Új Élet, 1975 (30. évfolyam, 1-24. szám)

1975-01-01 / 1. szám

György Endre. A városházi újságíróknak kitűnően felszerelt, telefonokkal bőségesen ellátott, három szobából álló, jól fűthető sajtóirodája volt. A szervezet elnöke, majd díszelnöke, Schwet Henrik, vagy ahogy cikkeinek ezreit aláírta: ״ Heinrich Schwet” nem kevesebb, mint harminc esztendeig a rideg-hideg első emeleti folyosón tanyázott. Erőteljes oszlopa volt az akkori kommunális zsurnalisztikának, de mintha oszlopa lett volna magának a városházának is. Helyét — tisztelői szerint — azért nem hagyhatta el, nehogy összedőljön az ódon épület. Lelkiismeretesen vigyázott reá és hasonlóképpen ügyelt minden olyan mozzanatra, amely a tudósító, illetve a lapja számára érdekes lehetett. Heinrichnek sokat kellett dolgoznia, hiszen a Pester Lloyd, amelynek közismerten sokoldalú Főváros rovatát szerkesztette, napjában kétszer, reggeli és esti kiadásban jelent meg. Márpedig, ha nem is versenyezni, hanem lépést akart tartani óriási teherbírású főszerkesztőjével, Vészi Józseffel, illett rengeteget „termelnie”. A folyosó azért volt az állandó állomáshelye, mert egyrészt kedvelte a jövőmenők által teremtett élénkséget, másrészt praktikus okból: információit a legkönnyebben itt szerezhette be. Minek is nyitott volna be a hivatali szobákba, amikor előtte varadt el a legtöbb pártvezér, egész sor városatya és a főtisztviselők is jórészt itt vonultak át a színen. Csaknem mindegyikük szívesen elegyedett szóba a közkedvelt szerkesztővel, akivel mindig közöltek valami pletykát vagy addig titokban tartott tervet, azzal a tettetett óvatossággal, hogy elmondták ugyan, de „nem megírásra”. Schwet ilyenkor a maga közvetlen modorában mindig feltette a kérdést: — Hát akkor minek mesélte el nekem? Így születtek kitűnő beszámolói, valamint a bizottsági ülésekről és, a közgyűlésről szóló alapos, elemző tudósításai, amelyeknek anyagát megosztotta velem. Az Újság és Paizs Ödönnel, a Pesti Napló fővárosi rovatvezetőjével. Kartelltársaknak nevezték az ilyen kis magánszövetkezés tagjait, akik egymást segítették abban, hogy lapjuk „le ne maradjon” egy-egy jelentősebb esemény közlésével. Egyikünk éjszaka mindig pihenhetett, mert nyugodt lehetett afelől, hogy a kartelltársak valamelyike az ő lapjának is lediktálja az anyagot. Heinrich híres volt szorgalmáról, pontosságáról és arról is, hogy magas fokon bírja a német nyelvet és azt választékos stílusban tudja érvényre juttatni. Lapjának hűséges és odaadó munkatársa lévén, számára különös értéket jelentettek a ״ Lloyd-sorok.” Mintha ezek különbek, becsesebbek lettek volna a többi újság ״ sorainál”. — Ich muss heute zweihundert Lloyd-Zeilen schreiben! (Kétszáz Lloyd-sort kell ma frnom!) — mondogatta és becsülettel teljesítette is a meglehetősen nagy feladatot. (Hoszszas, éjszakai ülések nyomán e sorok néha „fünfhundertre”, ötszázra szaporodtak, mert a külföldet informáló hivatalos közlöny igyekezett kimerítő tudósítást adni.) Ott, ahol Heinrich álldogált, az egykori építész olyasféle falmélyedést képezett ki, amely alkalmas lett volna kisebb szobor elhelyezésére. Sokszor jósolgattuk Schwetnek, hogy idővel az ő szobormása kerül oda. De addig is ... a vezetése alatt álló városházi rovatvezetői szindikátus csináltatta meg Lányi Dezsővel a szoborportréját, amely a sajtóiroda díszévé vált. Annyira kedveltük a sikerült szoboralkotást, hogy néhányan megrendeltük kicsinyített mását. Jómagam