Uj Élet, 1963 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Közelebb jutottunk a békéhez Vége a polgári esztendőnek, jó alkalom ez egy — legalább is vázlatos — mérleg elkészítésére. De nemcsak alkalom, hanem lelki szükséglet is, hiszen 1962-ben annyi minden és köztük olyan fontos események történtek körülöttünk, hogy érdemes és szükséges újra meg újra átgondolni lényegüket. A ,,körülöttünk” kifejezésen természetesen nemcsak a szűkebb, hanem a szélesebb világ is értendő. Hiszen éppen ez a most zárult esztendő mutatta meg soha nem tapasztalt szemléletességgel, hogy ami sokezer kilométernyire történik, az gyakran a legközelebbről érinthet bennünket. Egyre markánsabban láthatjuk, milyen megalapozott igazság a ״ nagyvilág” és a ״ kisvilág” eseerényeinek egymástól való függése. Színesebb lett a térkép, új országok lettek szabaddá és függetlenné 1962-ben. Az Afrikában és Afrikáért zajló nemzeti felszabadító mozgalom új, nagy eredményeket szült és a gyarmati és félgyarmati világ más helyein is örvendetes győzelmeket hozott ez a harc. Az elmúlt esztendőben tovább gyengült a gyarmati rendszer, az emberiség tegnapjának egyik legszörnyűbb és legelvakultabb maradványa. Tovább gyengült annak ellenére, hogy az imperializmus — hol véresen agresszív, hol raffináltabb formákkan — azon mesterkedett: forgassák vissza a történelem kerekét A történelemellenes mesterkedéseknek azonban szükségképpen kudarc a sorsuk! 1962. eseményei is jól megmutatták ezt. A haladás új, nagy erői — amelyeket az elvi szilárdság mellett realista rugalmasság is jellemez — megvédték a szabad népek vívmányait, s megvédelmezték a még elnyomott népek jogát és lehetőségét a szabad és boldog élethez. A szocialista tábor és az egész világ haladó közvéleménye által támogatott szovjet diplomácia elhárította a háború veszélyét, amelyet az imperializmus idézett fel a Karib-tengeren. A népeknek hasznos kompromisszum született. A szovjet diplomácia — igaza tudatában, s az emberiség jövőjét képviselve nem ijed meg az imperialista ״ veszettek” fenyegetéseitől, de nem zavartatja magát az álforradalmi frázisoktól sem. 1962-ben különösen bonyolult helyzetekben mutata meg, mit is jelent a békés egymás mellett élés elve a gyakorlatban. S ez a ״ szemléltető lecke” hatott a nyugati kormánykörök józanabb csoportjaira, mindazokra is, akik ha nem is képviselik a nagy tömegek igazi érdekeit, de megőrizték valóságérzéküket. Elmondhatjuk, hogy az 1962-es esztendő örvendetes és drámai, egyértelműen előrevivő és legbensőbb valójában majd csak a jövőben áttekinthető eseményeinek summázata éppen a békés egymás mellett élés újabb győzelem-sorozata. További erőfeszülésekre van szükség még ahhoz, hogy a világ végképp elkerülje az atomháború veszedelmét, hogy a különböző társadalmi rendszerek békés versenyei az egész emberiséget boldogító valósággá váljék. Illúzió lenne azt hinni, hogy nem lehetnek még újabb bonyodalmak, konfliktusok. Az 1962-es esztendő homlokzatán azonban mégis csak ez áll: közelebb jutottunk az intézményesített békéhez! Szóltunk már e hasábokon is a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. Kongresszusának nemzeti és bizonyos vonatkozásokban nemzetközi jelentőségéről. E ■kongresszus reálisan határozta meg, miképpen fejlődött tovább az elmúlt években az új nemzeti