Új Élet, 1975 (30. évfolyam, 1-24. szám)

1975-07-01 / 13. szám

György Endre. Sok cikkét, bírálatát, magvas fejtegetését csak nevének kezdőbetűivel írta alá. Stílusából, az írás logikus felépítéséből, a kemény és határozott okfejtésből, valamint a végső következtetés bátor hangvételéből az olvasó csalhatatlanul ráismert a szerzőre. S. E. nem más, mint Sós Endre, a rendkívül termékeny és sokoldalú újságíró. Vagy még inkább: publicista. Ez a meghatározás joggal ráillett a munkásságára. Nem átlag-újságíró volt, hanem annál jónéhány fokkal több. A publicisztikai tevékenységről az idegen szavak és kifejezések szótára azt mondja, hogy ez ״ az újságírásnak a politikai és társadalmi kérdéseket magasabb, elvi alapon, irodalmi szinten tárgyaló ága”. Ennek a műfajnak „sósbandi” (ahogyan magunk között becéztük) valóban mestere volt. Ezt már életében is elismertük, nem csupán drámai halála után aggatjuk reá a díszítő jelzőt. Jómagam sokszor csodáltam teherbíróképességét és termelékenységét, azt, hogy egymagában annyit tudott írni, dolgozni, mint más három kollega együttvéve. Miközben sorra jelentek meg tanulmányai, fejtegetései, hozzászólásai, glosszái, tárcacikkei, irodalmi emlékezései, külpolitikai értékelései, ezekkel egyidőben két-három — rengeteg adatgyűjtéssel és sok munkával járó — kötete is elhagyta a sajtót. Hogyan győzte és mikor? Délután és este a szerkesztőségben munkálkodott, tanulmányozta a külföldi sajtót, angol, francia, német lapokból fordított, bújta a könyvtárakat, archívumokat, tárgyalt, vitázott, ezerfelé rohant... Szinte lélegzetvételnyi ideje sem maradt. Gondolkodásra, alkotásra tehát az éjszaka csöndjét használhatta fel, annál is inkább, mert a délelőttökre éppen elég problémát adott a MIOK és a BIH elnöki teendőinek ellátása. Bennünket a sors több helyütt hozott össze. Függetlenül attól, hogy hosszú évtizedeken át újságíró-társak voltunk, őszinte baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ez már a régi Az Újságnál kezdődött, amelynek összeszokott, egymást készséggel támogató munkatársai sorában megjelent a fiatal Sós Endre. Kóbor Tamás mutatta be, mint a maga pártfogoltját. Az új kollega nagy lelkesedéssel látott munkához és csakhamar beilleszkedett az együttesbe. Eleinte főként közgazdasági vonatkozású témákat dolgozott fel, mert sokoldalú képzettsége révén ehhez is értett. Édesapja, Sós Ármin jeles gazdasági ,szakember, az akkori Helyiérdekű Vasút és több közúti közlekedési intézményből alakult Nova vállalat igazgatója volt. Bár régebbről ismertem, mégis meglepetésszerűen ért a hívása. Arra kért, keressem fel mielőbb, mert „a Bandi ügyében” szeretne velem beszélgetni. Nem tudtam elképzelni, miről lehet szó. Sós Ármin néhány üdvözlő szó után azonnal a „tárgyra” tért: — Kedves barátom, nagy kéréssel fordulok önhöz ... — Tessék, parancsoljon! — Úgy tudom, hogy együtt vannak Az Újság szerkesztőségében. Bandi fiam a „fejébe vette”, hogy itthagyja vállalatunkat és végképp az újságírásra tér át. Arra kérem, próbálja őt lebeszélni... A kívánság meghökkentett. Hogyan lehetne valakit kitessékelni az újságírói pályáról, ha már átitatta a nyomdafesték kábító illata? Erre már azért sem vállalkoztam volna, mert magamat sem hagytam évekkel előbb „lebeszélni” a nyomtatott betű imádatáról. Valami dadogó feleletet adtam: — Kedves bátyám, miként lehet valakit megállítani azon az úton, amelyen valósággal rohan a csillagok felé?... Bizonyos, hogy csalódást okoztam a derék, aggódó apának, viszont egyetlen mozdulatot sem tettem fia eltanácsolása érdekében. Nekem lett igazam, mert nem sok idő kellett ahhoz, hogy a kollegám az egyik népszerű hétfői lap főszerkesztőjévé avanzsáljon. Második emlékezetes találkozásunk színhelye: Horthyliget. Az internálótábor. A náci megszállás után — szinte az elsők között — ötven baloldali újságírót ״ hívtak be a Csepel-szigeti táborba. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a büntetésre, üldöztetésre kiszemeltek között Sós Endre is jelen van. „Bűnünk” azonos lévén, nem kerülhettük el keserves sorsunkat. Én lettem a félszáz kollega tábori felelőse, aki mindent megtett azért, hogy enyhítse a reánk leselkedő veszedelmeket. Egyszer néhányunkat — közöttük Sós Endrét — glédába állították, hogy valami SS-hatalmasság a sétabotjába rejtett miniatűr fényképezőgépével megörökítse a „tintazsidók” (ők nevezték így!) alakját. Nem hiszem, hogy a kép túlságosan megörvendeztette volna fotográfusát, mert tekintetünkből szikrázóan lövellt feléje az iránta érzett gyűlöletünk. S. E. rendkívül elfoglalt lévén, akinek munkanapját az meg átszőtte a rengeteg evidencia, terminus, találkozó, nem csoda, ha szórakozottá vált és időzavarba került. Pólya Jenő professzorra emlékeztetett, aki megérkezvén a szanatóriumba, a portástól megkérdezte: — Mondja kérem, én most megyek vagy jövök? Egyszer végigkocsiztam vele egy délelőttöt. Ő nyolc-tíz helyen kiszállt, hogy tárgyaljon, megbeszéljen, vitatkozzék. Mindezt győzte, én azonban a kísérésétől is kimerültem. Derűs történet fűződik ahhoz az egyébként nem kellemes felfedezéshez, hogy — bár erősen rövidlátó volt — sietségében otthonhagyta a szemüvegét. Kocsival rohant érte haza. A kapu előtt futballozó, éktelenül lármázó gyerekseregbe ütközött. Közöttük a kisebbik fia, aki „véletlenül” aznapra kimaradt az iskolából. A lurkó nagyon megrémült, mi lesz most? De csakhamar feltalálták magukat. Karéjban körülfogták az autót és a hazatérő szerkesztőt nagy hozsannával fogadták: — Kezét csókolom Sós bácsi! — hangzott kórusban a lelkes üdvözlés. — Szervusztok gyerekek, szervusztok — válaszolta meghatottan a megtisztelt apa, aki nem vette észre ״ önkéntes szabadságon" levő diákfiát és rohanva száguldott a lépcsőház felé ... Nemcsak jó szándékú, hanem kifejezetten jótékony ember is volt Sós Endre. Valóságos legendák keltek szárnyra arról, hogy amíg a Keleti Károly utcából — ahol lakott — a Magyar Nemzet szerkesztőségébe beért, a hosszú út különböző pontjain hány állandó támogatottja lesett reá, akiknek csaknem utolsó fillérjéig átadta szokásos öt-tíz forintjait. Valósággal, vagyont költött azonban könyvekre és drága külföldi újságokra, amelyeknek egész halmazát szorongatta állandóan a hóna alatt. Sós Endre sokaknál jóval korábban mutatott rá a fasiszta veszedelemre. Már akkor hallatta figyelmeztető szavát, amikor a horogkeresztes ifjak ,,libalépésben” masírozni kezdtek Berlin utcáin, majd mind erőteljesebben kongatta a vészharangot, amint ezek étvágya fokozódott, végül