sokáig és szeretettel őriztem ugyan, de ama izgalmas években, amikor előbb összeköltöztettek, majd elhurcoltak, nagy sajnálatomra mégis elkallódott. Schwet Henrik 1873-ban a felvidéki Puchón született. Sokat és meghatottan mesélt e városkában eltöltött gyermekéveiről, a közeli Trencsén és környéke szépségéről, a fenyőkoszorúzta hegyvidékről és arról az ózondús levegőről, amely e tájat belengte. Kicsíny, de erőteljes alak volt, aki büszkén mutatta fejlett izmait, amelyeket — úgymond — a Vág erős sodrában való rendszeres úszással szerzett meg. A múlt évben lett volna száz esztendős... Heinrich iskolatársa volt Wolff Károlynak, a városházi szélsőjobboldali pártvezérnek. Mindkettejük felnőtt férfi volt, mire újból találkoztak.Wolff a főudvarnügyi bíróság elnöke, Schwet pedig jeles újságíró, akiket a budapesti várospolitikában hozott ismét össze a sors. Wolff, aki a legnagyobb lelki nyugalommal dobálta ki a zsidó vallású városi tisztviselőket, tanítókat, tanárokat, sőt még a piaci kereskedőket is, úgy látszik, iskolatársa esetében felfüggesztette gyűlölködő ״ elveit”. Vele a legudvariasabban társalgott, sőt igen gyakran fordult hozzá azzal a kéréssel, hogy felszólalásának — ha röviden is — adjon hangot a Pester Lloydban, mert — mint mondotta — ״ nagy súlyt helyez reá, hogy annak olvasói is tudomást szerezzenek felszólalásáról.” Mi sodorta őt ellenállhatatlan erővel az újságírói pálya felé, hiszen eredetileg a bécsi egyetemen orvosnak készült? (Egyébként a sajtóban nem az egyedüli eset.) 1901-ben a Budapester Tagblatt munkatársa lett, majd innen átlépett a Pester Lloydhoz, amelyről egykor ez a tréfa járta. A lassan magyarosodó Pesten bemegy valaki a kávéházba és így szól a pincérhez: — Lajos! Adja ide nékem a Zsomálomat! (A Neues Pester Journalt.) Aki viszont Zsumált mondott, az a Pester Lloydot olvasta ... Amikor negyedszázados újságírói jubileumát ünnepelte, illetve ünnepeltük, a főváros vezetősége is lelkes szavakkal köszöntötte azt, aki 25 év óta szolgálja ״ német szóval, de magyaros lelkesedéssel és magyar szívvel az ország középpontját.” A polgármester hangsúlyozta, hogy Schwet Henrik ״ minden időben példás kötelességtudásról és a főváros iránt érzett szeretetéről tett tanúbizonyságot. Mikor hivatását híven és becsületesen teljesítette, értékes szolgálatokat tett a közügyeknek és egyúttal a sajtó munkásainak kijáró tiszteletet és elismerést növelte.” Pogány Béla kollegánk pedig ezt írta A Pesti Városháza című folyóiratban: Ha egész,Budapest magyarrá lett is, a Lloyd változatlanul német maradt, hogy Schwet jól megérdemelt kenyere megmaradhasson. De nem maradt meg, nem is maradhatott. Pedig munkakedve még mindig töretlen volt, de a kegyetlen jogfosztó rendelkezések őt is sújtották. Mielőtt azonban eltávolították volna sokat koptatott íróasztalától, harminchét esztendei szolgálat után nyugalomba ment. Visszavonult szerető családja körébe, ahol főként imádott unokáinak élt. A nagyszülő szinte újraéled az unokák felserdülése közepette. Minden nagyapa-nagyanya elragadtatva dicsőíte az őt szeretettel körülvevő ifjú nemzedéket, de Schwet túltett mindnyájukon. Tekintete felragyogott, ha róluk beszélt. Még munkássága idején is a legnagyobb öröme és szórakozása az volt, ha Péter és Éva (akit fájdalom, 16 éves korában feltehetőleg Ravensbrückbe hurcoltak és előtisztítottak), valamint Tomi körében tartózkodhatott. Minden alkalmat megragadott, hogy a kicsínyeket játékokkal és más ajándékokkal halmozza el. 1944. február 12-én gyászba borult a boldog kis család. Heinrich hetvenegy éves korában örökre eltávozott. Harminc esztendeje nincs , az élők sorában. Az, aki Goethe, Heine Thomas Mann nyelvén írt és velük érzett, nem várta be ama barbár hordákat, amelyek éppen őket tagadták meg. Heinrich ״ STAR" Divatos fűzőt, fehérneműt készítessen fűző és fürdőruha KTSZ fiókjaiban VII., Rákóczi út 10.