A Jövő, 1954 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1954-01-01 / 1. szám

Zemplényi Klára: BÁBEL Az átlag ember általában közönyös a világot átfogó kérdésekkel szemben. Nem figyeli az életet, hanem éli. Feléli a rá eső részt, s csak ha lába valamiben megbotlik, fordul vissza, keresi a helyet, ahol megbotlott. Megvizsgálja a porszemet, mit kitörül szeme sarkából, s a piszkot, mit kiszed körmei alól. Ezek mellett ismerősei anyagi helyzete, szerelmi élete köti le érdeklődését, esetleg azokat a szociális vívmányokat, technikai fejlődéseket, tudományos felfedezéseket és művészi megnyilvánulásokat kíséri figyelemmel, melyek feltétlenül hozzá tartoznak anyagi, egészségügyi és kényelmi igényeihez. Ami nem közvetlen előnyére és jólétére szolgál, azt észre sem veszi. Mert az érdeklődés is energiát igényel és ez munka. Alapösztönök és a külső hatások kényszere foglalja le idejét, nem ér rá az emberiség közös létének változásait figyelni. Ha érvényes volt ez a világháborúk előtti korszakra, hatványozott mértékben így van ma. Ha a békeidőkben a napnak huszonnégy órája volt, a mi napjainknak már csak tizennyolc-tizenhat órája van. És ez nem szóbeszéd, nyugodtan bele lehet iktatni a relativitás elméletébe. Orvosi tudományunk kitolja az élethatárt, mégis hamarább halunk meg, mint a penicilin különböző vállfajainak felfedezése előtt. Mert ezúttal változott a szólásmód: ״ Kicsúszott a talaj lábunk alól.“ Nem a talaj, hanem a kor csúszott ki alólunk. Korunk hatalmas irammal viharzik el mellettünk, ott hagyva bennünket azon a helyen, ahol a hirtelen fejlődés ott felejtett, a szentesített gyilkolástól véres szemekkel, elvadult lélekkel, kiégett szívvel. Paradoxnak hangzik ez a megállapítás, hiszen a korunk, mi magunk vagyunk. Mégis így van, napról-napra tapasztaljuk, hogy egy új világban élünk, melyben nem ismerjük ki magunkat, melyben nem tudunk tájékozódni, mert nem fokról fokra, mozzanatról mozzanatra alakul, hanem több dimenzióban és hirtelen változik. Egy ismeretlen világban élünk, melynek fejlődését alig kísérhetjük figyelmünkkel, mert nem tudunk vele lépést tartani. A második világháború minden eddiginél borzalmasabb kavalkádja forradalmasította a kort, nem népeket, hanem magát az időt és indította el a tudomány még felmérhetetlen erejű motorát. Naponta kész, befejezett tények előtt állunk, melyeknek csak nevét halljuk, de nem tudjuk, ellenünk van-e, vagy mellettünk. Ami a múltban örökkévalónak mutatkozott, szertefoszlik, mint a délibáb. Semmivé válik, s míg az egyik ember még hisz benne, a másiknak már kihullt tudatából. Gondolkodnia kell, hogy voltakép miről is van szó. Zűrzavar van a létezett és létező világ közt. Még nem eszméltünk fel az új valóságra, de már felejtjük a régi fogalmaink értelmét. Múltunkból vezető hidunk felrobbant, anélkül, hogy beleépült volna jövőnkbe. Mindig vérzett az a kor, mely kénytelen volt meglevő szentségeket lerombolni. Mindig megkövezték, letiporták azt az embert, kiről úgy vélték, hogy ő az első romboló. Most egyes előfutárok nélkül, maga a kor mutatja meg új arcát és követel a régiek helyébe új fogalmakat, új erkölcsöket, új ideálokat. Amíg ezek ki nem alakulnak, káoszban élünk, nem értjük meg egymást és nem értjük életünk értelmét. Új tanokra van szükségünk. Új fogalmakat közös nevezőre kell hoznunk. Meg kell egymást értenünk, mert csak ezen keresztül tudjuk korunkat megérteni és a kézben tartani. Az emberek sosem voltak olyan önzők, elrugaszkodottak, türelmetlenek, mint napjainkban. Családtagok, rokonok, barátok nem értik meg egymást, mintha valamennyi más nyelven beszélne és idegen nyelven, idegen akaratokat nyilvánítana. Az egymás iránti