Új Élet, 1973 (28. évfolyam, 1-24. szám)

1973-09-01 / 17. szám

Bp. bérmentesítve, Bp. 77. Az Alföldi Községkerület közgyűlése A hetvenöt éves Sásdi Sándor köszöntése György Endre, Lévai Jenő, Náldass József és Zsadányi Oszkár írása, Havas György verse EGYES SZÁMÁRA: 3 FORINT LAPJA A MAGYAR IZRAELITÁK XXVIII. ÉVFOLYAM, 17. SZÁM 1973. szeptember 1. Egy szomorú évforduló Harmincnégy esztendeje, 1939. szeptember 1-én a porosz militarizmus legrosszabb hagyományait a végletekig fokozó hitleri Németország — miután irreális követelményeket támasztott — megtámadta Lengyelországot. Szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország — miután a Lengyelországnak nyújtott garancia alapján a német támadás megszüntetését követelték, ám e követelésüket Hitler visszautasította, — hadat üzentek a „Harmadik Birodalom”-nak. Ezzel kitört a második világháború. Más kérdés — bár az újabbkori történelem megértéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik , hogy a nácik által igazságtalanul és jogtalanul megtámadott Lengyelország akkori kormánya szintén reakciós volt, amely országában minden haladó mozgalmat könyörtelenül eltiport. Bonyolult történelmi előzmények ״ kövezték ki az utat” 1939 szeptemberéig. Tény azonban, hogy a hitleri Birodalom egyike volt a legembertelenebb képződményeknek az emberi társadalomnak történetében; ״ szörnyállam”, ahogyan azt a költő nevezte. Könyvtárnyi irodalma van akár csak annak a ״ részletkérdésnek” is, hogy milyen esélyei voltak a második világháború elkerülésének. Tudjuk, a história mindig vet fel alternatívákat, és — okulásul — érdemes elgondolkodni azon, hogy ״ mi lett volna, ha?...” A lényeg azonban az, hogy a második világháború a hitleri fenevad pusztulásával ért véget, ám e fenevad (״ alfarkasai” segítségével mégiscsak elpusztított, többek között, hatmillió, köztük hatszázezer magyar zsidót is. A történelem igazi irányában haladó erők összefogása meg tudta akadályozni, hogy Hitler — és az, amit ez a név jelképez — elpusztítsa egész Európát, csizmája alá gyűrje az egész világot. De az ártatlanok vére, a mártírok vére mégiscsak hullott, hullott... Annyi évvel 1939 és 1944 után még mindig a temetőbe járunk. És vannak sírok, amelyek nem tetemeket rejtenek. Ezeket a sírokat fájdalmas emlékként — emlékezésünk fájdalmas könnyei — töltik ki . . . Sok olyan fiatal, egészséges ember élt a harmincas évek végén — köztük öcséink, fiaink, — akiknek szép terveik voltak, de akiknek Hitler miatt, s a nevével kifejezhető szörny-képződmények miatt idő előtt meg kellett halniok. A mai fiatalok — és a nem fiatalok is — békében szeretnék megvalósítani alkotócéljaikat. Nekünk is részünk volt benne Az ország fővárosának, majd vidéki városoknak jubileumi ünnepségeiről olvashattunk érdekes, tanulságos tudósításokat az elmúlt időkben. Legutóbb az ezer esztendős Esztergomról. E beszámolók különösen, ha viszonylag kisebb városokról, községekről esik szó — menthetetlenül felkeltik bennünk azt a szomorú asszociációt is, hogy milyen kevesen élnek már ott hittestvéreink. Az 1944-es esztendő, a fasizmus véres árnya is eszünkbe jut, amikor e tudósításokat olvassuk. De a szomorúság mellett — amiről kár lenne hallgatnunk — helyet kap szívünkben a büszkeség is, hogy talán nincs is olyan jelentősebb települése Magyarországnak, amelynek sok évszázados történetében ne lett volna szerepe a magyar zsidóknak is. Hiszen — például — Esztergom históriájában־ is ott éltek, ott munkálkodtak (együtt küszködve a város többi lakóival) nagyapáink, dédapáink, ükeink is. E hasábokon sok szó esett már arról — tanulságos, konkrét példák alapján, — hogy mi mindent tükröznek a magyar-zsidó síremlékek, írásos oklevelek, okiratok. Nem célunk, hogy itt most abból egyet is idézzünk a részben mostanában feltárt dokumentumok közül. A lényeg az, hogy a magyar zsidóság