״ Kossuth Lajos u. 8. Kulturális hírek Fürth Margit írónő 84 éves korában Maabarotban meghalt. A húszas évek végén főleg bibliai témákból eredő novelláival tűnt fel, írt gyermekmeséket, novellagyűjteményt is kiadott, a Nyugat is foglalkozott kritikáiban írásaival. A ״ Maris, Maris’’ című regényét Max Nordau díjjal tüntették ki. A regény színhelye egy magyar vidéki város és az ottani zsidóság életét mutatja be. Bródy Imre, fizikus, a kripton töltésű izzólámpa magyar feltalálója, 30 esztendeje mártírhalált halt. Goldman György születésének hetvenedik évfordulójáról ünnepségsorozat kezdődött a váci Vak Bottyán Múzeum kiállítótermében és megkoszorúzták a budapesti Kálmán utca 15-ös házon levő emléktábláját. December 20-án a vecsési szülőházát koszorúzták meg, majd a vecsési József Attila Művelődési Házban ünnepi műsort rendeztek. Heinrich Heine születésének 177. évfordulóján szülővárosában, Düsseldorfban Heine-múzeumot nyitottak. A múzeumban Heine kéziratai, műveinek első kiadásai, képek és más dokumentumok találhatók. „Tűzből mentett hegedű” címmel rendezte meg az Irodalmi Színpad Zelk Zoltán költői ■estjét, amelyen a legkiválóbb művészek tolmácsolták a magyar költészet kiválóságának költeményeit, prózai írásait. A nagy sikerű est közönsége lelkesen ünnepelte az előadókat. A költő nem jelenhetett meg, mert jelenleg betegen fekszik. Szeressen örömet külföldön élő rokonainak! Fizessen elő az ÉJ ÉLETRE / Barát Endre: ... Behívatták a tanári szobába az egyik új növendéket. Nyurga, félszeg fiú jelentkezett. Aggodalmasan pislogva állt meg előttük. — Üljön le, amire! — mondta Székely Bertalan, összenézett Lotzcal. — Ugyancsak riadt a gyerek! Lehet, hogy azt hiszi, el akarjuk küldeni az intézetből. — Ne féljen, senki sem bántja magát — szólt a fiúhoz, de hangja egyáltalán nem volt megnyugtató, zord tekintete még kevésbé. Különben, aki egy ideje ismerte már, az meggyőződhetett arról, hogy a látszat ellenére nagyon is jó indulatú és tűzbe menne a tehetséges tanítványokért. A fiatalember — tizenhét éves lehetett — a felkínált szék szélére ült és szorongva tekintett fel tanáraira. Amióta beiratkozott az iskolába, szorgalmasan rajzolta a gipsz,modelleket, korinthoszi és jón oszlopfőket, görög vázákat, s még akkor is csak azokat, amikor már a többiek élő modellel próbálták ki ábrázolóképességüket. Székely Bera talán ellenőrizte a tanítványok munkáit; rajzaikat nem korrigálta, hanem külön papíron mutatta meg, hogyan javítsák ki a hibákat. Csak a kompozíciós vázlatokba, a fej- és akttanulmányokba rajzolt bele. Az a növendék, akit most irodájába hivatott, már hetek óta makacsul csupán az oszlopfőket s virágokat rajzolta. — Mutatkozzék be Lotzi tanár úrnak! — szólította fel Székely. A fiú, ald eddig még nem találkozott a másik nagyhírű mesterrel, felkapta fejét a tisztelt név hallatára és sután meghajolt. — Fényes Adolf — és hozzátette, valami jó, vidéki íz׳ zel. — Szolgálatára. — Hová valósi vagy, fiam? — kérdezte Lotz, érezhető