Új Élet, 1974 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1974-11-15 / 22. szám

Komoly beszélgetés Szilágyi Györggyel, aki nem viccel A HUMORISTÁKAT mindaddig csodáltam, és valami különleges emberfajtának képzeltem, amíg személyesen meg nem ismerkedtem a magyar humor néhány kiválóságávaL Akkor rájöttem, ők is földön járó emberek, akiknek arcán a legritkább esetben találkoztam a mosollyal, akik ugyanúgy bosszankodnak, ha a hatos busz csak húszperces várakozás után jön, ha a pincér udvariatlan, ha a regény, amit olvasnak sematikus és unalmas, vagy ha beülnek a moziba és az új magyar film meséje és rendezése vetekszik a tardys hatásával. Szilágyi György mai életünk egyik legeredetibb szatirikusa is ezek sorába tartozik. Ha csak írásait ismerném, azt hinném róla, hogy örökké vidámságon, tréfákon jár az esze, de az alatt az évek során, amióta ember és baráti közelségbe jutottunk, tudom, egyike a legkomolyabb, mindenen tépelődő embernek, aki magánéletében puritánabb életet él, mint egy kettős könyvelő. Hobbyja természetesen neki is van, szenvedélyesen gyűjti a múlt emlékeit, hatalmas gyűjteménye van plakátokból, régi színlapokból, régi fényképekből és amit elsősorban kellett volna említeni a háborús évek és a fasizmus dokumentumaiból. Évek hosszú során, mint a Rádió-kabaré szerkesztője és a különleges, utánozhatatlan szatirikus versek írója szerzett a könnyű műfajban jól csengő nevet. Könnyű műfaj, írtam le könnyelműen ezt a bomlrtságot, amikor magam is tudom, milyen nehéz ezt a könnyű műfajt olyan szinten gyakorolni, amint azt például Szilágyi György teszi. Most, hogy végre kötetben is megjelentek írásai Nem viccelek címmel, újból felfedezzük Szilágyi Györgyöt, akinek furcsa, pergő ritmusú és rímes versei, fanyar szatírái eszünkbe juttatják Kálmán Jenő bökverseit, Gábor Andor frappáns, vesékbe vágó kupléit. Természetesen Szilágyi nem ezeknek epigonja, hanem a mát, a maga sajátos humorával, meglátásaival tűzi tollhegyre. Bírál, de sohasem rombol hiszen arcit kritizál, az is az ő élete, hozzátartozik, vele együtt fejlődött, mondhatnám szerelmetes magzata. Ebben különbözik Szilágyi humora Gábor Andor merész és sokszor vagdalódzó szatíráitól, hiszen Gábor Andor a magyar humor e felejthetetlen mestere egy ellenséges környezet, a vele szemben álló úri osztályt támadta, amíg Szilágyi a mi életünk apró kinövéseit, viszszásságait bírálja azzal a szeretettel, amelyet hibáink iránt is érez. Ezért szeretem az olvasók és a rádióhallgatók műióival Szilágyi György humorát, amelynek ízes és nagy sikerű terméke a most megjelent kötete. A ״ NEM VICCELEK״ című könyv megjelenése alkalmat adott arra, hogy a humoristával — akit lapunk olvasói megismerhettek az Új Életben megjelent cikkeiből —, leüljek egy párbeszédre és nem én tehetek arról, hogy_ a humoristával folytatott beszélgetés ilyen komolyra kerekedett, de Szilágyi, úgy látszik, nemcsak könyve címében jelentette ki, hogy nem vicces . Tudom, hogy az író személyiségénél fontosabb az, ami alkotásait jellemzi. De azért megértem az olvasók, jelen esetben a rádióhallgatók százezreinek kíváncsiságát, amikor az is érdekli, honnan jött, milyen ember az a humorista, aki annyiszor megnevetteti őket. — Voltaképpen a „Chiicagóban” születtem — kezdi a beszélgetést Szilágyi