Új Élet, 1971 (26. évfolyam, 1-24. szám)

1971-11-15 / 22. szám

Bp. bérmentesítve, Bp. 72. Emlékezés dr. Kohn Sámuelre S. J. Agnon. Szombat Palásti László: November 7. Auschwitzban EGYES SZÁM ÁRA 3 FORINT PJA A MAGYAR IZRAELITÁK LA XXVI. ÉVFOLYAM, 22. SZÁM 1971. NOVEMBER 15. Ötvennégy éve kezdődött Sok szó esik mostanában — sajtóban is, de a „tömegkommunikáció”-nak abban az ősi közegében is, ami az emberek, embercsoportok beszélgetése — a nemzetközi közérzetről. És elmondható, annak ellenére is, hogy a világ súlyos problémái nem múltak, nem is múlhattak el keddről szerdára, ez a közérzet az elmúlt időkben kétségkívül sokat javult. Sok összetevője van ennek az idegrostjainkban is érezhető javulásnak. Hozzátartozik — nem utolsósorban — Leonyid Brezsnyev párizsi látogatása, és egyáltalán a szovjet diplomácia számos új lépése, amely közelebb hozta a megvalósuláshoz az európai biztonsági értekezlet ügyét, és ezzel magát az európai béke ügyét is. Hozzá tartozik e javulási folyamathoz a két Németország tárgyalásainak előrehaladása és — többek között — az is, hogy a világ egyik legnagyobb országa, a Kínai Népköztársaság, több mint két évtized után, elfoglalhatta megérdemelt helyét az Egyesült Nemzetek Szövetségében. Nem lehetünk sem szűk látókörűen elégedettek a világ dolgaival, sem naivul optimisták,״ a túlzott optimizmus néha cinizmus” — fogalmazta meg annak idején, Karl Kraus), de látjuk, látnunk kell a valóság sorozatos csatanyeréseit. És mindezt nem lehet nem örömmel nyugtáznunk. Nem lehet nem tudomásul venni azonban, hogy annak, amit különben a világsajtó több kiváló publicistája egybehangzóan nevez „a valóság csatanyerései”-nek, egy történelmi földrengés az alapja. Hiszen 1917. november 7-e nélkül — és análkül, amit ez a dátum jelez — nem jelentek meg volna a világban a békének azok az erői, amelyek most mégiscsak a remény közérzetét okozzák a világ népeiben. Tulajdonképpen ötvennégy esztendővel ezelőtt kezdődött az a hatalmas békeoffenzíva, amelynek menetét drámai fordulatok is megszakították. De azok, akik az orosz népre és a világ népeire támaszkodva, bennük bízva megindították ezt az offenzívát, éppen hogy nem ítélték valamiféle „huszárroham”-nak a népek, az emberiség igazságos békéjéhez vezető utat. Hosszú és szívós küzdelemre számítottak a béke és emberség nagy harcosai, s a veszélyekre is figyelmeztetnek. És ha most, a nehézségek ismeretében, is bízunk e békeoffenzíva kiteljesedésében, akkor semmiképpen sem feledkezhetünk meg 1917. november 7-e hőseiről. A veszélyek nem múltak el, súlyos problémák felhői is láthatók a nemzetközi élet égboltján. A „nemzetközi közérzet” mégis jobb, mint akár tegnap is volt, és e közérzetjavulás is egyik biztató jele annak, hogy november 7-e igazságot hozó szelleme jelen van — és holnapra még inkább jelen lesz — a világban. A valóságos egyenjogúsításért Érdekes riportot olvashattunk az egyik napilapban. A riport ״ főszereplője” a Szovjet—Magyar Baráti Társaság legutóbb hazánkba látogatott küldöttségének vezetője, Jevdokija Karpova volt. Ez a középkorú asszony — a volt textiltechnikus, feleség, édesanya — ״ mellékesen” a Szovjetunió egyik legnagyobb lélekszámú köztársaságának, az OSZSZSZK-nak miniszterelnök-helyettese. De nem annyira a magas funkció az, ami miatt ezt az írást olyan érdekesnek, lélekmelegítőnek tartottuk. Hanem mert Karpovánál — saját szavai stílusából ez világosan kitűnik — a két „szerep”, a miniszterelnök-helyettesé és a családjával törődő, családtagjai sorsáért aggódó nő szerepe, feladatköre harmonikusan olvad össze. Tudjuk, látjuk, hogy a szocializmust építő Magyarországon sokat tettek és tesznek azért, hogy a nők ne csak formálisan, hanem valóságosan is egyenjogúak legyenek. Tehát, akinek