jóindulattal. — Kecskeméten születtem. — Festő szeretnél lenni? — Igenis, az! Ezt már úgy mondta, mintha fogadkoznék, egészen belepirult. Magas, nagy hajú, nagy szemű, nagy orrú legény volt. Félszegen viselkedett. Amikor Székely Bertalan hozzáfordult, hogy megmondja, miért hívatta, úgy várta mestere szavát, mintha az valamiféle ítéletre készülne. — Mondja csak, amire, miért nem tanul maga úgy, mint a többi növendék? — Én tanulok, professzor úr. . . — hebegte. Tudta, miért vonják felelősségre. Kész is volt már a felelettel és kezdte volna, de Székely folytatta, s inkább Lotznak, mint a tanítványnak mondta: • — Nekit akartam a többiek előtt... A fiatalember majd itt ad magyarázatot a különcségére. Megállt a szóban, nézte kínosan feszengő növendékét. — Dehát — kérdezte Lotz — mit művelt a barátunk? — Semmit, azaz hogy inkább úgy kellene kérdezni, mit nem művelt? Szóval, ő csökönyösen megmaradt a gipszmodellek rajzolásánál. A többiek az előírás szerint már megkezdték az alakrajzot s a portrékat. Egyedül Fényes úr. .. Nagyon szigorú lett a hangja: — Mi ütött magába, hogy vonakodik teljesíteni az előírt gyakorlatokat?! Örökké amfórákat akar rajzolni?! Hogy akar így festő lenni? S egyáltalán? Hogyan képzeli tovább a tanulását? Ha nem alkalmazkodik a tanrendhez, nem tanítom tovább! Megértette?! A fiú lesújtva hallgatott. Székely ismét a barátjához fordult: — Érthetetlen. Kitűnő rajz, készsége van. Ha nem tartanám tehetségesnek, máris meneszteném. Keményen rászólt a növendékére: — Feleljen hát! Miért nem alkalmazkodik a tanmenethez? — Tetszik tudni — hebegte az — én ugyanis. .. zsidó vagyok. — Hát aztán? Mit tartozik ez ide? Tőlem lehet akár tűzimádó is. Engem a növendékeim vallása nem érdekel. Csak az, hogy művész lesz-e belőlük. Különben is: sem Grünwald, sem László Fülöp nem hozakodott elő még ezzel. Megfogadom Elhallgatott, s hogy indulatát lecsillapítsa, fel-le járkált. Hirtelen eszébe jutott valami, s megállt Lotz mellett. — Mit szólsz hozzá, Károly? A per miatt mondja ezt? Hallottam, hogy Karlovszky handabandázott. Megmondom, ha az iskola falán belül még egyszer gyalázkodni mer, kizáratom! (A fiatal Karlovszky már korán elárulta művészhez méltatlan és öregségéig benne lappangó fajgyűlöletét.) Lotz felállt, a lehajtott fejű fiatalemberhez lépett: — Beszéljen hát! Mondja meg, mi köze van a rajztanulásnak a maga vallásához? Válaszoljon, fiam! Csúfolja valaki ? — Engemet senki ... Igazán. — Nohát akkor! — Lotz hangja haragos volt, de szeme vidáman csillogott. — Miért nem rajzol alakot és fejeket? Arról beszéljen. S nem arról, hogy mi a származása. Művész akar lenni, magyar művész? Igaz?! Minket ez érdekel és semmi más. — Igenis. De... tetszik tudni... az én apám rabbinus, Kecskeméten. Vallásosak vagyunk. Most már sejtették, hogy a fiú végül is hová akar kilyukadni. A fiatal, Fényes Adolf felbátorodva folytatta: — Tetszik tudni... a Tízparancsolatban is benne van. Ne csinálj magadnak faragott képet És én úgy gondoltam... — Hogy gondolta? Beiratkozik, művész akar lenni és emberi arcot, alakot nem fest soha? — kérdezte felcsóválva Lotz. — Úgy gondoltam, tájképfestő leszek. Hiszen én ismerek művészeket, akik___ S már kezdte felsorolni a magyar tájképfestőket. Amikor Kelety Gusztáv nevéhez ért Székely indulatosan leintette: — Elég volt a példákból. Emberábrázolás nélkül nincs festészet És festő sincs. Még festőnövendék sincs. Hiszen így még staffázst sem illeszthetne