is e séták kegyetlen erőszakosságokká fajultak. (Idevágó művei: Európai fasizmus és antifasizmus; A horogkereszt árnyékában; Becsapott ajtók előtt.) Életrajzgyűjteményéhez én is sok — általa kellően értékelt — adatot szolgáltattam, amelyeket beledolgozott a könyvébe. Munkásságának nagyarányú voltára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy harminc kötetet és sokezer cikket írt. Életét kockáztatva, keményen harcolt a fasizmus ellen, amelyet mint — a szó el nem csépelt értelmében — igazi humanista az emberiség legsúlyosabb átkának minősített. Itt volna az ideje annak, hogy három különösen sikeres kötetét: a Franklinról (Aki az égtől elragadta a villámot...), az Emile Zoláról és a Cervantesről szólót újból kiadják. Ugyanezt érdemelné a Felvillanó arcok című portrésorozat is. Sós Endre az idén július 18- án volna hetven esztendős. Hat nap választotta el a 64. születése napjától, amikor az a kegyetlen autó a Mártírok útján elütötte. Fájdalmas, idő előtti és nagyon elszomorító vég annak, aki annyira szerette az életet. S. E. a publicista Adalék a magyar zsidók középkori történetéhez Regensburg városa a korai német-zsidó települések sorában a legjelentősebb. A források a 10. században már szólnak zsidókról, a 11. században zsidó negyedről. (B. Blumenkranz, Juifs et Chrétiens dans le Monde . Occidental, Paris, 1960. p. 38.) Földrajzi fekvésénél fogva a középkori kereskedelem főhelye lett, így a Magyarországra irányuló kereskedelemnek is. A 11. század végén regensburgi zsidók útjukat megszakítva egy szombatot Esztergomban töltenek. (Scheiber Sándor: Héber Kódexmaradványok Magyarországi Kötéstáblákban. Budapest, 1969. pp. 100—104). Az alábbiakban egy magyar vonatkozású adatra kívánom a kutatás figyelmét irányítani. Christoporus Ostrofrancus bencés szerzetes (megh. 1534) a regensburgi zsidók kiűzetéséről írt Krónikájában (Historia de expulsione( Judaeorum ex urbe Ratisbonensi) az ottani zsidó temető jelentőségéről szólva megemlíti, hogy zsidók Pannónia legszélsőbb részéről lóháton a regensburgi zsidó temető látogatására jönnek. (R. Straus, Urkunden und Aktenstücke zur Geschichte der Juden in Regensburg. München, 1960. p. 386). Eltérő szövegezését találjuk J. J. Schudt, Jüdische Merckwürdigkeiten ... Frankfurt und Leipzig, 1717. IV. p. 432). Regensburgban sok jelentős tudós élt és működött, közöttük Rabbi Jehuda Hedasid (megh. 1217). A 16. századbeli kitért zsidó. A. Margaritha, közli könyvében (Der gantze jüdische Glaube... Leipzig, 1705. p. 214), hogy egész Németország területéről jönnek zsidók Regensburgba, hogy az ottani síroknál, különösen Jehuda Hedasid sírjánál imádkozzanak. Feltehető, hogy ugyancsak evégből vállalkoztak erre a nagy és nem veszélytelen útra eleink is. Schmelczer Imre Fantasztikus realizmus Előző napos nyitástól zárásig a Kunsthistorisches Museum termeit jártam, kavargott tejemben Rembrandt, Breughel, Dürer, a nagyszentmiklósi aranykincs és Cellin sótartója. Úgy éreztem, rámfér egy kis lazítás, sétálok egy kicsit, benézek az áruházakba — az is érdekes, hozzátartozik Bécs képéhez. Illően ámuldoztam az árubőségen, sopánkodtam a drágaságon és egyszerre — a Mariahilferstrasse egyik áruházának harmadik emeletén — szembetaláltam magamat egy olyan