egység. Ebben a szocialista szellemű egységben a magyar nép — megszabadulva a múlt bűneitől és a tegnap hibáitól — előre tart, a kor magaslatai felé. A megélhetés és az emberség a jól végzett munka és a tartalmas élet valóságban gyökeredző eszményei, a béke vágya és a békét megvédő cselekvés hatják át a mai magyar életet. A szocializmus építésének új szakasza kezdődött 1962-ben, olyan szakasz, amely jelentős társadalmi változások bázisán, egy új lendületet kapott nép valóban közös akaratában éri el céljait. Szerénytelenségnek vélnénk e cikkben részletesen szólni a magyar zsidóság felekezeti életéről az 1962-es esztendőben. Azt azonban e messzebbre tekintő mérleggel kapcsolatban is leszögezhetjük, hogy a most befejeződött polgári esztendő nagy nemzetközi és nemzeti eseményei — s azok belső logikája — pezsdítő hatással voltak és vannak felekezetünk tagjaira is. Mi, zsidó vallású magyarok, szintén érezzük felelősségünket a békéért, a jólétért vívott munkában a szocializmus teljes felépítésében. S a templomi szószéken és a munkapad mellett, a felekezeti közélet rendezvényein és a hivatali tevékenységben, mindig és mindenütt áthat bennünket az, amit ez az eseményekben és fordulatokban. Harcokban és eredményekben oly gazdag esztendő revellált. Vagyis, hogy a magyar nép, és az egész emberiség a tartás hőse boldog korszaka előtt. Bp. Berm. Bp. 72. Vasvári István tárcája UJ ÉLET EGYES SZÁMÁRA: 2 FORINT A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA XIX. ÉVF. 1. SZÁM 1963. január 1. Pamlényi Ervin: ,,Fegyvertelen álltak az aknamezőkön...* Sós Endre: A mozgó gázkamrák főparancsnoka Nem illúzió írta: Kecskeméti György Amióta hat héttel ezelőtt az Új Élet hasábjain először adtunk hírt arról, hogy a kis Éva, akit Auschwitzban az intézményesített embertelenség szakított el édesanyjától, most tizennyolc év után keresi szüleit, rokonait, számtalan érdeklődő kereste fel a szerkesztőséget Levelek özöne érkezett vidéki városokból, falukból, a világ minden tájáról, amelyeknek írói mind felismerni vélik a közölt fényképben, eltűnt drága kisleányukat. Mások olyan adatokat közölnek, amelyek talán nyomra vezethetnek és segítenek megkeresni a most Krcz Éva néven, a krakkói egyetemen tanuló leány szüleit. Ezek a levelek az aggódó szülői szeretetről, a múlt borzalmairól, az örök bánatról regélnek. De a sok-sok levél között akadt egy, amely tartalmával, pesszimista hangvételével elüt a többitől. Azt írja P. K.: ״ Igen tisztelt Szerkesztő úr! Most olvastam az Új Élet legújabb számában a kis Éváról megjelent cikket. Őszintén megmondom, nem értek egyet annak tendenciájával, sőt mi több, az egész írást feleslegesnek tartom. Hogy miért? Megpróbálom röviden kifejteni. Hála Istennek, ma már csak rossz emlékű múlt mindaz, ami a fasizmus évei alatt nálunk is, másutt is történt haladó emberekkel és a zsidókkal. Mindaz amit velünk szemben elkövettek, soha többé meg nem történhet. Ezért nem találkozik az én felfogásommal az sem, hogy önök lapjukban állandóan azoknak a fájdalmas időknek felelevenítésével foglalkoznak. Szerintem örülni kell annak, hogy azok az idők örökre elmúltak és ne idézzünk állandóan véres szellemeket. Éljünk a mának, élvezzük az életet. De hogy visszatérjünk az említett cikkre, kérdem Önöktől, mire való fellépni a még alig behegedt sebeket, hiszen