története nem a XIX. században kezdődött, nem is a XVIII. században, hanem már a honfoglalásakor. És hogy nem volt olyan drámai küzdelme az újabbkori magyar történelemnek, amelyből ne vették volna ki részüket a magyar nép legjobbjainak céljaival azonosult, az ő álmaikat álmodó magyar zsidók is. A magyar zsidóság történetét — kiváló kutatók mutattak rá erre többször is — nem lehet igazán megérteni a magyar nép történetének egésze nélkül. Hozzátehetjük azonban, hogy a magyar nép, a magyar nemzet valóban „oknyomozó” históriája sem igazán teljes a magyar zsidóság intézményeinek, szokásainak, a később kiemelkedő személyiségei működésének elmélyült kutatása nélkül. Egy nemzet kultúrájához — tudjuk ezt tudós könyvekből és átélt tapasztalatokból is — szervesen hozzátartoznak a jó és rossz hagyományok. És egy kultúra annál korszerűbb, minél több jó, nemes tradíciót ״ ütköztet” az élet új és új jelenségeivel a közösség. A magyar zsidóság történetének nemes és nemesítő tradíciói vannak. És nem jogtalanul valljuk úgy, hogy ezek felélesztése és tudatosítása az egész új magaslatok felé emelkedő nép legszélesebben értelmezett kultúráját is szépíti és gazdagítja. Párbeszéd Gerencsér Miklóssal a győri fekete télről ״ Szülővárosom, Győr legfeketébb napjait, 1944—1945 telét idézi ez a könyv”*, e szavakkal kezdi regényét Gerencsér Miklós, aki azon a fekete télen mindössze 12 éves gyerek volt. És mégis meglátta ezt a fekete telet, amit sokszor véresre festett az áldozatok vére és ma, ,majd három évtized elteltével ezek a gyermekkori emlékek még mindig benne éltek, nem hagyták nyugodni és úgy érezte, meg kell írnia ezt a gyilkos győri fekete telet, bár ״ a nevükön nevezett nyilasok önmagukért nem érdemelnék meg a regényméretű felidéztetést, annál elsőrendűbb áldozataik emlékének megörökítése.” Így született meg ez a tényregény, amely egy város pokoli nyilas farsangját idézi a krónikás és az író tollával. Lapjain egy olyan világ támad fel, amikor ״ az ember kéjjel ölt...’ Ember? Nem. Ezek a személyek, akik ebben a könyvben szerepelnek és akik három évtizede egy békés városra rászabadították a pokol bugyrait, akiknél annyit nem számított egy emberélet, mint egy légy eltaposása, nem érdemlik meg, hogy embereknek nevezzük. Közel ötszáz oldalon hömpölyög Gerencsér Miklós dokumentumregényének cselekménye, amely borzalmaiban, a gyilkosságok számában túltesz a legfantasztikusabb krimin is. Ezt a krimit azonban — sajnos — a történelem írta, országunk történelmének legszégyenteljesebb szakasza, ötezerkétszáz zsidó vallású magyar állampolgárt hurcoltak el Győr városából és ma, az egykor ötezerkétszáz élő, dolgozó, ember, asszony és leány, alig élt csecsemő és élete alkonyán járó aggastyán már csak emlék, akiknek nevét és mártíromságát a győri zsidó temetőben emelt mártíremlékmű őrzi. Amikor Gerencsér Miklós regényének cselekménye elkezdődött״ akkor a győri halálvonatok már rég elindultak és a nyilas gyilkosok tulajdonképpen azt végezték el könyörtelenül és embertelenül, amit Horthyék elkezdtek. A gettó már kiürült, a zsidó lakásokat már kifosztották és a nyilasokra már csak a „maradék” maradt, azoknak a zsidó munkaszolgálatosoknak és árja-párja házastársaknak kiirtása, kirablása, valamint a nyilas hatalommal ellenszegülő munkások és értelmiségiek megkínzása és legyilkolása. Október 15-én kezdődött el a nyilas rémuralom Győrött és szinte az ország felszabadításáig tartott. Az ország nagy része már felszabadult, Budapesten, az Alföldön, Észak-Magyarországon már megkezdődött a romok eltakarítása, a nyilas pribékek elfogatása, de Győrött még tartotta magát egy maroknyi nyilasbanda és öltek és gyilkoltak az utolsó percig. Büntetett előéletű, rovott múltú, börtönt és elmegyógyintézetet járt egyének ragadták magukhoz a hatalmat, mint a szakállas báró, Faragó Béla, Kovács Sándor és a