György —, mégis zuglóinak vallom magam, mert 1934-ben, — hatéves koromban kiköltöztünk az akkor még külvárosnak számító Zuglóba, ahol gyermekéveimet és ifjúságomat töltöttem. Szüleim születésem után elváltak, én anyámmal és nagyszüleimmel maradtam. Nagyapám valamikor órásmester volt, de a szakmából kiöregedett, megélhetésünk egyetlen forrása anyám kezemunkája volt. Varrásból tartott el bennünket, engem és öreg szüleit. Húsz évvel ezelőtt talán még hivalkodásnak tűnt volna, de ma már nyugodtan elmondhatom, frenetikus szegénységben éltünk. Ha visszagondolok ifjúságomra, fullasztóan forró nyarakra és kegyetlen hideg telekre emlékezem. Négyen laktunk egy szobában. Ez volt a konyhánk, eaeasonk, és hálószobánk. Télen lefekvés előtt éjszakára mindig felöltöztettek, mielőtt ágyba bújtam. Reggelre a víz fenékig megfagyott a korsóban és a szobában is jégcsapok képződtek. — Ma is úgy emlékezem erre az időre, hogy ״ tíz év az ördögszigeten”. Petraforon főztünk és petróleum lámpával világítottunk. Annak fényénél ismerkedtem meg az irodalommal. Ez persze túlzás. Ugyanis mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Voltaképpen ponyvákon nevelkedtem, de egy jóindulatú család rendelkezésemre bocsátotta könyvtárát és így Sherlock Holmes és Nick Carter mellett eljutottam Tolsztojig és Hemingway-ig is. Szabad időmet a külső-rákosi réteken töltöttem. Bandába verődve csavarogtunk a vasúti töltés oldalán, a Rákos patak partján. — Tíz év az ördögszigeten, mondod. Nem túlzás ez? Hiszen édesanyáddal éltél. És azt hiszem ezek a nyomorgó évek nem múlhattak el nyomtalanul. Valami megmaradt benned, talán innen datálódik az, hogy végül is az irodalomnál kötöttél ki. — Irodalomnál, mondod, a kabarészerzőről, udvarias ember vagy. No, nem bánom, folytassuk. Önéletrajzot írni ebben az országban egy időben amúgy is népi szokássá vált. Tehát, hogy mit adtak nekem ezek az évek, mire tanítottak, mit hoztam magammal ebből a׳-világból, kérded. Talán furcsán hangzik, de romantikus, álmodozó természetemet ennek köszönhetem. Kevéssel beérem, ma is tudok örülni apró dolgoknak, egy szelet ropogós kenyérnek, ha piros az alma, ha jóízű a libatepertő, ha süt a nap. Számomra ennyi elég a boldogsághoz. A pénzt sohasem hajszoltam. A sírig értetlenül fogom nézni némelyik pályatársam ,önpusztító galoppját. Én erre képtelen lennék. — Talán már unalmasnak tűnik, fel kell tennem a kérdést, mit jelentett életedben a fasizmus. Hiszen ha jól számítom, te azokban az években 14—15 éves siheder lehettél. — A fasizmus a mi családunkat sem kímélte meg. Apai nagyanyámat, leányával és unokájával együtt Auschwitzban megölték. Apám, mint munkaszolgálatos végigszenvedte a Don-kamyar minden borzalmát. Édesanyám húga dr. Koricsaner Margit, a Maros utcai kórház volt szívspecialistája részt vett a francia ellenállásban, rövidhullámú rádión naponta jelentést adott a francia ellenállóknak és amikor a Gestapo nyomába szegődött, letartóztatása előtt az önkéntes halált választotta. Halála után mintegy két évtizeddel megkapta a legnagyobb francia katonai kitüntetést. Anyámat, nagyszüleimet gettóba vitték. Én hosszú ideig kalandos körülmények között egyedül bujkáltam a városban, ahol mindenki ellenségem volt, végül apámmal és fivéreimmel, akik megszöktek alakulatuktól, egy