képzőművészeti élménnyel, amely az előző nap impreszsziózuhataga után is megrázó volt. Ernst Fuchs legújabb grafikáinak kiállítását rendezték meg itt, bőséges gazdagsággal és ízléses mértéktartással. Hogy miért pont itt, ahol a legtöbb idetévedő csak átszaladt és igazi érdeklődő olyan kevés akadt — máig sem értem. Volt valami hallatlanul bizarr ׳ abban, ahogy Fuchs bibliai ihletésű lapjait körüllengték az alsóbb emeletek egyikéről felhangzó keringők dallamai. Néhány perc múlva azonban már mindenről megfeledkezve bámultam a huszadik század egyik legnagyobb rajzvirtuózának bravúros képeit. Képzőművészeti folyóiratokból, reprodukciókról sok művét ismertem már, emlékeztem fényképarcára, a nagy karimájú kalap alól kitekintő, gyötrődő és okos szemre, a dús fekete szakáll rengetegében megbújó keserű szájra. Az elő, valódi képekkel való találkozás többet nyújtott minden várakozásnál. Fuchs minden eddig ismert képének tárgya, témája a Biblia. A Szentírás történetei, a zsidó régmúlt eseményei, az évezreden alatt jelképpé lett hősök alakjai megragadták képzeletét. Esztert, vagy Ráhelt valóságosabb nőnek érzi, mint a ma élőket, mindent ki tud fejezni, ha őket rajzolja. Negyvenöt éves és mindig Bécsben élt, így semmiképpen sem kerülhette el az európai zsidók megpróbáltatásait. Számára a gonoszság mégis Hámánban ölt testet, a győzelmes igazság Dávidban él. Különösen vonzódik a Biblia nőalakjaihoz. Ezek közül is mindenkinél kedvesebb számára Eszter. Számtalan változatban dolgozta fel történetét, benne látja a minden üldöztetést túlélő, minden ellenségen diadalmaskodó zsidó szellem abszolút jelképét. Ernst Fuchs minden alakja meztelen. Első pillanatra talán meghökkentőnek és képeinek tárgyához nem illőnek tűnik ez. Pedig jól átgondolt kifejezési és közlési módot jelent. A minden sallangtól megfosztott, minden koron túl- és felülemelkedő, örökérvényűen időtlen emberi test az általa hordozott jelképet is átemeli a korszakok választófalán. Természetesen, mint minden művészi alkotásnál, itt is a megvalósítás minőségén múlik a hatás. Senkinek sem jut az eszébe megbotránkozni Michelangelo Dávidjának meztelenségén. Fuchs a reneszánsz mestereinek, Leonardónak és Dürernek a szintjén rajzol. Egyaránt mestere a tollnak és a kardtűnek, végtelen finomsággal árnyalt rajzai a tökéletes technika minden eszközével mutatják be az emberi test anatómiájának kiváló ismerőjét. Egyik rajzán Eszter királynő egy életfa központjában állva, karjában tartja az általa megmentettek sok-sok nemzedékét jelképező gyermekeket, de lábai körül és a háttérből is mindenünnen gyermekalakok bukkannak elő, a növényi ornamensek szinte életre kelnek. Döbbenetes ellenpontként a szégyenletesen kivégzett Hámán teteme jelzi a kép előterében, hogy az életért, a jövőért harcolni kell. Ennek a képnek is minden alakja meztelen, de olyan természetességgel, mint ahogy egy fa ruhátlan. — Fuchs nemcsak elismert, hanem igen tekintélyes művész is. Alapítója és vezetője a bécsi fantasztikus-realista iskolának, munkásságának hatása máris érezhető a kortársi művészetben. Szenvedélyes, megrázó képei a legtöbb európai múzeumban megtalálhatók. A nagy élmény igézetében léptem ki a bécsi áruházból, és azóta is várom Ernst Fuchs műveinek méltó