többiek, akiknek gyilkosságsorozatukra 1945 és 46-ban a győri Népbíróság tette rá a pontot. Ezekről és a nyugatra szökött, talán még ma is szabadon élő nyilas főispánról és annak tömeggyilkos végrehajtójáról szól ez a regény, amelyet minden borzalma mellett is el kell olvasni mindenkinek, hogy lássa, mi történt egykor Győrött és mi történt a többi városokban is, mindenütt, ahol a német Gestapo és mindenre elszánt kiszolgálói, a magyar nyilasok ״ tevékenykedtek.” Olyan ember írta ezt a könyvet, aki, amint már cikkünk elején megjegyeztük, 12 éves gyermek volt és aki a tanúk • Gerencsér Miklós: Fekete tél sorába tartozik Mert Gerencsér Miklós, aki ma az új magyar irodalom egyik ígéretes tehetsége és az „Ifjúsági Magazin” főszerkesztője, munkáscsaládból származik, aki iskoláit csak a felszabadulás után fejezte be és még utána is hosszú éveken át, mint kőműves és útépítő dolgozott. Ezért tartottuk érdekesnek, hogy leüljünk e párbeszédre Gerencsér Miklóssal, az egykori győri munkásfiúval és megkérdezzük, mi indította arra, hogy ő, aki az eseményeknek csak tanúja volt, akit semmiféle szál nem fűz a zsidósághoz, ezt a könyvet megírja. Éjjel gyilkoltak Az író első kérdésünkre így felel: — Megmondom őszintén, nem értem kérdését. Én magyar állampolgár vagyok és kommunista, tehát az, hogy a zsidósághoz van-e közöm, vagy nincs, azt mindig mellékesnek tartottam. Abban az időben, 12 éves koromban, amikor szülővárosomból borzalmas körülmények között elhurcolták a zsidó vallású állampolgárokat, megmondom őszintén, én egyetlenegy gyilkosságnak tanúja nem voltam. A gyilkosságokat a nyilasok rendszerint éjjel követték el, amikor csak ők mertek járni az utcán és így tetteiknek tanúja nem akadt. Mint egyszerű proletár fiú, sokat sejtettem ha konkréten nem is tudtam mindent. Először akkor eszméltem rá, hogy kik ezek a nyilasok, amikor egy fiatal honvéd közlegényt, Biró Józsefet, aki vőlegény volt, egy töltőtollért és egy kis zsebké. Én szüleimmel Győrszigeten laktam és ez az ottani zsidóság gettója lett. Az elemit a Simor utcai iskolába jártam és amikor kijöttünk az iskolából együtt játszottam, együtt rúgtuk a labdát iskolatársaimmal, akiknek nagy része zsidó vallású volt. Aztán egyik napról a másikra eltűntek ezek a pajtásaim, kipusztult a környék és még ma is borzongó hideg jár a hátamon, ha arra gondolok, amikor először végigjártam a Gyár utcát, az Ecet utcát és a többi utcákat és benéztem a tárva-nyitott ablakokon, az üres, elhagyott lakásokba. A bútorok, a berendezés nagy részének ״ elhelyezéséről” a nyilasok már gondoskodtak. De minden lakásban maradt egyegy apró csip-csup használati tárgy, a földön heverő üres tányér, a falon lógó családi fénykép, egy kopott gyertyatartó, egy-egy szétszakított imakönyv egy kicsorbult fogú fésű, egy használt fogkefe, amelyek mind arról tanúskodtak, hogy ebben a lakásban egy család élt, boldogan, talán szegényen, de élt. Úgt éreztem magam ezekben a kihalt utcákban, mintha holdbéli tájon jártam volna. Ezek■ az emlékek, amelyektől soha sem tudtam, de nem is akartam megszabadulni, kisértek végig egész életemen és talán ezek az emlékek indítottak el írói pályámon is. A nyilasterror áldozatainak akartam és igyekeztem emléket állítani és mert író vagyok, írói eszközökkel. Ha szobrásznak születtem volna, talán egy hatalmas szoborkompozícióban próbáltam volna megörökíteni a mártírok és áldozatok emlékét, ha muzsikus lennék, talán egy szimfóniában adóznék az ő emléküknek. Gerencsér Miklóssal ezután a regény születéséről és a megírás, illetve az anyaggyűjtés problémáiról beszélünk. Elmondta, hogy éveken át tanulmányozta a népbírósági ítéleteket és ezeknek az adataiért, amit egy ismeretlen embertől vásárolt, mint orgazdát, agyonlőttek. Ez 1944 karácsonyán történt és akkor éreztem először tisztán, hogy milyen elvetemedett emberek azok, akik