A Jövő, 1955 (4. évfolyam, 31-40. szám)
1955-01-01 / 31. szám
Dr. Silberstein Áron: A MAKKABEUSOK NEMZETE Még egy negyed évszázaddal ezelőtt is — minden idők legnagyobb zsidó tragédiáját megelőzően — nem jelentett Chanukah ünnepe egyebet a tizenhét milliót számláló zsidóság többségének értékelésében, mint vallási reminescenciát, s ennek megfelelően egy vallási aktust. A kétezer éves galut minden szenvedése, az inquisiciók és programok, a nyílt, vagy búrkölt jogfosztások és megszégyenítések nem voltak elegek ahhoz, hogy korunk zsidósága le tudja mérni valóságos helyzetét és még kevésbbé voltak alkalmasak arra, hogy ez a zsidóság meg tudja érteni a makkabeusi küzdelem történelmi jelentőségét. A chanukah-lángok minden évben fellobbantak a zsidó családok otthonaiban. Fényük melegséget árasztott a lelkekben, a Ma oz cur éneke megrezegtette a zsidó szívek érzéseinek húrjait. A nyilvános Chanukah-ünnepélyek szónokai, szép szavakkal rajzolták meg annak a mesébe illő korszaknak hős küzdelmeit. És a gyermek, a zsidó gyermek is nyolc napon keresztül önfeledten, boldogan forgathatta trenderlijét, nem sejtve azt, hogy ez a különös játékszer, magát a zsidó népet, a zsidó nép szomorú galati sorsát symbolizálja: azt, hogy mennyire csak játékszerei vagyunk a vendéglátó népeknek s mennyire nem tőlünk függ, hogyan alakul ki a jövőnk, hogyan dől el a sorsunk. Ez volt minden. Aztán a dal elhalkult, a chanukahmécses lángjai kialudtak és az élet tovább folyt a maga megszokott ütemében, mintha sohasem élt volna a zsidó történelemben az a heroikus nemzedék, amely a szinte fölmérhetetlen ellenségek túlerővel szemben kivívta a zsidó nép szabadságát és megvédte a zsidó ember függetlenségét. Talán nem hiábavaló, ha most felelevenítjük ennek a letűnt galuti zsidó életnek egynéhány legkarakterisztikusabb vonását. A zsidó ember magával vitte a Galut minden országába azt a mélyen belevésődött bibliai tanítását, hogy teljes odaadással kell dolgoznia annak az országnak és annak a népnek jólétéért, ahol lakott, ahol otthont talált. Meg is tette ezt maradéktalanul. Ma, amikor a világ nagy nyilvánossága előtt folyik le az emberiség szellemi és gazdasági életének minden megnyilatkozása, pleonismus lenne arról beszélni, hogy mi mindennel járult hozzá a zsidó nép — jóval számarányon felül — a világ kultúrájának kialakításához, tudományának és gazdasági struktúrájának felépítéséhez. De ezen felül is ismert tény az, hogy az egyes országok zsidó tömegei milyen őszinte odaadással szolgálták az államok érdekeit, ahol laktak, mennyire asszimilálódtak a nemzetekhez, amelynek keretén belül éltek, úgy hogy gyakran nagyobb patrióták voltak, mint maguk a vendéglátó népek. Ez az asszimiláció olyan méretű volt, hogy a zsidóság elvetette önmagától azt is, ami számára egyéni relációban leglényegesebb volt: zsidó történelmi öntudatát. Egyszóval a zsidó ember munkáját, tehetségét, lelki kiegyensúlyozottságát és életét áldozta a nemzetek, az emberiség fejlődésének oltárán, mert hitt az emberiségben, mert hitt az európai kultúrában, mert hitt a törvényekben, mert hitt abban, hogy az emberi szellem fejlődése, a humanizmus korszakának feltámadásához vezet. És mit kapott a zsidóság ezen szolgálatáért? Auschwitz-ot, Maidaneket és Lublint. Hat millió zsidó lélek kiirtását. A huszadik században, a világ szeme láttára. Anélkül, hogy egyetlen komoly tényező