tehetsége van, az vezető, irányító (nem feltétlenül miniszterelnök-helyettesi) helyzetbe kerüljön, anélkül, azonban, hogy asszonyi helyzete csorbát szenvedjen. A szocialista országok azok, ahol oly nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a családi élet minden szép hagyományát harmóniába — ״ szinkronba” — hozzák a „gyorsuló idő” feladataival. A legutóbbi nőkongresszus — és ez jellemző a hazai közérzetre — őszintén vetette fel az ezzel kapcsolatos gondokat, és azt is, hogy mit kell tenni (a nem kis erőfeszítésekkel), hogy több női vezető legyen az országban. És azért is, hogy a nők ugyanakkor nők maradjanak, a nagy francia költővel szólva: „Új korok hajnalán is az ősi forrás — a gyöngédség buzogtatói.”. Karinthy Ferenc: ״ Mikor ér véget a II. világháború ?4. Ezt a kérdést teszi fel kimondatlanul az író, Karinthy Ferenc, akinek két egyfelvonásosát: Pesten és Dudán címmel mutatta be az Irodalmi Színpad. Erre a kérdésre, a túlélés és a túlélők problémáira keres feleletet az író, miközben éles tükröt villant a néző felé. A tükörképben a kortárs, a szintén túlélő szemszögén keresztül, anélkül, hogy bírói jógot öltene magára, minden ítélkezést mellőzve, így szól a nézőhöz: íme, ilyenek vagytok, vagy ha jobban tetszik, ilyenek vagyunk. Vajon milyen képet mutat Karinthy Ferenc tükre? A Pesten című jelenet egy kocsmában játszódik. Az egyik asztalnál két vidéki figura iszogat. Gesztusaikban, hanghordozásukban, gondolkozásukban a túlélő keretlegények, vagy nyilas pártszolgálatosok prototípusai, análkül, hogy az író erre egy mondattal is utalna. Idő: 1957, kora tavasza. Egy-két pohár bor és kibuggyan belőlük a nótaszó, annak a nótának a szavai, amely átmenetileg egyeseknél ismét polgárjogot nyert: Nincsen pénzem, de majd lesz Hogyha Budapesten pogrom lesz, Megölöm a Svarcot, meg a Feketét... A másik asztalnál megjelenik a színész, a vidéki város volt színigazgatója. Teli sértődöttséggel és félelemmel, hiszen féktelen törtetésében ott lihegett a személyi kultusz akarnócai soraiban. A két vidéki alak felismeri és azzal fenyegeti, hogy „igazgató úr, fel leszel akasztva”. A karrierista, elvtelen színigazgató, akiről kiderül, nem más, mint beijedt, rossz, ágáló ripacs, átül hozzájuk, együtt isznak, és egy-két liter bor után, már velük dudorássza a pogromra uszító dalt. Ez a magva a Pesten című drámának, amit nevezhetnünk szociográfiai tanulmánynak is. Az író talán Ady szavaira gondolt, amikor felvázolta e ragyogó szatírát: „négy-öt magyar összehajol...” Nos, itt csak három magyar hajolt össze, de bennük megmutatkozott a fertőzött túlélők arculata. ־ Karinthy Ferenc a második drámában, a Budán címűben tovább megy egy lépéssel. Ennek hőse egy beteg, öreg, magányos asszony, Farkasné, akinek férjét, a vidéki mesternyomdászt, a szép könyvek szerelmesét 1914-ben, mint bűnözőt, megbilincselve elhurcolták a csendőrök. A nyomdász, aki megjárta Mauthausent, azon kevesek sorába tartozik, akik visszatántorogtak hazájukba. A vidéki faluba, ahol egy emberöltőn keresztül tervezte és nyomatta ki a szép könyveket, közöttük az Ótestamemtumot, nem akar visszamenni, egy életre kiábrándult azokból az emberekből, akik megalázták, kifosztották. Budán telepedik le feleségével, de a törvénytelenség éveiben őt is, mint volt „kizsákmányolót” internálják. Felesége, aki nem zsidó, ottmarad a kis budai lakásban, egyedül, elhagyatva. Háromszázhúsz forint tanítónői nyugdíjából tengetve életét. A fűtetlen lakásba két ifjú népnevelő lép be. A választások előtt agitálnak. Különösen a fiú szajkózza az ötvenes évek divatos frázisait. A beszélgetés során kiderül, hogy a fiú — egyébként valóban meggyőződéses híve a rendszernek, — tulajdonképpen egy csendőrőrnagy fia, és apja