nincs olyan család, amelynek ne lettek volna veszteségei. A legnagyobb bűnnek tartom az önök részéről, hogy illúziókat ébresztenek ezekben az emberekben, akik azt hiszik, hogy ez az A 5116 számot viselő egykori auschwitzi rab Krcz Éva, vagy ha úgy tetszik, Storcz Éva, az ő gyermekük. Mert mi más, ha nem illúziókeltés, hogy valaki felismerheti ebben a mai 23 éves felnőtt lányban a 18 év előtti 4 vagy 5 éves kislányt. A mai realitásokkal teli életben ilyen ködfátyollal borított kísérteteket felidézni, ismétlem, illúzió.’' Eddig a levél, amelynek egyetlen sorával sem értünk egyet Nem érthetünk egyet először is azért, mert az a felfogásunk, hogy a fasizmus feléledésének veszélyére állandóan fel kell hívni a figyelmet. Az Új Élet azzal, hogy az elmúlt szörnyűségekről cikkezik, ébren tartja az emlékezést, nem hagyja elfelejteni azt, mi történne a világgal, ha ismét a fasiszták kerülnének uralomra. Tesszük ezt pedig azért, mert elköteleztük magunkat az antifasizmus eszméje mellett. A levél írójának nem tudunk közvetlenül válaszolni, miután nevének kezdőbetűinkívül nem közölte közelebbi címét. Levelének lényegi mondanivalóira azért itt adjuk meg a feleletet. P. K. illúziókeltésnek nevezi azt a törekvést, hogy igyekszünk segíteni Évának, a névtelen lánynak szülei, vagy rokonai megtalálásában. Nem, mi nem akarunk ködfátyollal borított kísérteteket idézni, semmi sem áll távolabb tőlünk, mint ez a szándék. Mi csak a tényekre támaszkodva akarjuk visszaszerezni egy fiatal lány lelki békéjét. S hogy ez a törekvés mennyire nem illúzió, arra azt a Tadeusz Symanskit idézzük tanúnak, aki élete fő céljának tekinti az Auschwitz poklából megmenekült fiúk és lányok szüleinek felkutatását. Tadeusz Symanskinak ezt a nemes kísérletét négy esetben koronázta siker. Négy fiatalembert, köztük két szovjet fiút, adott vissza szüleinek. Azt,ahogy Tadeusz Symanski részben elérte célját, az emberi közösség tevőleges részvétele, a segíteni akarás és a szolidaritás mindennél szorosabb köteléke tette lehetővé, az a kötelék, amely a leghatalmasabb erővel köti össze az embereket ezen a világon. Nem, kedves P. K., mi valljuk, hogy amit a humanizmus nevében teszünk, az nem illúziókeltés, hanem a kollektív emberi összefogás ébresztése és bízunk abban, nem illúzió az, hogy Éva végül is megtalálja szüleit, vagy rokonait. A Budapesti Izraelita Hitközség rendkívüli közgyűlése December 27-én, csütörtökön, a Budapesti Izraelita Hitközség rendkívüli közgyűlést tartott a gazdasági és egyéb javaslatok megvitatására. Az elnöki emelvényen ott láttuk a rabbikar vezetőit: Dr. Beneschofsky Imre országos főrabbihelyettest, Schück Jenő főrabbit, az Ortodox Rabbitanács elnökét, dr. Fisch Henriket, a Dohány utcai templom főrabbiját és dr. Salgó László főrabbit, a Budapesti Rabbiság igazgatóját, továbbá azelnökség tagjait ■ Sós Endre elnök a napirend tárgyalása׳ előtt elparentálta a legutóbbi közgyűlés óta elhunyt kiválóságokat, közéleti személyiségeket, tisztviselőket. Megemlékezett dr. Fleischmann Lászlóról, az orvostudományok doktoráról, a MIOK és a BIH díszelnökéről, dr. Molnár Béla egyetemi tanárról, a hitközség képviselő testületénak dssztagjáról; dr. Schindler Józsefről, a magyar rabbikar egyik díszéről és büszkeségéről; Káldor Józsefről, az Alföldi Izraelita Községkerület és a