körülmények között megrendezett, budapesti tárlatát. Porscht Frigyes . ״ STAR" Divatos fűzőt, fehérneműt készítessen fűző és fürdőruha KTSZ fiókjaiban • VII., Rákóczi út 10. V., Kossuth Lajos u. 8. Vegye igénybe SZŐNYEGTISZTÍTÓ SZALONUNK-at Budapest VII., Garay u. 25. OLCSÓN KORSZERŰEN GYORSAN Háztól házig szállítással is. Megrendeléseiket várja a FŐVÁROSI TAKARÍTÓ VÁLLALAT Tel.: 141—947, 339—564 Párbeszéd dr. Wolf Rózsi kiváló orvosasszonnyal Ez az esztendő a Nők Éve. De ennek a cikknek, amely egy nagytudású, kiváló orvosasszonyról és kiváló emberről szól, nem ez adja meg az aktualitását. Székácsáé dr. Wolf Rózsiról, a Szántó Kovács János rendelőintézet vezető főorvosasszonyáról, aki most ment nyugdíjba, mindenképpen kötelessége az újságírónak írni. Kötelessége, mert ennek a hivatásához, orvosi esküjéhez hű asszony életének példaként kell állnia az ifjúság előtt. A főorvosasszony 50 évi szolgálat után búcsúzott el a vezetése alatt álló rendelőintézettől, amelyhez mint fiatal orvosnő 1924-ben, orvosi diplomája megszerzése után került. Akkor az Intézet élén a frankfurti egyetemről hazatért dr. Friedrich László egyetemi tanár állott és mellette kezdte gastroenterológiai osztályon orvosi működését. Azóta is, kivéve a fasizmus utolsó évét, amikor vallása miatt elparancsolták hivatása gyakorlásától mindig ott dolgozott és végezte a vizsgálatokat, majd később oktatta a fiatal orvosgenerációt. Most, hogy papíron nyugalomba vonult, mert még mindig bejár hetenként egyszerkétszer volt osztályára, felkerestük a főorvosasszonyt, akinek élete és munkássága e beszélgetés során elénk tárult. Elmondta, hogy apja sok gyermekes nagyidai szegény zsidó családból származott. Rendes magyar iskolát nem is végzett, csak a ciéderbe járt és itt 18 éves korában magyarul sem írni, sem olvasni nem tudott. A múlt század 80-as éveiben közszolgálatra jelentkezett, ott tanult meg írni, olvasni és helyesen beszélni magyarul. De mindvégig megmaradt vallásos, hivő zsidónak és gyermekeit is — öten voltak — ilyen szellemben nevelte. — Én és egyik fivérem orvosok lettünk, másik fivérem mérnök, sajnos ő az ukrajnai munkaszolgálatban szerzett betegségében a felszabadulás után meghalt és egyik húgom is valamelyik német koncentrációs táborban pusztult el, így óhatatlanul a fasizmus éveire terelődik a szó. — Erről, mint minden zsidó embernek, nekem is csak rossz emlékeim vannak. 1944-ben elparancsoltak az akkori OTI- ból, aztán a gettóba kerültem és ott a Nemzetközi Vöröskereszt kórházában dolgoztam. Igyekeztem segíteni az odakerült szerencsétleneken, közben ha kellett, hullákat is cipeltem, és előfordult az is, hogy többedmagammal nyilas suhancok egy laktanyába vittek el, ahol rám parancsoltak, hogy a WC-t mossam fel. Már neki is kezdtem a munkának, amikor egy főhadnagy megszólított és megkérdezte, mi a foglalkozásom. Amikor megtudta, hogy orvos vagyok, azonnal abbahagyatta velem a munkát és két katonával visszakísértetett a gettóba, bár én keserű humorral megjegyeztem, hogy az orvosi diplomám 1944-ben e munkára is feljogosít. A gettóéletnek azonban egyet köszönhetek, hogy édesanyámat sikerült az óbudai téglagyárból kimenteni és magamhoz venni és így ő is megérhette a felszabadulást. — Még egy felejthetetlen