ellenségeskedés ma a legkisebb alakulatban is oly méreteket ölt, amit a múltban csak nagy egységeknél tapasztalhattunk. (Folytatása 490. old.,Ion) Julien Benda a nagy, francia kultúrfilozófus örökéletű törvényt állított fel az intellektuellek állásfoglalására. Könyvében ״Az írástudók árulásáéban szinte márványba kívánkozóan fektette le az írók, a szellemi emberek, a népek útkijelölésre, iránymutatásra hivatott élenjáróinak morális katekizmusát. E katekizmus szerint mindazok árulók, akik elhagyják a humánumot, tollukat eladják tehetségüket rossz ügy: antihumánum, embertelenség, háborús, faji, vagy társadalomellenes uszítás, tehát barbarizmus, terror szolgálatába állítják. Árulók. Az új rosszemlékű szóval: Quislingek. Az áruló írástudó a legaljasabb species, a társadalom szellemi és morális salakja. Bűne legsúlyosabb elbírálás, ítélet alá esik. Lényegesen enyhébb kategóriába tartozik az áruló írástudatlan. Enyhébb kategóriába, mint az írástudó, a kapacitás, a koncepciózus csiszolt agyvelő, mert ő tudja, hogy mit csinál, mit követ el, tettének súlyát le tudja mérni. Az írástudatlan viszont erre képtelen. Az írástudó bűne súlyos, úgyszólván a tudatos, előre megfontolt szándékkal elkövetett morálgyilkosság. Az áruló írástudatlan nem előre megfontolt, legfeljebb csak gondatlanságból elkövetett morálölés deliktumába esik. Az áruló írástudó gonosztevő, az áruló írástudatlan csak buta. Az ótestamentum tele van írástudók ״ emlegetésével“: ״ írástudók és farizeusok“ stb. Ők voltak a felelősség, az előkelőség, az arisztokrácia, az ősi népek igazi vezérei. Az írástudatlanok pedig a sötét primitív, buta csorda: a köznép. Az ótestamentum írástudatlanai az új testamentumban ״ lelki szegények“ néven szerepelnek. Ezek felé a bölcs biblia okosan és előrelátóan mindjárt vigasz-morzsákat is dob: ״Boldogak a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa“ . . . avagy: ״nem tudják, hogy mit cselekszenek“ ... Az írástudatlanok, lelki szegények szánalmas kasztjáról a későbbi korok is megemlékeznek. Rotterdami Erasmus, a középkor alkonyának nagy humanistája vitriolos szatírát írt az emberi butaságról ״ Balgaság dicsérete“ címen. Napjainkban pedig Ráth Végh István a remek polihisztor három kötetes mamut művet szánt az oknyomozó butaságkutatásra. A butaságéra, melyet Ráth Végh az emberiség egyik legkártékonyabb ostorának, romboló rákfenéjének nevez. A butaság e három kötetben komplet kodifikálva van, címe ״Az emberi butaság kultúrtörténete“. E hatalmas munka tényleg az emberi butaság lexikona, melyben részint kronologikusan, részint szakbeosztás szerint Babylontól és a Föníciaiaktól a rádió korszakig felvonul az emberi butaság, bornirtság, korlátoltság, stupiditás, babona és tévhit tarka, végtelen és kimeríthetetlen skálája. E színes butasági kaleidoszkóp egy pótkötetét kellene megírni az emberi butaság legújabb keresetéről: az u. n. megbocsátó, elfelejtő, supertoleráns, ״ borítsunk fátylat a múltra“zsidókról. Ez a legújabb klinikus eset méltán díszhelyet foglalhat el Ráth Végh híres könyvében, ״ Romboló butaság, ön-és közveszélyes bornirtság“ címen. Vannak ideillő analóg közmondások: ״ Csak egy van, ami végtelenebb a világűrnél, az emberi butaság“. ״Ha egy zsidó buta, akkor nagyon buta‘‘... az utóbbi időben figyelemre méltó tünet észlelhető u. n. ״jobb zsidó körökben“, mármint olyanokban, akik ״adnak magukra valamit,“ röviden az u. n. ״ úri családoknál.