külvárosi ház udvarán sajátkezűleg építettünk egy földalatti bunkert, ahol egyházamban kilencven napot töltöttünk a föld alatt. — És itt végtelen szeretettel szólnom kell valakiről, akit második anyámként tisztelek. Apám a harmincas években megismerkedett egy erdélyi nemesi család leányával köddi Bagossy Emmával, akit később elvett feleségül. Ez a rendkívüli asszony mentette meg négyünk életét Halálos veszélyek közepette gondoskodott rólunk, leírhatatlan odaadással. És megtette azt, amit rajta kívül ilyen körülmények között talán senki nem tett meg ebben az országban, abban az időben. 1944 őszén, apám tudta nélkül, amíg a városban tombolt a nyilas terror, jelentkezett a Síp utcai rabbiságon és a kötelező rituális szabályok betartásával áttért a zsidó hitre! — Lehet, hogy ez a kilencven napos földalatti élet határozta meg azt, hogy humorista létemre évtizedek óta foglalkozom a fasizmus magyarországi történetével. Voltaképpen amatőr sajtótörténész vagyok. Született is ebből néhány ismert rádiódokumentum műsorom, mint a ״ Szép vagy gyönyörű vagy, Magyarország’’, ״ Szabad egy századfordulóra”, ״ Krízis”, ״ Mintha tegnap történt volna” és a Zsolt Lexioc ételéről szóló ״ Én mindenkire mindig csak ]elnézek” című rádiójáték. — A FASIZMUS ÉVEIRŐL még egyet kell megemlítenem. Sana, soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor 194ס januárjában végre kibújtattunk a földalatti börtönből, mert az volt számunkra. Jártam az utcán, szinte részegen, bódultan, nem láttam az embereket, csak a hideg téli napon kóvályogtak előttem a ködképek, zuzmarás, levegőben szálló lovas kozákok révedeztek előttem, aztán egyszer lenéztem a hótakaróra és két letépett sárga csillagot láttam meg. Akkor éreztem azt, felszabadultam. — Most magyarázd meg, hogyan határozza el valaki, hogy humorista lesz. — Sohasem készültem humoristáinak. Pesszimista ember vagyok, ilyen voltam húszéves koromban is. Ez nincs ellentmondásban hivatásommal. Meggyőződésem, hogy a humor gyakorlásának nem kötelező kritériuma az optimizmus. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy búskomor vagyok, de ennek az életszemléletnek rengeteg hátránya mellett van egy felbecsülhetetlen előnye, engem sohasem érnek csalódások. — írói kibontakozásomat — itt is szerencsém volt — olyan kiváló színpadi szerzők segítették, mint Kellér Dezső, Zágon István, Nóti Károly, Stella Adorján, Tabi László és Nádasi László. Tőlük lehetett tanulni és igyekeztem jó tanuló lenni. Nem véletlen, hogy gimnáziumban ötször buktam meg, a színpadon csak egyszer. " — Ne kérdezzél a humor és a kabaré helyzetéről. Sohasem tudtam humorelméleti szentenciákat megfogalmazni. Én csak csinálni tudom, de beszélni képtelen vagyok róla. Jól ismerem a magyar kabaré történetét és arra a következtetésre jutottam, hogy Szőke Szakálltól ■Galambos Szilveszterig mindenkor a tehetségük, nem pedig humorelméleti felkészültségük alapján ítélték meg a humoristákat. Van egy régi színházi mondás. Amikor a függöny felmegy, megszűnik minden protekció. Másképpen, pusztán humorelmélettel nem lehet a közönséget megnevettetni, nem árt ha kéznél van egy kis humor is. — Ez a kötet, amit én első és utolsó kötetemnek nevezek, rendkívül nagy öröm számomra. Talán örökös pesszimizmusom az oka, hogy