emléket őrzök a gettós hónapokból, azt, hogy a szabadságot nekem is egy fiatal szovjet katona hozta. Azt a percet azóta sem felejtem el és talán ezért fogtam már deres fejjel az orosz nyelv tanulásához, hogy még sokkal jobban megismerjem azt a népet, amelynek új, szabad életemet köszönhetem. — A felszabadulás utáni évekről mit mondjak? Folytattam munkásságomat ott, ahol csak kényszerítő okok miatt kellett abbahagyni és megkaptam kormányzatunktól munkámért minden elismerést. Először a Tanácsköztársaság Emlékérmet, majd 1964-ben a Kiváló Orvosi címet, 1974 szeptemberében 50 éves orvosi munkám elismeréséül az arany diplomát és december 18-án a Munkaérdemrend ezüst fokozatát. — Sokat dolgoztam, de ti újra kezdhetném, csak ezt csinálnám. Elmondhatom, hogy a fél évszázad alatt soha nem voltam betegállományban és fáradságot sem éreztem. Nyugdíjbavonulásomkor, mivel teljesen egyedülálló asszony vagyok, 210 000 forintos alapítványt létesítettem, amelynek kamatait egyenlő arányban évenként egy olyan orvos kapja, aki az emésztőszervi megbetegedésekkel foglalkozik s e téren a legjobb eredményt érte el, a másik ötezer forintot pedig egy olyan orvos özvegye, akinek csekély a nyugdíja. Emellett rendszeresen támogatom a zsidó közösséget és továbbra is támogatni fogom. Ezután arról beszélgetünk, hogy a főorvos asszony mivel tölti az idejét nyugalomba vonulása óta. Elmondja, hogy folytatja régi szenvedélyét és most, túl a 77 éves európai utazásokon vesz részt. Tavaly például Indiát is megnézte. Azután, mivel eddig főleg gyakorlati orvos volt, most tapasztalatairól tudományos munkán dolgozik, hetenként bejár volt osztályára és szabad idejében a másik hobbijának áldoz, virágokat nevel. — Orvos vagyok, tudom, hogy az élet véges, így olykor kijárok a farkasréti zsidó temetőbe, ahol drága szüleim nyugszanak, s ahol majd egyszer én is megpihenek. De addig folytatom munkámat és ehhez kérem a Teremtő segítségét. Kívánjuk, hogy még sok éven át folytassa orvosi hivatását dr. Wolf Rózsi főorvosasszony. Zsadányi Oszkár Dr. Gömöri Béla főorvos sírkőavatása Június 18-án volt egy éve, hogy Gömöri Béla doktor főorvos, az orvostudományok kandidátusa 61 éves korában meghalt. Székesfehérvárról származott. Pécsett és a fővárosban végezte egyetemi tanulmányait. A Zsidó Kórházban kezdte meg működését, amelyet a borzalom évében a Wesselényi utcai szükségkórházzal cserélt fel. Az egyetemi klinikán folytatta s az István-kórház vezető főorvosaként fejezte be. Egyetemes érdeklődésű orvos volt. Tudományos munkásságában széles nyelvismerettel közelített tárgyához. Korábban fülészeti kérdésekkel foglalkozott, majd a gégerák folyamatával. Június 25-én végbement sírkőavatásán megjelent családja: dr. Gömöri Béláné főorvos, a Szeretetkórház gégész konziliátusa, három gyermeke és a külföldről hazalátogatott testvérbátyja. Az Ádám Emil tanár vezette kórus éneke után Feleki Rezső recitált zsoltárt. Dr. Scheiber Sándor professzor mondott emlékbeszédet. AUTÓ SLUSZKULCS, azonnal megvárható zárjavítás, liftisulcs. SIMON, VII., Kertész utca 6. FÉNYCSŐ KTSZ Budapest II. Lukács u. 6. Telefon: 887-749 vállalja fénycső lámpatestek gyártását sorozatban és egyedi kivitelben, világítástechnikai tervezést rövid határidőre.