megakadályozta, vagy megtorolta volna az egész, úgynevezett kultúr-emberiség ezen égbekiáltó örök időkre szóló gyalázatát avval a néppel szemben, amely a bibliával s nem utolsó sorban a makkabeusi heroizmussal ajándékozta meg a világot. Az asszimilációs zsidóság talán legaktívabb rétege is igyekezett elhinni és elhitetni azt, hogy a zsidóságnak nincs más szerepe az emberiség szellemfejlődésében, mint az erkölcsi monotheizmus meghirdetése és elterjesztése. S ha ennek a felfogásnak van is históriai alapja, a ״Missionstheorie“ ׳ meghirdetői elfeledték azt, hogy a zsidóság sohasem adta fel nemzeti aspirációit, s főleg sohasem mondott le ősi hazájáról, s arról, hogy egyszer mégis visszatérhet oda, ahol ősei éltek úgy, ahogy a világ összes nemzetei élnek: szabadon és gyalázat nélkül. Hiszen tradícióink, ünnepeink, törvényeink, imáink —a vallási vonatkozásoktól eltekintve - telve vannak nemzeti elemekkel. A középkori zsidóság erőszakkal elzárva a külvilágtól, a gettó falai között építette fel a maga zsidó világát. Elmélyedt a tanban, amely minden gondolatával az ősök hazájába vezette el őt. Elrebegte minden nap imáit, amelyek Israel földje után való sóvárgását juttatta kifejezésre. A tannak és az imáknak nyelve, nemzetének ősi élő nyelve volt, amelyen tudósai, költői kétezer éven át írtak, s azt minden időkben tovább fejlesztették. De mindezeken felül ez a generáció nem értette meg azt, hogy pusztába kiáltó szó minden olyan eszme, amely egy elnyomott kisebbség ajkáról hangzik el, amely kisebbségnek nincsen tekintélye, nincsen megfelelő fóruma, tehát nincsen igazi otthona, ahonnan tanítását meghirdetheti. S ez a generáció elfeledte azt is — mert elfeledte saját múltját — hogy itt a földön emberek között él, akiknek nem a szellem, hanem az erő, nem az eszme, hanem a bátorság, nem az alázatosság erénye, hanem az öntudatos kiállás. Ez a generáció a vallási eszmekor birodalmába utalta múltjának húsból vérből való harcos patriótáit, példaadó történelmi figuráit: a Makkabeusokat. * A cionizmus eszméje olyan régi, mint maga a zsidó nép, mert nem csupán az ősi haza szeretetét jelenti, hanem egyszersmind önbecsülést is: a zsidó nép legnemesebb tradícióinak, tanításának, világszemléletének és vallásának megbecsülését. Egy nép dekadenciája ott kezdődik el, ahol önmagát lebecsüli, ahol múltját megtagadja. Megizmosodása és renaissance-a ott lendül magasba, ahol örök értékeit megbecsüli, ahol hű marad múltjához, ahol önmagát megtalálja. És éppen ez a nagy csodája a galati zsidóságnak, hogy a tömegek minden asszimilációs törekvése mellett sohasem szűnt meg azoknak a kiválasztottaknak heroikus törekvése, akik az általános felfogással szemben elég bátrak voltak ahhoz, hogy a zsidó nép problémáit világosan meglássák és azt nyíltan, minden félelem nélkül meg is hirdessék. Herzl fellépése és prófétai küldetése, a cionizmus ideológiájának realizálása, csak továbbfolytatása annak az eszmének és mozgalomnak, amit a Makkabeusok meghirdettek és győzelemre vittek: egy nép élniakarásának vágyát. Nem a vegetálás, nem a megalázkodás, nem a folytonos rettegés, nem a folytonos megalkuvás életformáját akarták továbbfolytatni, hanem az öntudatos félelem nélküli életet, ahol a zsidó ember szabadon imádhatja Istenét és szabadon dolgozhat önmagáért és az emberiségért. Ezt Herzl a Judenstaatban így fejezi ki: ״Hiszem, hogy csodálatos zsidók nemzedéke fog a földből kinőni. A Makkabeusok újra föltámadnak. A zsidók, ha akarják megteremtik az ő államukat. Hadd éljünk végre szabad emberek gyanán a saját régünkön és hadd halhassunk meg nyugodtan a saját hazánkban! A világ a mi szabadságunk által szabadabb lesz, gazdagságunk által gazdagodik és nagyságunk által nagyobbodik. Amit a zsidó hazában népünk javára megkísérelünk, az az emberiség számára is javítóan és boldogítóan fog hatni.