nagyiparként űzik a rablást, de nem bocsátanak meg egy 20 éves fiúnak, mert az nem tartozott soraikba és egy pár pengős értéket mert vásárolni két katona bajtársától, akik azt valahonnan ellopták. — Még egy megrázó emlékem maradt ebből az időből, egyszer kimentem néhány pajtásommal az abdai erdőbe. Hideg, kemény tél volt, déli 2 óra felé járhatott az idő és mi a lehullott gallyakat szedtük össze, hogy hazavigyük tüzelőnek. Ekkor hajtották a nyilasok azt a szomorú csontvázszerű menetet, amelynek soraiban Radnóti Miklós is ott volt. Természetesen én akkor nem tudtam, ki az a Radnóti, verseit sem ismertem, hiszen a győri népiskolában 1944-ben Radnótit nem tanították. Láttam a fehér szőrkucsmás nyilas karszalagos őröket, akikről tudtam, hogy Szálasi különleges SS-csoportjának tagjai. A menetben tántorgó munkaszolgálatosok odasúgták nekünk, rámutatva az erdő szélén felhalmozott cukorrépára: ,,Adjatok!” Mi gyorsan felkaptuk a fagyos cukorrépa darabokat és igyekeztünk e kiéhezett emberek kezébe nyomni egy-két darabot. Mindaddig, amíg a nyilas őrök puskatussal el nem kergettek bennünket. Ezután arról faggatjuk Gerencsér Miklóst, hogy az 5200 elhurcolt és megölt zsidó mártírról mit tudott, valamint a szemtanúk, a véletlenül életben maradt megkínzott emberek és a börtönbüntetésüket letöltött bűnösök vallomásait, az azokkal folytatott beszélgetéseket használta fel regényének alapanyagául. Fertőzött emberek — Olyan emberrel, aki maga is gyilkolt, soha nem beszéltem. Ahhoz nem volt meg az elszántságom, hogy a gyilkostól való ösztönös irtózást leküzdjem. De volt egy érdekes beszélgetésem, a győri nyilaspárt volt titkárával, aki 15 évi börtön után került szabadlábra. Ő maga nem vett részt a gyilkosságokban, ő inkább az úgynevezett „fehérkesztyűs gyilkosok” sorába tartozott. A nyilas számonkérőszék, amely a legborzalmasabb gyilkosságokat követte el, nem is tartozott hatáskörébe, ennek parancsnoka a német Gestapo és a sikkasztóból lett Magyarffy Gyula nyilas főispán volt. Amikor ezzel a volt nyilasvezetővel leültem beszélgetni, azt hittem, hogy 15 évi raboskodás után, talán belátja bűnösségét és revideálja álláspontját. Ezzel szemben ő csak arra emlékezett és arra volt még 15 év után is büszke, hogy amikor Szálasi nemzetvezető lent járt Győrben, őt név szerint szólította meg és kezet fogott vele. Hátborzongató érzés volt ezt hallgatni és önkénytelenül arra kellett gondolnom, hogy ezeket az embereket a csont-jokig megfertőzte a nyilas ideológia és ha 3000 év múlva valamelyik sírból kiásnának egy ilyen volt nyilast, akkor porladozó csontjai ugyanúgy elárulnák egykori nyilas mivoltát, mintha arzén hatódott volna be testébe. És ez a beszélgetés figyelmeztetett arra is, hogy adósságot törlesztek akkor, ha könyörtelenül, minden szépítés nélkül, az utókor elé tárom azt, amit ezek a nyi(Folytatása a 2. oldalon) Mintha holdbéli tájon jártam volna A PRÓFÉTÁÜKRÓIL írta: dr. Máté Miklós főrabbi A Tóra ötödik könyvének tizennyolcadik fejezetében az életművét befejező, halálát érző, búcsúzó Mózes a következőket mondja: „Hozzám hasonló prófétákat ad majd néktek az Isten. Kövessétek tanításaikat.” Heti szakaimaknak ez az ígérete be is teljesedett. Mindig támadtak olyan emberek a zsidóságban, akik életük feladatának tekintették a megkezdett munka tovább folytatását, a hit és az erkölcs hirdetését, tanítását. A görög nyelvből átvett, jövőbe látót jelentő, az egyetemes kultúrában általánossá vált prófétai elnevezésük nem egyértelmű az ennek megfelelő ״ névi” héber szóval. Egy bizonyos történeti korban szerepük megszűnt, hivatásuk lejárt. Munkakörüket átvették az utánuk következő korok felfogásának, követelményeinek megfelelő emberek: a tudósok, a tanítók. A próféták szelleme azonban tovább él és hat működésükben. Kik is voltak ezek a próféták, és miben látták életük célját? Foglalkoztak