a tájképeibe. Ez az egész, amiről maga beszél — bigott bolondság! Különben is, a mi tanodánkban én tanítom magukat, meg Lotz tanár úr és Greguss tanár úr, meg Benczúr tanár úr. Értette? Mi tanítunk itt és nem a bibliai Mózes. Szép, hogy tiszteli a Tízparancsolatot, tiszteli Mózest, tiszteli a Teremtőt. . . De hát a művész is teremtően kicsit, legalább is a saját világában. Az Isten megtiltotta, hogy olyan alakot faragjanak vagy fessenek, amelyet az emberek imádni akarnak? Lehetséges. De a mi festményeinket nem kell imádni. Elmosolyodott, s Lotzra pillantott — Esetleg csodálni. Azt nem bánjuk, ugye Károly? Ha ugyan akad köztünk olyan, aki megérdemli ezt Szóval... — felemelte a hangját — utoljára mondom: itt nem Mózesre és más prófétákra, csakis a tanárra kell hallgatnia! Lotz a könyvespolchoz lépett, kiválasztott egy albumot. ״ Olasz művészet” — ez volt a címe. — Hát, ha már emlegetjük... — mondta — nézzük is meg. Az egyik acélmetszet Michelangelo Mózes-szobrát ábrázolta. — Nézze csak meg, Adolf barátom. Nézze meg jól, s feleljen. Bűnt követett el vajon Michelangelo Mózessel szemben? Csend lett A fiú ámulattal nézte a metszetet. — Csodálatos! — suttogta. — Jól van, amire, elmehet... — szólt rá megenyhülten Székely. — Legközelebb már korrigálni szeretném az alakjait Hiszem, hogy felhagy az oszlopfékke. Ugye így lesz? — Igenis... — felelte halkan a fiatalember. Hangja megremegett. Lotz a vállára tette a kezét: — Rajzoljon és fessen majd tájakat. De embereket is! Persze, nem éppen szenteket és prófétákat és nem csupán előkelő nagyurakat Az egyszerű emberek életét is meg kell örökíteni. Ez is a művészet feladatához tartozik. • S mikor ezt mondta, önvádat érzett: mintha saját magát biztatná, szorongatná. Mintha ifjúsága elmulasztott kötelességét — melyre későn ébredt rá — emlegetné. Vagy így akarta jóvátenni a mulasztást? Azzal, hogy ifjú művészekre bízza azt, amit ő már nem teljesíthet? — A szegény emberek életét is meg kell festeni — ismételte. Ugye, hallgat reám, fiam? — Megfogadom — felelte csendesen Fényes Adolf. A fiatal művésznövendék megtartotta szavát Nemcsak gyönyörű tájképeket alkotott, hanem, esztendők múltán, legjobb, legérettebb festői korszakában, sorra megszülettek a magyar szegényparasztokat ábrázoló festményei. Kortársai, olynyl nagyszerű művészek, mint Koszta József, Tornyai János, majd Nagy István remekművei is bemutatták a kis tanyák, falvak világát, s népét, komor, drámai színekkel, megrendítő erővel. De egyikük sem oly szívszorító gyengédséggel, könnyes mosolyt, gondot, bánatot kifejező ecsetvonásaival, béreseket, cselédeket, anyákat, mint a kecskeméti rabbinus fia, Fényes Adolf ... ״ Ramóna” Finomkötöttára KTSZ új boltjai Finomkötöttára Szövetkezet Méretes boltjainkban, Budapest égész területén sa- ! lát és hozott anyagból, mé- ! rét után vállal Jerseyanyagból ruha, nadrág, ! 1 kosztüm varrását. Valamint különféle vastagságú tona- ! lakból pulóverek, nadrágok, kosztümök kötését és var״ rásák 4 Vegye igénybe SZŐNYEGTISZTÍTÓ SZALONUNK-at Budapest VII., Garay u. 15. OLCSÓN KORSZERŰEN GYORSAN Háztól házig szállítással is. Megrendeléseiket várja a FŐVÁROSI TAKARÍTÓ VÁLLALAT Tel.: 141—947, 339—564 AZ ÚJ ÉVBEN IS UTAZZÉK VELÜNK! Négy világrész harmincnyolc országába induló utazás között ön is megtalálja az igényeinek és lehetőségeinek megfelelő úticélt! KÉRTÜK, KERESSE FEL LEGKÖZELEBBI IRODÁNKAT! Előre is jó utazást kíván az un sz