a deportálások miatt színtén internálótáborban van. És itt izzik fel a dráma, a szenvedély hőfokán. Farkasné, a régebben deportált és most internált nyomdász felesége felemelkedik a karosszékből és felcsattanó hangon mondja: „És maga, egy csendőrtiszt fia, maga népnevel engem?” És kiderül a beszélgetés során, hogy a leány, a másik népnevelő is magában hordozza a háború szörnyű örökségét, ő is megsebzett lélek, akit gyermekkorában a frontról hazajött nevelőapja gyalázott meg. A bátor, kemény igazságokat kimondó dráma akkor éri el csúcsát, amikor Farkasné a karosszékből, ahova öregsége és betegsége odaláncolta, így kiált fel: ״ Én hiszek Istenben. Az ószövetségi hús- véristenben, aki nem az égben trónol, hanem itt a földön, velünk vándorol a pusztaságban, hogy szinte kézzel tapintható. Keresztény asszony létemre, ebben a zsidó Istenben hiszek. Aki lángfény az éjszakában, tömör ragyogás a sötétben.” Egy humanista író nemes indulataitól átfűtött szavai és ahogy Sulyok Mária ezt elmondja, az egy nagy, kivételesen nagy színésznő felejthetetlen alakítása. A túlélők problémáinak, a megsebzett és megfertőzött lelkek tükörképe Karinthy Ferenc e két drámája, amely alkalmat ad az írónak, hogy mint annyiszor életműve során, igaz, őszinte szavakkal álljon ki a háború, a fasizmus és az antiszemitizmus hármas ördögi szövetsége ellen. Mert Karinthy nem elősör használja fel írói tehetségét erre. A fasizmust állította pellengérre, ״ Hátország” című elbeszélésében, az újvidéki szörnyűségekre keresett magyarázatot a ״ Régi nyár” című novellájában és a nyilas uralom haszonélvezőivel foglalkozott a sok vitát felkavart ״ Aranyidő” című kisregényében. De amit először kellett volna említenünk, az ő alkotása a „Budapesti tavasz” című regény, amelyben költői emléket állít egy mártírhalált halt zsidólánynak. Az ebből készült film még ma is a magyar antifasiszta filmek legjobbjának számít, ezzé teszi a pátosz nélküli emberi történet és a humanista kicsengés. A Budapesti tavasz nemzetközi sikerére jellemző, hogy sok egyéb nyelv mellett még Japánra is lefordították és a belőle készült film Japánban, Amerikában is sikert aratott. Ezekhez az antifasiszta művekhez sorakozik fel az elmúlt évben bemutatott ״ Gellérthegyi álmok” és a most említett két egyfelvonásosa, a ״ Pesten és Budán”. Mi indította Karinthy Ferencet arra, hogy annyiszor visszanyúljon a negyvenes évekbe és írói tollával a fasizmus és antiszemitizmus hazugságai ellen hadakozzék, és pedig olyan művészi fokon, amely a nemes szándékot nem a szólamok és brossúrák szintjére szürkíti. Ez a kérdés vezetett az íróhoz, aki erre így válaszolt: — Több oka is van ennek. Az első az, hogy ma, 26 évvel a második világháború befejezése után nemcsak nálunk, a magyar irodalomban, de szerte a világ irodalmában is egyra-másra születnek olyan művek, amelyek a második világháborúval és az ezzel kapcsolatos problémákkal, tegyük hozzá, sokszor nyitva hagyott, meg nem oldott kérdésekkel foglalkoznak. Hogy csak néhány példát említsek: Semprun, az amerikai Normann Mailer, Zsukov marsall emlékiratai, a francia miniszteríró André Malraux ellen-emlékiratai, mindezekben az években jelentek meg, de egyben megegyeznek, azokra a meg nem oldott problémákra keresnek magyarázatot, amelyeket ez a háború hagyott az emberiség számára. Ezzel szemben, ha visszaemlékezel az első világháborúra, annak befejezése után két évtizeddel már senkit sem érdekelt a háború témája és Hamingway, Remarque és Markovics Rodion könyvei után minden további háborús regény eladhatatlannak bizonyult. Ez természetesen nem véletlen. Ennek magyarázata a két háború közötti különbségből adódik. Az első világháború is, mint minden háború, hatalmas vér- és emberveszteséggel