL, AMI MEGMARAD... Patai József megemlékezése Somlyó Zol­tártról a Szabad Egyetemen tartott előadása előtt Ez az óránk, program szerint, a m­ai Palesztina egyik legnagyobb héber költőjének, a jubiláló Dávid Simonovitznak van szentelve. De most kell, hogy a jubileum átengedjen helyéből a gyásznak. Úgy érzem, nem kezdhetünk ma itt előadást zsidó irodalomról, zsidó költőről anélkül, hogy meg ne emlékezzünk arról a nagy magyar zsidó poétáról, akit tegnap te­­mettünk el városunk határában. És úgy érzem, mintha a feltámadó Palesztinának héber költője is ideküldene néhány rögöt a Szentföldről magyar nyelven daloló társának friss sírhantjára, hogy édesebb legyen neki a nyugalom hányatott életének sok-sok szenvedése után. Ki tudja, mi az az erő, amely fiatal lelkeket, meglett férfiakat, őszfürta családapákat és frisslelkű öregeket arra kényszerít, hogy érzéseiket, gondolatai­­kat ritmusba faragják, csengő-bongó verseken pepe­­cseljenek és rímek szárnyán keressék az utat az örökkévalósághoz? Ki tudja, mi az a hatalom, amely üstökön ragad komoly gondokkal terhelt embereket, hogy megrázza egész valójukat és elvonja az élet való­­ságaitól, célszerűségeitől és ábrándok, dalok, képzele­­tek talajtalan lantosaivá avassa? De azt tudom, hogy mind a célszerűségek és valóságok elenyésznek, címek és méltóságok eltűnnek, mindnyájan ott porladnak a minden ellentétet elfedő anyaföld mélyében, de is­­kolás gyermekek ajkán és ábrándos lelkek rejtekében tovább élnek ezek a rímek, tovább zengenek ezek a dalok. És a tanítómester kérdi kis növendékektől és az Irodalomtörténet kérdi a felnőttektől: Hol, mikor született és mit alkotott a rímeknek álmodója? Ez marad életben egyedül ebből az agyonhajszolt és szét­­marcangolt világból: egynéhány dal, egynéhány ének... És ily­enkor lázad a benső kérdés. Miért, hogy akik a kornak maradandó értékei, szellemének átvi­­vői, haláluk után felavatott üstökösei, miért, hogy életük útján csupa sár és göröngy, tövis és bogáncs között csetlenek-botlanak? És szinte feltör a gyá­­szoló szívből a tetemrehívás. Hogyan történhetett, hogy költő, mint Somlyó Zoltán, éhezve, fázva és di­­deregve hajszolódott a társadalom kegyetlen közönye között? Hogyan történhetett, hogy kenyértelen asztal és fűtetlen szoba várta azt, akinek emlékezete fűteni fogja a zsidó önérzetet és költészete kenyér lesz a jövő nemzedéknek? Hogyan történhetett, hogy zsidók és kikeresztelkedett zsidók által alapított irodalmi in­­tézmények, kulturális szakosztályok a legszűkebb fa­­latot sem biztosították a zsidóság nagy költőjének, akinek a nevével dicsekedni fognak majd: ״ íme ez is a miénk volt!?“ Könnyelmű a költő és távol áll a realitások vilá­­gától, — mondják sokan. De nem a legnagyobb könnyelműség­e a zsidóság részéről, hogy szellemi ér­­tékeit úgy pazarolja, hogy szétszóródnak a nyomor rengetegében és megszakad életük fonala félúton, mi­­előtt húrjaik kizenghették volna magukból a rájuk lehelt ihlet isteni áldását? A szellem munkásainak tragikus sorsa ez. Hogy csak hulló morzsák jutnak azoknak, akikre a halhatatlanság birodalmának ala­­bástrom asztala vár. Tragikus sors és vigasz is egyben. Ki tudja még a nevét a zsidó hatalmasoknak és hatalmaskodóknak, akik Juda Halévi, Ibn Ezra, As-­ch­arizi idejében felfuvalkodottan gőgösködtek és fel­­felé alázatosan udvaronckodtak? Elmúltak, eltűntek. Még emléküket is elvitte a „zordon enyészet“. És a korból, melyben éltek, néhány dal maradt csupán az örökkévalóság számára, azok a rimes sorok, amik örök mécseseket gyújtottak a jövendő századoknak, hogy szétszórt szívekben tovább ragyogjon az össze­­tartó múlt, amely új életre támasztja a jövőt. Csak néhány dal maradt, melyek élnek és zengve szállnak nemzedékről nemzedékre és visszaviszik gyermekek szívét apáikhoz és örökül adják az apák lelkét a gyer­­mekeknek. Az utókor büszkén emlegeti a költők nevét, de talán elérkezett az idő, hogy revideáljuk azt a felfo­­gást, mintha a költőt egy nép csak saját halottjának kell hogy tekintse és nem saját élőjének is. Talán el­­jön a belátás, de addig „szétszóródnak a szent kövek minden utcák sarkain­, a zsidó Génius megszállottjai elkallódnak, elvesznek időnek előtte. A magyar zsidó költészet történetének lapjain élni fog Somlyó Zoltán neve és a nyomor tikkadt­ásának poézise tápláló forrása lesz szomjazó szíveknek.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék