Mult és Jövő, 1941 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
VIRÁGNÉ LUSTIG SÁRI: MAI TÖRTÉNET A kétszobás meleg, puha kis fészekben megelégedettség honolt és békesség világított. Helénke, a zsidóasszony minden ékes tulajdonságával sugározta szét a boldogságot a derűs otthonban. Mióta gyermekük megszületett, férjére annyi csodálattal és áhítattal tekint, mint akitől a világon a legnagyobb kincset kapta. Egyszeriben megszűnt kisleányos dacos fölényessége, rátarti büszkesége, egész lényén elérzékenyült, odaadó, alázatos szerelem ömlik el. Rievel Sándor meg is érdemelte ezt a boldogságot. Lelkiismeretes buzgósággal végzett hivatali munkája mellett időt talált arra is, hogy naponként hűségesen eljárjon az Isten házába és legnagyobb élvezete az volt, ha a szent könyvekben búvárkodott, ha az örök Tan mélységeibe merült. A két ember méltó volt egymáshoz. És egyszerre megszűnt minden. Rievel Sándornak ott kellett hagynia megszokott íróasztalát, munkakörét, amit úgy szeretett és a jó kollégákat, barátokat, akikre még csak ezután kerül a sor. Még a keresztény kollégák is megilletődötten álltak meg és könny jött a szemükbe, mikor előzékeny, szolgálatkész munkatársuktól, a nagyszerű fiatalltoktól, elbúcsúztak. Meleg kézszorításukban benne volt minden bocsánatkérésük és szégyenkezésük. Nem, ők ezt nem akarták. Mire a hódító nagy csapásból magára eszmélt, már fel is élték a kis végkielégítést. Olyan tompító, olyan kábító volt az ütés, hogy eleinte még gondolkozni sem tudott, mihez fogjon, mit tegyen. Teljesen tanácstalan volt. Hiszen senkinek nem kell a munkája, bármennyire is feszülnek izmai a dolgozni akarástól. És neki éltető eleme volt a munka. Beteg volt, ha nem dolgozhatott. A sok hiábavaló próbálkozás után keservesen tapasztalta, hogy minden hiába. Elhatározták, hogy lakásukat feladják és Rievel Sándor kivándorol a Szentföldre, új életet kezd, s hia majd újra megrakta fészkét, kihozatja feleségét és ártatlan kicsi fiókáját. Ez sem ment olyan könnyen. A hajszolt, hontalan zsidókat szállító hajó előbb még Pozsonyba ment, hogy ott felvegye az ötszáz emberből álló menekült csoportot. Rettenetes szenvedések árán jutottak el Kladovo jugoszláviai dunai kikötőbe, ahol megrekedtek. Minden élelmük, italuk elfogyott. Asszonyok, öregek, betegek, étlen-szomjan hánykolódtak. Nagy nehézségek árán a határmenti szegény zsidó hittestvérek küldték saját maguktól megvont betevő falatjukat, hogy éhen ne pusztuljanak a hajó szerencsétlen vándorai. Már félév óta vesztegeltek itt rémítő bizonytalanságban, csak az Istenbe vetett törhetetlen hit tartotta be.-Helénke pedig itthon, a szegényes albérleti szobában mindig csak várta, egyre várta a jó híreket. Egyetlen vigasza, egyetlen öröme a tízéves Erzsiké, igazi nemes gyöngy. Még alig volt négyéves, már azért rimánkodott anyjának, hogy új ruhácskáját rongyos kis baránéjának adhassa. Ha meglátta a koldust, eléje szaladt, apró kezével megfogta kezét és úgy vezette be a házba. Oh, ilyen gyermekért érdemes dolgozni, szenvedni. Mosni, takarítani járt el. Hófehér, bársonyos kezét feltörte a durva munka, gyönge vállai alig-alig bírták a szokatlan és nehéz fizikai munkát, de kitartott, mint egy bátor katona és ez a nagy akaraterő, ez a nagy szeretet tartotta fenn, hogy össze ne roskadjon. Csak legalább híreket kapna a férjé*ől! Ez a bizonytalanság jobban kínozta mindennél. Bulgáriába, Palesztinába táviratozott, hogy megtudja a hajó sorsát, semmi válasz. Szikratávírón keresett érintkezést a Földközi- és Fekete-tengeri kikötőkkel, sehonnan semmi hír. Végre megjött az imádságos lázban várt drága levél. Kievei Sándor sok hányatás és mondhatatlan szenvedés után egészségesen megérkezett Palesztinába és már dolgozik is. Robotos, nehéz fizikai munka ez, de örömmel végzi, csak hogy minél előbb együtt lehessen családjával. Párolgó aggyal és véres verejtékkel végzett megfeszített munkájával egy év alatt már annyi pénzt gyűjtött, amely elég volt ahhoz, hogy családját kihozathassa. Az asszony minden nyomorúságát feledve, boldogan készülődött férjéhez, mikor újabb és mindennél nagyobb csapás szakadt rájuk. Gyermekük megbetegedett. Valami furcsa, alattomos betegség támadta meg, még az orvosok sem tudták nevét adni, kínzó, emésztő láz gyötörte gyönge kis testét és a gyermek rohamosan pusztult, sorvadt. Játszótársai mesélték, hogy az okos gyermek sokat gyötrődött, sokat sírt az apukája után és keservesen panaszkodott, hogy anyukájának annyit kell dolgozni, kínlódni. Ez a nagy bánat is gyöngítette az érzékeny gyermek ellenállóképességét a betegséggel szemben. Az orvosok feladtak már minden reményt, de az anya még harcolt érte. Nem akarta elhinni, hogy gyermeke itthagyhatja őt. Tíz körmével véresre tépte arcát a kíntól, de még mindig hitt, mindig bízott. Az ártatlan kis Erzsike életében először talán akkor vétkezett, mikor édesanyját gyönge kis hangján ágyához Zsidó halásznő a Generázetben (A Keren Hayeszod jubileuma alkalmából) 3