járt. Mégis, mennyiségileg és minőségileg nagy különbség van a két háború között. Az elsőben voltak a frontok és voltak a hátországok. A fronton megsebesültek és értelmetlen hősi halált haltak a katonák milliói. A hátországokban — kivételt képeznek a front mögötti határvárosok és falvak lakói — az emberek jóllakottan vagy kevésbé jóllakottan a hadijelentéseket tárgyalták egymás között. A második világháborúban ez a kép megváltozott. Hatalmas szervezettséggel, totális mozgósítással elmosódtak a front és a hátország közötti különbségek. Egész Európa egyetlen fronttá változott. Civil lakosok millióit irtották ki, deportálták, rabszolga munkára kényszerítettük. Ezek a különbségek választották el egymástól a két háborút és ebben a negatív elválasztójelben látom az egyik okát, hogy ma, több mint negyedszázad után is az írók annyit foglalkoznak a második világháborúval. De tovább megyek. Vajon vágat ért-e már a második világháború? Tudom, első pillanatra abszurd kérdésnek tűnik fel ez, de ha egy kicsit belenézünk a dolgok mélyébe, azt kell mondanom, a háború még ma sem fejeződött be, hiszen nem múlik el nap, háború nélkül a földgolyó valamelyik részén. Ezek a helyi háborúk szerintem mind a második világháború következményei. De ez a háború, a fasizmus háborúja, nemcsak anyagi javakat, nemcsak városokat semmisített meg, nemcsak emberek millióit ölte meg, de megsemmisítette az erkölcsi normákat is, szabaddá tette a gyilkolást, a rablást, és a túlélők ennek átkos örökségét cipelik magukkal. — A második világháború — folytatta Karinthy Ferenc — számos problémát vetett fel, közöttük szerintem nem is a legkisebb az, hogy a győzők és vesztesek között eltűntek a különbségek, sőt olykor felcserélődtek a szerepek. Itt van Anglia esete, megnyerte a háborút és ma mégis inkább a vesztesek közé sorolhatnánk. De itt van az ellenpélda, Japán esete is. És így tovább. Ezek a negatív jelenségek okozzák többek között azt, hogy magam is, állandóan a háború, a fasizmus, az antiszemitizmus kérdéseire keresek feleletet. De van ennek egy pozitívoldala is. A fasizmus nyílt kitörésekor én a 18. évemben voltam. Láttam mindazt, amit a fasizmus Európában és hazánkban is elkövetett. Mégis, vallom, ha már háborúba kellett beleszületnem, örülök, ha ugyan ebben van öröm, hogy nem a harmincéves háborúba, hanem ebbe születtem bele. Mert fiatalon, de világos fejjel, egy percre sem hittem, hogy a fasizmus győzhet, hanem bíztam és vártam, a legnagyobb német győzelmek közepette is az igazság felülkerekedését. És megérhettem Berlin elestét, a fasizmus leverését. Ez határozta meg egész írói pályámat, írói hitvallásomat, ezért hirdetem a magam szerény tehetségével a humánum győzelmét mindenfajta erőszak felett. Zsadányi Oszkár írta: dr. Geyer Arthur főrabbi A zsidó istentisztelet történeti fejlődésé- ben két fokozatosan élesen elkülönült korszakot kell megkülönböztetni: az áldozatok és az imák korát. Az első kor a második szentély pusztulásáig tart, ezután kezdődik a második. Már az áldozatok bemutatásának a Tórában található előírásai jelentős haladást mutatnak az ősi kultusszal szemben. A Szentírás intenciója kétségtelenül az áldozatok jelentőségének csökkentésére, később a teljes kiszorításéra irányult, amiről prófétáink számos hirdetése tanúskodik. Sámuel próféta kioktatta Sault, a zsidó birodalom első királyát: „jobb az engedelmesség az áldozatnál”. Jezsaiás próféta azt hirdette: „ha égő áldozatot hoztok, nem telik örömöm benne”. A tórai tendencia az ősi kultusszal ellentétben az volt, hogy most már nem mutathat be mindenki áldozatot, csak a papi osztály tagjai, nem áldozhatnak mindenütt, csak a központi Szentélyben és nem lehet áldozni bármit, csak meghatározott állat- vagy