számításomon kívül hagytam Illés Endre jóindulatát. Bennem úgy élt a Szépirodalmi Könyvkiadó, ahová magamfajta hurrorista nem teheti be a lábát. Tévedtem. Végül újból arra tereli a szót, ami a humoristát, mint embert is a legjobban érdekli. A fasizmus és a neofasizmus kérdése. Erről így beszél: — Szenvedélyesen gyűlölni a fasizmust, számomra kevés. Élete teljében levő generációm és az utánunk felnövő nemzedék számára parancsoló kötelesség, hogy éber figyelemmel kísérje az újfasizmus mozdulatait, a világ különböző részein. Mindig készen állva arra, hogy szükség esetén, cselekvő módon, tettekkel is fellépjen ellene. — Egy humorista mit tehet az újfasizmus ellen? Szilágyi György elmosolyodik. Például ezzel a verssel, amelyet ״ Megint dobolnak” címmel nemrég írtam, mint a ״ neonácik” indulóját. Ha megengeded három szakaszt idézek belőle: Mi dobolunk, csak dobolunk! Dob nekünk a tetemünk! Dob köszönt ha megszületünk! Dob siratja tetemünk! A mellünkön lovagkereszt Virít s a többi ordó! Arcunk ragyás, csontunk meszes, Orrunk a sörtől bordó! De tudjuk jól, hogy mit tegyünk! Mi tudjuk minden korban! Kezünk elér még messzire! Mi tudjuk hol van Bormann! Szilágyi Györggyel a párbeszédet befejeztük. Minden mondatát mi is magunkénak valljuk, kivéve azt, hogy a „Nem viccelek” című kötete az első és az utolsó. Ezt 6% sem hiszi komolyan. Zsadányi Oszkár Levél a szerkesztőhöz Mikor is zavartam legutóbb levelemmel, kedves Szerkesztőm? Bizony nem emlékszem már. És miért zavarom most? Galyatetőre menekültem újra, mint annyiszor, terhes munka végeztével — belefeledkezni az október színpampájába, az erdők suhogó nyugalmába, a hegyek-völgyek távlatváltó panorámájába ... Ebből ugyan kevés csurrantcsöppent szürke napjaimba! Eső, köd, szél, hó, homlokráncoló temperatúra... melyik évszakban járunk voltaképpen? Jobb lesz a jólfűtött szobában elmúlt képeket idézni, más se kell ehhez, csak hívásra várnak, még csak nem is fotográfusd ״ előhívásra”. ... Liszt Ferenccel foglalkoztam újból, vagy egy fél esztendőn át, mint korábban nem egy év során, képek, dokumentumok, idézetek százait keresgéltem, méricskéltem, rendezgettem, egy zenei képeskönyv átdolgozandó új kiadása számára. Egy levél került a kezembe, évek előtt másoltam ki a waimari Liszt-archivum kincstárából A pesti „Izraelita Nőegylet” választmnánya intézte a Mesterhez 1877 áprilisában. Liszt (éppolyan csodálatos humanista, mint amilyen tündöklő művész) 1877. március 10-én hangversenyt adott pesti jótékonysági intézmények javára és jelentékeny adományt juttatott a Nőegylet leányárvaháza nemes céljaira is. Hadd idézzek néhány sort a fent említett levélből, a Nőegylet köszönetéből. (A fordítás aligha érzékeltetheti a stílus korszerűen, de őszintén patetikus hangvételét.) ״ A Választmány nem nyilváníthatja a nagylelkű jóltevő iránti elismerő köszönetét méltóbban, mint az ünnepelt halhatatlan nevével jelölt alapítvány létesítésével egy elárvult leány javára, hogy e ház árvái még késő korokban is jóltevőik sorában áldják annak a férfiúnak nemes nevét, aki emberként és művészként egyaránt büszkesége és ékessége marad édes hazánknak.” A Liszt-kutatás mérhetetlen adattára nyilvántartja, hogy az eseményt emléktáblával ל■ is megörökítette a Nőegylet, amelyet 1877. december 6-án avattak fel