Szegedi Izraelita Hitközség elnökéről; özvegy Klein Bernátnéról, Mohácsi Jenő, a mártírhalált halt író és műfordító édesanyjáról; Geréb Lászlóról, az ismert íróról és műfordítóról, aki az utóbbi időben erejének jelentékeny részét a magyar zsidóság múltjának kutatására fordította; Vámos Henrik központi elöljáróról, a Dohány utcai templom 45 esztendőn át munkálkodó vezető elöljárójáról, aki a zsidó hűség élő szobra volt. Elhunyt Winkler Ignác, a Nagyfuvaros utcai körzet volt vezető templomelöljárója, Gál Ignácné, az árvák pártfogója, dr. Blumenthal László, a Szabolcs utcai kórház főorvosa, dr. Lefkovits Lajos, több budai iskola orvosa, Nádor Jenő, a Bethlen téri körzet elöljárója és László Ignác, az Ortodox Tagozat egyik vezető tagja. Régi értékeink közül elvesztettük dr. Vita Gyulát, aki a felszabadulás után felsőbírósági tanácselnök volt, dr. Burger Dénest. Meghalt Schulcz Károly, a Bethlen téri körzet elöljárója, Bleier Sándor, a Kispesti körzet elnökhelyettese, Friedlander Henrik tanító, a Rákospalotai körzet oktatási elöljárója és özv. Schönwetter Oszkárné, a Hegedűs Gyula utcai körzet választmányi tagja. Távol a magyar zsidóságtól halt meg dr. Geyer Albert, a BIH volt elnökhelyettese és Dückstein Zoltán, a Zsidó Gimnázium volt tornatanára. Nemrégen költözött el az élők sorából Bródy Lili, az ismert írónő. A MIOK, a BIH és a KSZB dolgozói közül elvesztettük Kellner Jenőt, Ellinger Ilonát, Eisenberger Izraelt, Komlós Sándort, dr. Harmos Viktort, Molnár Salamont és Jaleier Bélát, tíz elnök azután néhány országos eseményről és a felekezet aktuális ügyeiről szólt. A közgyűlés tagjainak általános helyeslése mellett mondott köszönetet a forradalmi munks-paraszt kormánynak, hogy az 1963-as évben ugyanolyan összegű államsegélyt folyósít a magyar izraelita hitfelekezetnek, mint amit a felekezet az 1962-es évben kapott.____ Elismerőleg beszélt arról, hogy a főváros zsidósága mint Folytatása a 7. oldalon. Ősatyáink írta: dr. Singer Ödön főrabbi A menóra mécseinek kicsiny lángjai még visszatükröződnek szemünk sarkában, de a zsidó ember karja ismét a Biblia felé nyúllt, és folytatja annak tanulmányozását, amit úgysem hagy félbe sohasem. A Tórában e hetekben az ősatyák életéről olvasunk, kikre nemcsak mi zsidó emberek tekintünk fel, hanem szerte a világon sok-sok millió ember olvassa, tanulmányozza a biblia rövid előadásában életüket, cselekedeteiket jellemüket. A három nagy, a három generáció, nagyapa, fia, és unokája: Ábrahám, Izsák és Jákob, majd ez utóbbi gyermekeinek élete, története megihletett írót, festőt, szobrászművészt egyaránt. A babona balga bilincseiben élő, vergődő embernek az első ős, az istenkereső Ábrahám új utat mutatott. Eloszlatta a szellem sötétségét. Ezt a tényt röviden, tömören így tárja elénk a Midrás, ״ és szólt Isten: legyen világosság, és lett Ábrahám.” Valóban az Egyisten hit magasztos szépségeire Ábrahám tanította meg az embert, felszabadítván őt a bálványimádás rút, embertelen szokásainak rabságából. De a szelíd istenkeresős hős is tudott lenni. Új vonással gazdagodik jelleme. Bátor katona a harc mezején, ha igazságért kell , akár fegyverrel is küzdenie. Barátját és öccsét orvul fogságba ejtették. A jámbor férfi, Ábrahám, késlekedés nélkül fegyvert ragad kiszabadításukra. Legyőzi a túlerőt, kiszabadítja a