“ Mattisjahu, a makkabeusok atyja szólt így, harcba induló fiaihoz. Hét éve áll már újra a zsidó állam. Ez is bizonyítja azt, hogy az asszimilációs és minden más teória a zsidó nép sorsának megoldá [UNK]sával kacsolatban - kétezer éven át - elhibá [UNK] zott volt. Nem esünk az öndícséret és az önteltség hibáiba, de objektíven megállapíthatjuk, hogy az egész világ zsidóságának tekintélyét el nem képzelt mértékben emelte az a heroiku, munka és küzdelem, az a ragyogó eredmény amelyet Izrael lakossága e rövid hét esztendő alatt végzett el. A világ közvéleménye, hatalmas nemzetek, tekintélyes államférfiak tudják becsülni és értékelni ennek a marokny népnek teljesítményét. Izrael a nemzetei szervezetének tagja lett, tényező, amellyé számolni kell, s amelyre számítani lehet. Az állam nemes értelemben vett Nyugat a közel kelet nagy dzsungeljében, szilárd bástyája annak a humanizmusnak, amely maradéktalanul akarja és fogja megvalósítani az emberiség legszentebb eszményeit: a jogot, a igazságot, a szabadságot és a békét. Azaz: zsidó biblia háromezer éves eszményeit. Israel népe végre a két ezredéves Galut utál rabbilincseit letörve, a népek vad és kegyetlen gyűlöletétől megszabadulva, saját földjén juttathatja kifejezésre szellemének karakterisztikumát, amellyel egyszer már megajándékozta a világot. Nem kétséges, hogy mi népünknek lesz még mondanivalója a emberiség számára. Izrael fennállásának hetedik évében újr kigyullanak a galuti zsidóság otthonaiban a chanukah-menorah lángjai. De ma már ma értelme van számunkra ezeknek a lángoknak, mint a múltban volt. Herzl tanította ״Ne számítsatok idegen segítségre, de jótevőkre sem. Arra se számítsatok, hogy megpuhulnak a kövek, mert a jótevők legfeljebb megalázó alazsminákat adnak és a kövek sem puhulnak meg. Az a nép, mely fel akar emelkedni— csak saját erejére számítson.“ Azt hirdetik nekünk ma a chanukah-lángol hogy mi egy népnek élő tagjai vagyunk. Az hirdetik, hogy minden támogatásunk, áldozatosságunk és munkánk Izraelért egyet jelenti Önönmagunk megerősítésével, sajá jövőnk felépítésével. Mert az elmúlt kéteze év világosan bebizonyította, hogy Cion: Bet chájem, a mi életünk, a mi létezésünk egyetlen szilárd bázisa. Légy boldog, légy határtalanul büszke, hogy ott állhatsz szellemi , anyagi javaiddal az ős-új országot épít makkabeusi hősök sorában! Ennek a korszaknak hamis kultúrája, enne a korszaknak embertelen nemzedéke népünk egyharmadának állati kegyetlenséggel val kiirtásával gyászba borított bennünket. Szemünkben még a fájdalom könnyei csillognak szívünkben a bánat húrjai sírnak, tagjaink még zsibbadtak e nemzeti tragédia kegyetlen sorscsapásának írtóztató súlya alatt. De a Izraelban fellángoló makkabeusi szelién fénye, az új zsidó reménység hajnalát hírde gyógyító balzsamként nekünk. 632 PÁRIZSBAN MAGYAR GYÓGYSZERTÁR 19, boulevard Bonne Nouvelle Téléphone : Louvre 3536־ Méfro : Bonne Nouvelle P Á R I Z S B A N