ünnepélyesen a Leányárvaházban. Hol van az értékes emlékmű? Ez ideig nem sikerült nyomára jutni. Elpusztult? (Lett volna rá bőséges alkalom...) Talán akad e levél véletlen olvasói közt, aki nyomra vezet. ... Mikor Liszt Ferenc meghalt, kétesztendős volt Bánóczi László, fia a filozófia és irodalomtudomány, valamint a zsidó nevelésügy érdemes művelőjének, Bánóczi Józsefnek. Ha élne, e hónapban ünnepelnék kilencvenedik születésnapját. Hetven esztendeje, 1904-ben, húszéves egyetemi hallgató. Hasonló korú társaival, Lukács Györggyel és Benedek Marcellel, társaságot alapítanak és új színházat terveznek, a Thália Színházat, fiatal színészekkel (de olyanokkal, mint Törzs Jenő, Rátkai Márton). Titkáruk (bár olykor színpadra is lépett) a még fiatalabb Bálint Lajos, a színházi világ hosszú évtizedeken át mindenki kedvelte „Lulu bácsi”, azt hiszem, még gimnazista volt, mikor csatlakozott a merész közösséghez. A társaságnak semmije sem volt, se helyisége, se pénze, csak a programja. Ez a program azonban a korszak legmodernebb, leghaladóbb színházi programja volt — és ami a legfőbb, a náluk tíz esztendővel idősebb zseniális Hevesi Sándor aktív csatlakozásával meg is valósították. A Társaságnak „elnöke” pedig — a húszesztendős Bánóczi László lett, nyilván a legfiatalabb elnökök egyike e méltóság történetében, de ezenkívül dramaturg, rendező és nagyszerű organizátor. * A Thália Színház négy évig bírta a hősi küzdelmet, nem egyszer hetekig helyiség nélkül tengődve, a fővárosból vidéki fellépésekre kiszállva, olykor egyetlenegyszeri előadásra „hozva ki” egy darabot — de a színvonalból, amely egyszerre volt művészi és eszmei, sohasem engedve, akkor sem, amikor, talán elsőül, munkáselőadások álltak működésük középpontjában. Ibsen, Strindberg, Hauptmann, Gorkij és ifjú bátor magyar kezdeményezők éppen csak „elég jók” voltak ahhoz, hogy a színházi selejttől még meg nem rontott közönséget rajtuk neveljék — közönséggé és emberré. Ám Bánóczi Lászlóra emlékezve még bensőségesebben gondolok — a kilencvenévesen és a hetvenéves Thálián kívül — egy másik évfordulóra is: harminc éve szűnt meg, vált lehetetlenné az OMIKE Művészakció. Annak irányítója, sőt, Ribáry Géza teremtő szellemű gondolatának gyakorlati megvalósítója is ő volt, a fáradhatatlan, a mindig higgadt, céltudatos, a cél pedig gyönyörű volt: művészetet nyújtani azoknak, akiket kizárt belőle az embertelen kor. Erre a Bánóczira gondolok leginkább és legmegilletődöttebben, akivel egy ideig együtt dolgozhattam. Jelentékeny pályája eredetileg a szociálpolitikusé volt, főleg a fővárosi politika sűrűjében. De igazi maradandóságát két név fémjelzi: a Thália Színház és az OMIKE Művészakció. Idő előtt húnyt el. Tetterejéből még sokra futotta volna. ... És közben járom a gályás utakat, melyeket még a makacs ködben is az őszi fák nem szűnő költészete szegélyez. És itt él a szomorú hír: meghalt Dávid Ojsztrah. Elnémult a legszebb hegedűhangok egyike. A „vox humana”, az emberi hang, az ember hangja, az emberség hangjának legnagyszerűbb megszólaltatója a hegedű négy húrján. Nagyon szomorú vagyok. És szeretném — ó, nem szomorúságomat, de Róla való emlékeimet, élményeimet, életadománnyá, múlhatatlan ajándékká egységesült tapasztalatomat szavakba önteni — valahogy! Nem megy. Jó, hogy