terményfajokat. Az imával új korszakalkotó változás következett be a zsidó istentisztelet rendjében. Az alapelv Hósea prófétának a tanítása volt: „fizessünk áldozati tulkok helyett ajkunk imájával”. Az ima már nemcsak egy osztály kiváltsága volt, hanem mindenkié, nemcsak egy helyen lehetett imádkozni, hanem bárholy ókori népek istentiszteletének paphoz kötött jellege volt, a zsidó istentisztelet — a hagyomány szavával élve — szívbeli szolgálatot képezett. A pogány istentisztelet némileg üzletszerű volt, az áldozatot bemutató hívő számított az istenség hálájára. A zsidó ima elveszti értékét, ha nem Isten odaadó szolgálata a cél. Az imákkal hatalmas demokratikus fejlődés állt be a zsidó istentisztelet intézményében, mert a gyülekezet minden hozzáértő tagja végezhette az istentisztelet egyes részeit: az előimádkozást a Tóra olvasást és otthonában gyertyagyújtást, a szádért és más hasonlókat. Bizonyos, hogy már a legrégibb korban is kísérte az áldozat bemutatást egy rövid ima és voltak ősi, pár szóból álló egyéni vonatkozású fohászok is, ilyen Mózes imája nővére Mirjam fegyógyulásáért és feljegyzi a Szentírás, hogy Hanna is imádkozott a silói szentélyben. Voltak már a papság által is megformulázott liturgikus imák. Ilyen valóban fennkölt fohászt olvasunk Mózes ötödik könyvében (26,3—16), melyet a hívő a zsengák bemutatásakor mondott a Szentélyben. Valószínű, hogy az imát a pap olvasta és az áldozattevő csak ismételte azt. Az imádkozást a nép ugyanis csak a későbbi korban tanulta meg, hosszú ideig az előimádkozó recitálta és a gyülekezet csak az áment, a dicsértesséket vagy a halleluját mondta rá. Ennek a Mózes ötödik könyvében található imának megvan minden zsidó imára jellemző két tulajdonsága: elismerése a zsidóság történeti kapcsolatának Istennel, elismerése annak, hogy Isten minden áldás forrása. A zsidó istentisztelet fényét, érzelmi bensőségét jelentősen emelték a zsoltárok, melyek szerzőségét a hagyomány Dávidnak tulajdonítja. A zsoltárköltészet alkotásai a világirodalom remekei közé sorolhatók és az emberiség legnagyobb íróira és gondolkodóira is hatást gyakoroltak. A rendszeresített imádság legősibb magva a Somá, a hitvallomás volt. Ezeket a tórái igéket a Misna már rég meggyökerezett mindennapi esti és reggeli kötelező imának ismeri. A Somában megnyilvánuló monotaista hirdetés nem csupán elméleti, hanem egyúttal erkölcsi tanítás is, mely békét, testvériséget hirdet, azért vált évezredek óta a zsidóság jelszavává. Nap nap után sóhajtotta a zsidó ember: ha van összhang a világmindenségben, van a családban, miért ne legyen az emberiségben, Isten családjában. A Séma második mondata így hangzik: szeresd az örökkévalót a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel, teljes erőddel. Tehát zsidó felfogás szerint nem az istenfélelem, hanem a szeretet a vallás alapja. A pogány világ rettegett az irigykedő istenektől, a zsidóság szerette Istent, szeretni Istent egyedül a zsidóságnak volt kiváltsága. A Somá ima a mezuza parancsával végződik. Házunk legyen Szentély ahová tisztult lélekkel lépünk be és ahonnan tisztult lélekkel távozunk. A Talmud beszéli, hogy Onkelos, az első arab nyelvű bibliafordítás szerzője így védte meg a zsidó vallás igazságát római előkelőségekkel szemben. Rámutatott a mezuzára és így szólt: ״ Nálatok a császár a palotája közepén trónol, az őrök pedig körös-körül a vár falán helyezkednek el. Nálunk fordítva van. Isten szelleme künn helyezkedik el a mezuza jelképében és védi a házban élő embert.” A Sémá a zsidó vallásos eszmék között a központi helyet foglalja el és a hivő zsidó embernek a legnagyobb lelki elmélyedést nyújtja. Olvassuk mindenkor áhítattal, mert a hagyomány szerint: ״ ima áhítat nélkül, test lélek nélkül”.