velük sokan, könyvtárra való a róluk szóló dolgozatok száma. Hadd idézzem egy zsidó tudósét, aki Mózes személyéről mintázta meg azoknak alakját. Nagyon röviden összefoglalva a következőket mondja. Két alapvető tulajdonsága van a prófétának, amely megkülönbözteti a többi embertől. Az első az, hogy a próféta az igazság megszállottja. Nem tud élni másképp, csak az igazság hirdetőjeként. Nem tudja elviselni az igazságtalanságot. Felemeli szavát ellene, amint Nátán vagy Illés próféta tette saját királyával szemben. A második jellemzője a prófétának a végletesség. Csak a magában élő ideált nézi, csak a lelkében felépített erkölcsi világot akarja megvalósítani, úgy érzi, ez a kötelessége, hogy erre teremtette az Isten. Nem hajlandó semmiféle kompromisszumra az életben. Sem okosságból, sem megalkuvásból. Csak a szerinte való igazságot fogadja el, maga is aszerint akar élni beszédeiben, cselekvéseiben. A való világ hullámzó eseményeit a maga korában megvalósíthatatlan szemlélete szerint szeretné megváltoztatni. És ha így nézzük a próféta fogalmát, akkor van valami igazság abban, hogy a próféta jósol. A maga világát jósolja, eszméinek bekövetkezését hirdeti az eljövendő időben. Milyen eszmék, tanítások szólalnak meg ezekben a prófétáknak ajkán? Csak néhányuk beszédét idézzük. Amoszét, aki benső tűzzel hirdeti, távolítsd el tőlem énekeid zúgását, lantjaidnak zenéjét nem hallgatom, de áradjon a jog, mint a víz, az igazság, mint a bőven omló falak. Nem a zenés, énekes istentiszteletek ellen szól a próféta, nem azoknak belső rendje ellen beszél, de azt hirdeti megmásíthatatlan meggyőződéssel, hogy nem lehet másképp beszélni és másképp cselekednie az embernek, hogy az istentisztelet tartalmának meg kell nyilvánulnia az életben, az nem állhat ellentétben az imádkozó cselekedeteivel. Hásed a szeretet érzését emeli ki, az is a vezetője életében: ״ szeretetet kíván az Isten és nem áldozatot, Istennek megismerését és nem állatok bemutatását az oltáron.” Hogy miben nyilvánul meg az istenismeret, azt Jeremiás a következőképpen fogalmazza meg: „ne dicsekedjék a bölcs a bölcsességével, a gazdag a gazdagságával, a hős a hősiességével. Hanem azzal dicsekedjék az, aki dicsekedni akar, hogy megért és megismer engemet, mert én, az Örökkévaló szeretetet, jogot és igazságot rendeltem e földre, ezekben találom kedvemet.” — így szól az Örökkévaló. És említsük meg Micha híres mondását: „megmondatott néked, ember, hogy mi a jó, hogy mit kiván tőled az Örökkévaló: jogot cselekedni, szeretetet szeretni, alázatosan járni a te Istened előtt!” Tanításaik beszédekben maradtak fenn. Mindenki megtalálhatja azokat a Szentírásban. A saját koruk emberéhez szóltak, de megvalósíthatók minden időben. Nevelői az emberi léleknek, építői egy boldogabb világnak. Hogy hányan voltak, senki sem tudja megmondani. A Szentírásban szereplők száma csupán kis töredéke ezeknek az Istentől megáldott embereknek. És ha minden próféta saját egyéniségének megfelelően tanított is, egy meggyőződés, egy igazság szól mindegyikből. Amint a Talmud mesterei képletesen mondják: ״ minden próféta, aki működött, hirdetett, ott állott a Tízparancsolat kinyilatkoztatásánal. Az ígéret, „hozzám hasonló prófétát ad majd néktek az Isten.” — beteljesedett. Nem olyat, mint Mózes, csak hozzá hasonlót. Szellemét hagyta, rányomta az utána következőkre és majd egy évezredig hallotta a próféta elnevezésű utódait, akik halhatatlan írásbeli emlékeket örökítettek ránk, az egész emberiségre. Mózestől, az első prófétától Máleachi, az utolsóig mily változatos, csillogó sora ezeknek a kiemelkedő, működésükkel messzeható embereknek. A próféták sora rég elmúlt, lezárult. Tanításaikat azonban tovább vitték, viszik tudósaink. Ki ne vállalná a hitvallást az állandó erköcsi tökéletesedésért, az elszántságot a jogért, az igazságért, a szeretetért.