“ E jobb körökben ma már valósággal ízléstelenség, neveletlenség, shoking, avagy ״fic done“ durva kihágás az uralkodó társadalmi konton ellen ezt a szót, hogy gázkamra, krematórium vagy láger kimondani; az Auschwitz szóról már nem is beszélek, az már egyenesen tabu. Azonnal és egyszerre tíz oldalról támadnak rá az emberre: ״ugyan kérem, elég volt már a múlt örökös felbolygatásából, nem lehet örökké régmúlt sebekben vájkálni, el kell kezdeni már végre felejteni, nem lehet állandóan bosszúért lihegni, nem lehet a múltat végtelenségig visszakérőzni, avagy tudálékosan szemközt süvítenek a fogadatlan jogtudorok: van kérem elévülés is. A szegény neveletlen bűnös, akit a jobb társaságból való kigolyózás, s mint kellemetlen idegent a kiközösítés és a csendes (vagy nem is olyan csendes) bojkot fenyeget, — szépen megtörli az orrát, behúzza a nyakát és mit tehetne, — elhallgat. Lenyeli a mondanivalóját és az undorát. Mert ezekre a butasági krónika legújabb díszeire, a nagy butasági állatkert eme parádés példányaira nem lehet haragudni, nem lehet gyűlölni őket, csak undorodni lehet tőlük, mint valami nyálkás, síkos hüllőtől, mely hajlik, siklik, kígyózik, alkalmazkodik. Igen, mert gyűlöltnek lenni már magában véve rang; ha valakit, vagy valamit gyűlölünk, arról, ha negative is, de tartunk valamit, eszméletünkben, ha mínusz is, de foka van az irántuk táplált érzelemnek. Amit azonban ezek iránt a morál-hüllők iránt érzünk annak nincsen egyáltalán hőfoka, vagy ha van, akkor az a hőfok az abszolút null fok, — ahogy ezek az egyének maguk abszolút nullák. A fentebb idézett kijelentések, gazdájukhoz méltó és rájuk jellemző lelki kivetülések, illetve elvetélések részint az oportunisták szájából hangzanak el — ez még a jobbik eset, mert az oportunitásnak, ha aljas is, de legalább materiális rugói vannak. A rosszabbik eset, a súlyosabb klinikai példa a smokkok és snobok (ami végeredményben szintén egyértelmű a butasággal), az egykori emléklaposok, és arany kardbojtosok elmegyenge szajkólása. Mert ezeknél az elkrabolt monoklisoknál az egyedüli rugó a tiszta,׳ steril butaság. Ezek a smokkok, snobok ״ kérlek a lássan izraeliták, egyenes leszármazottai az ótestamentum írástudatlanainak, az új testamentum lelki szegényeinek, s nem kevésbbé Erasmus prototípus modelljeinek. Hagada figurák: ״ az együgyü ̋, és ״aki szólni sem tud“ (milyen jól tenné!). Olyanok szájából böffennek elő a fenti épületes kijelentések, kiknek maguknak is apja, anyja, gyereke, testvére, vagy egész családja maradt ott a ma, saját maguktól, önként indexre tett helyek egyikén. És épen olyankor hangzanak el ezek a psychopatológiák, amikor már megint nem is rejtve, hanem már teljesen nyíltan üti fel fejét a náci és fasiszta bestia. Nem Adyval szólva ״ remegve, bújva, lesve, lopva“ mutatkozik a poraiból megelemedett, elpusztíthatatlan náci szörnyeteg görgő feje, hanem büszkén, nyiltan kidüllesztett teuton mellel. És ezeken a honszerelemtől és gyilkos indulatoktól dagadozó melleken ma már ismét megjelentek az első időkben még eltiltott horogkeresztes érdemrendek, S.S. S.D. és egyébb Hitler alapította karitativ testületek dicső, daliás időket idéző medáliái. Olyankor piszkolnak saját fészkükbe ezek a szomorú, lelki szegény individuumok, amikor Némethon frissen romtakarított uccáin már megint dong a ״Stechschritt, a felvonuló Frontkämpfer, Ejtőernyős és SS Bundok csizmái alatt. A gázkamrából, a krematóriumból véletlenül, tévedésből kimaradtak ezek a tökfilkók, de mégis hullák ők valamennyien, szomorú, szégyenteljes erkölcsi hullák. Árulók. Az áruló sorsa mindenkor és minden országban ismeretes. De viszont ezek ״ nem tudják hogy mit cselekszenek“ ... sötét írástudatlanok. Fel kell nyitni hályogos szemüket, meg kell tanítani őket cselekedetük súlyát lemérni. Az enyhítő körülmények (?) figyelembe vételével nem fegyházba, a gyógyintézetbe utalandók. Zsilrger László: az írástudatlanok Árulása 489