végére jár gályás kóborlásom. Otthon úgy emlékszem, meg kell legyen egy valamikor róla írt beszámolóm. Csepelen, a csepeli Munkásotthonban volt koncertje. Tizenöt éve. Nem először hallottam, írtam róla — nem a gyász, hanem az öröm atmoszférájában. Talán abból felidézhetnék valamit az ojsztrahi csodából, az ojsztrahi hegedűhang varázslatából. (Megengedi, kedves Szerkesztőm?) ... Kezemben az írás. A hangverseny bevezető zenekari száma azt az érzést keltette bennem, hogy a terem akusztikája valahogy nyerssé, harsánnyá fokozza a hangszerek színét, az árnyalatok összemosódnak. És feltettem magamnak a kérdést: hogyan fog szólni ebben az akusztikában az Ojsztrah hegedűje?... És most hadd idézzek. ״ Itt el kellene némulni. Ezen ahegedűn (nem a Stradivari hangján, hanem az Ojsztrah művészetén, szívén-lelkén) nem fog ki semmiféle akusztika. Ebben a hangban a beethoveni mű lelke szól, deszitillátum, melyből töményen árad a beethoveni művészet illata, sodrása, árama, a szellem ereje, a szenvedély heve, a szépség emanációja, nincs benne semmi salak, nincs benne semmi idegen elem, nincs benne semmi, ami hatni akar, ami csillogni, tetszeni, szítani akar, azért hat olyan ellenállhatatlanul, azért csillog olyan lélekoldó fénnyel, azért nyit fel olyan legbelülről toluló, rejtett hőforrásokat, azért gyönyörködtet olyan intenzitással, olyan fájdalmas gyönyörű®éggel, hogy a hallgató végül is úgy érzi: jó, hogy nem játszik többet, jó, hogy nem viszünk magunkkal mást, mint ezt a Beethoven — élményt, ezt a forró, nemes, élni érdemes beethoveni világot — ebben az ojsztrahi tükrözésben” ... Eddig az idézet. Miért idéztem, miért nem írtam újjá egyetemes Ojsztrah-élményemet? Mert most csak búsulni tudok utána, fájlalni oly korai elmúlását. (De miközben ezeket a sorokat írom, megszólal a Tévé és benne — Ojsztrah hangja, a komolyan és frázismentesen vallomásos emberi hang — és az ojsztrahi hegedű ״ vox humana”ja, Mozart D- dúr hegedűversenye. Ojsztrah játssza és Ojsztrah dirigálja! Mennyei idill, harmat — a nap fényében. Ilyenkor áldja az ember a technikát, a ״ modern” technikát: nem némul el, sohasem némul el Ojsztrah hegedűje, velünk marad, gyönyörködtet, vigasztal, felemel.) Az ogyesszai gettóból jött, amely annyi mesteri hegedűst küldött már szerte a világba. Hogy a Szépség nyelvén — emberségre tanítsa az embert, mint nagyszerű, szívbeli barátja, Jehudi Menuhin. — Maga pedig, kedves Szerkesztani, nézze el, hogy annyifelé kalandoztam félbehajló őszi útjaimon. László Zsigmond ״ Ramóna” Finomkötöttárú KTSZ új boltjai Finomkötöttári Szövetkezet Méretes boltjainkban, Bu־ dapest egész területén saját és hozott anyagból, méret után vállal Jerseyanyagból ruha, nadrág, kosztüm varrását. Valamint különféle vastagsági fonalakból pulóverek, nadrágok, kosztüimek kötését és varrását. Ajándékot Magyarországra a közelgő ünnepekre küldjön az IKKÁN keresztül! Ajándékot Magyarországról — szerezze be az IKKÁN keresztül! IKKA-utalványra az ország minden részében kijelölt áruházakban vásárolhat, vagy az utalvány névértékét bármely OTP-fióknál, takarékszövetkezetnél vagy׳ postahivatalnál forintra beválthatja. Részletes felvilágosítás az OTP IKKA osztályán (Budapest V., Széchenyi utca 5.) és a külföldi IKKA megbízottaknál. ORSZÁGOS TAKARÉKPÉNZTÁR