foglyokat, és a hálálkodó szabadultaknak, kik mindenüket felajánlják neki, megesküszik ,,felemelem kezeimet az örökkévalóhoz... nem veszek el egy szál fonalat, sem egy sarukötőt, semmit sem...” Az apa tanításait megőrzi fia, Izsák, és továbbfejleszti az unoka, Jákob. Neki már nem kell keresnie Istent. Ő a megtalált Istennel álmodik. Az üldözött, a mindenéből kifosztott Jákob, kinek takarója az éj sötét palástja, párnája az útszél röge, kemény köve, nem ellenségei pusztulásáról álmodik, nem’azok bukásáról álmodozik, nincs szivében — még álmában sem — hosszú vagy pusztító harag, hanem létrát lát, mely földet egekkel köt össze, porba hulló embert Isten magasságáig emel. Ennek az álomnak leírása a bibliában a világirodalom legszebb helyei közé tartozik. Gyönyörű kép, mely szimbolizmusában minden emberhez szól. E szózat nemcsak Jákobnak, hanem minden embernek minden korszakban azt hirdeti, hogy 8. föld telve Isten dicsőségével A folytatás Jákob fiával, Józseffel tör־״ ténik. József a főszereplő az elbeszélésben, melyet Mózes első könyve hátralevő szakaszai mondanak el. Az a szépség, mely József történetét különös bájjal telíti, mindenkor magával ragadja az olvasót. A mindennapi élet egyszerű szavaival úgy fejezi ki a legmélyebb gondolatokat, hogy, bár a kisgyermek is meg tudja érteni, mégis a legnagyobb gondolkodók is újabb és újabb meglepő gondolatokat fedeznek fel benne. Mint nyár és csillagos ég, mint öröm és gyermekkor, úgy kapják meg és bűvölik el az ember lelkét ezek az elbeszélések fenséges egyszerűségükkel, nagy komolyságukkal és csodálatos szépségükkel. Érezzük, hogy az isteni gondviselés törvénye érvényesül minden felett, és keresztülviszi céljait az emberi motívumok bonyodalmain át Erkölcsi szellemmel telítettek Ábrahám családjának történetei. Kötelesség, bűn és büntetés, a szenvedély összeütközése a lelkiismerettel, az erkölcsi és szellemi erők győzelme az emberi élet viszontagságaiban egyszerű emberek életének elbeszélése által, kik el-elesnek, megbotlanak az élet útvesztőiben, vétkeznek, bűnbe esnek, de sötétben tapogatózva emberek tudnak maradni, és újból fel tudnak emelkedni az erkölcs magaslataira. József testvéreinek magatartása is ezt bizonyítja, midőn, bár hoszszú évek múlva, de felébred lelkiismeretük, és átérzik a régi bűn teljes súlyát és gyötrelmét. Huxley, Darwin munkatársa egyik munkájában így nyilatkozik: ״ melyik más könyv tanulmányozásában nemesedhetnének enynyire a gyermekek és jöhetnének rá arra a gondolatra, hogy a történelem tágas területén minden egyén — ők maguk is — csak egy pillanatnyi helyet foglalnak el, és mindenki az idők áldását vagy átkát nyeri el aszerint, hogy mennyire iparkodik a jót cselekedni és a rosszat gyűlölni.” Íme a tudós férfi is megállapítja, hogy az erkölcs győzelme, a jó diadala biztos a rossz, a gonosz felett — éppen idő kérdése csupán. És valóban látjuk és tapasztaljuk, hogy mindig győz az igaz, és előbb vagy utóbb, de el kell buknia a gonosznak, a becstelennek. És ha alászállunk a múltnak „mélységesen mély kútjába”, és újólag elolvassuk a régi történetet, sivatagi pásztorok küzdelmes életét, akkor megerősödik lelkünkben a hit ősi elszakíthatatlan lánca, hit az Istenben és emberben, hit a jónak, szépnek, és e két gondolat megvalósulásában: Isten áldottan ember akarta békében.