Új Élet, 1978 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1978-01-01 / 1. szám
Bp. bérmentesítve, Bp. 72. XXXIII. ÉVFOLYAM, L SZÁM 1918. január 1. Chanukka-ünnepségek Zsadányi Oszkár: A 100 éves Molnár Ferenc Antal Gábor, F. Rab Erzsébet, Gál György Sándor, Katona Ferenc írása EGYES SZÁM ÁRA: 4 Ft A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA Mintha Nürnberg sohasem lett volna „Ismeri Ön Kapplert?” címmel az NDK televíziója dokumentumfilmet készített az Olaszországból megszöktetett náci háborús főbűnösről, aki ma háborítatlanul él egy nyugat-németországi kisvárosban. 335 gyilkosság terheli Róma volt Gestapo főnökének számláját és megdöbbentő volt az, amikor a tévériporterek egymás után kérdezték meg a városka lakóit: Ismeri-e ön Kapplert és mi a véleménye az ügyről, a feleletek szinte egybehangzóan arról szóltak, hogy ״ ami volt, az volt”, hagyják mái a békén ezt az embert és helyes volt a Nyugat-Német kormánynak az a döntése, hogy Kapplert nem adják ki. Akadt a megkérdezettek közt egy idősebb német polgár, aki már arról beszélt, hogy mit akarnak ezzel a folytonos emlékeztetéssel, hiszen „több zsidó jött vissza, mint ahányat állítólag deportáltak és megsemmisítettek”. A legszomorúbb talán az volt, hogy nemcsak ilyen öregek, akik egykor a harmincas években valamelyik koncentrációs táborban, vagy SS alakulatban teljesítettek szolgálatot beszéltek így, hanem fiatalok is, akiket megfertőzött a szülői házban kapott nevelés és az, hogy Nyugat-Németországban filmeken, könyvekben, számos újságcikkben azt a múltat dicsőítik, amelynek soha nem lenne szabad feltámadnia Az NDK televízió filmjének második része döbbenetes erővel mutatja be a Nyugat-Németországban feltámadt náci mozgalmat. Látjuk Hoffmann urat, aki csapatával, többnyire 18—25 év közötti fiatalokkal félkatonai egyenruhában gyakorlatozik. Tudjuk, hogy ezek nao-náci csoportok ma még nem képviselnek komoly erőt és tudjuk azt is, amit a film is bemutatott, hogy a nyugat-német ifjúságnak egy másik része ha kell, erélyesen száll szembe ezekkel az elkésett führe tt imiátorokkal. Mégis, ahogy a televízió előtt ültünk, ahogy láttuk a menetelő nácicsoportokat, ahogy hallottuk a dobpergést, az uszító beszédeket, valami különös érzés halmasodott el bennünk. Eszünkbe jutott, hogy 1923-ban is így kezdődött. Azóta több mint három évtized telt el és az erőviszonyok megváltoztak. Ma már nem lehet megismételni azt, ami 1923- ban kezdődött és 1945-ben a szovjet haderő és a szövetséges hatalmak segítségével végre 1945- ben megsemmisült. Megsemmisült? Ha kissé odafigyelünk mindarra a jelenségre, ami Nyugat-Németországban, Angliában, Amerikában és Olaszországban az utolsó években történt, mégis arra kell gondolnunk, hogy ennek az áradatnak megálljt kiáltsunk. Mert nem véletlen az, hogy Nyugat-Németországban már három hónapja zsúfolt házak előtt játszák a fikmszínházak azt a Hitler-filmet, amely Hitlert, mint jámbor, feleségét szerető polgárt mutatja be és elfelejti bemutatni a gázkamrákat,a krematóriumokat, a koncentrációs táborokat. És nem véletlen az sem, hogy a nyugati világban egymás után jelennek meg filmek és könyvek, amelyeknek egy közös céljuk van: az „ember arcú nácizmus” legendájának bemutatása. És egymás után születnek a volt náci és az SS tisztek „hőstetteiről” szóló könyvek, amelyek mind azt a cél szolgálják, hogy meghamisítsák és a mai német ifjúség előtt szimpatikussá tegyék a nácizmus igazi arculatát. 1 13.) Lévai Jenő. Az amsterdami törvényszék 3 tagú különbírósága néhány hónap alatt lefolytatott főtárgyalásán szigorú ítéletet hozott. A tömeggyilkosságokkal vádolt egykori SS-Sonderführer Pieter Nicolass Menten hollandi milliomos elleni ítélet kihirdetése utáni napon Julianna királynő a hónapokig tartó kormányválság megoldásaképpen azt az Andrees van Agt, addigi igazságügyminisztert bízta meg az új kabinet megalakításával, akinek politikai pályáját szinte derékban törni látszott a Menten-ügy. 1976 végén a hollandi közvélemény van Agt igazságügyminiszteri állásáról való lemondását követelte, amikor a tömeggyilkos ellen megindult eljárás során — súlyos mulasztások következtében — annak szökését lehetővé tették. Az őrizetbevétellel megbízott igazságügyi közegek a szükséges lépések részleteit ugyanis egy vendéglőben, amelynek állandó látogatója volt Menten is, tárgyalták meg. A hágai parlamentben ekkor interpellációkban követeltek vizsgálatot, s van Agt lemondását is kívánatosnak mondották. A közvélemény csak akkor nyugodott meg, amikor Agt erélyes lépésekhez folyamodott, amelyek hamarosan eredményesnek bizonyultak. A nyomozásra felkért Interpolnak sikerült — egy svájci bank segítségével —, 1976 december 17-én, az egyik zürichi motelben Menteni abban a pillanatban letartóztatni, amikor autójába rakodott, hogy elhagyja Svájcot. A holland igazságügyminisztérium igen rövid idő alatt elérte, hogy kérésére Menteni kiszolgáltatták, miután a szovjet és a lengyel igazságügyi szervek — annak kijelentésével, hogy teljes bizalommal viseltetnek a holland igazságügyi hatóságok iránt —, az őket megillető kiadatási jogukról lemondottak. A Menten-ügyben van Agt ezután személyesen tárgyalt Bernben, és elérte, hogy Svájc minden formalitást mellőzve, kiutasította Mentent, és holland repülőgépen Amszterdamba szállíthatták. Ez a gyors és sikeres manőver és az ezt követő további lépések megnyugtatták a hollandi közvéleményt, és növelték a már bukottnak látszott hollandi igazságügyminiszter politikai tekintélyét. Különösen, amikor a szovjet és a lengyel igazságügyi szervek — kérésére —, minden lehetséges segítséget megadtak a Menten elleni bizonyítékok begyűjtéséhez. Az amszterdami törvényszék van Agt utasítására Hermann van Duuren főbíró elnökletével különleges vizsgálóbizottságot állított fel, amelyet úgy Moszkvában, mint Varsóban igen előzékenyen fogadtak. Többek között — kívánságukra — 2 nagy tömegsírt is felbontottak. Az exhumálás során a hatósági orvosok hitelesen megállapították, hogy az áldozatokat német fegyverekből adott tarkólövésekkel ölték meg. Ugyanakkor a bűncselekmények egykori tanúi vallomásukban Mentenben jelölték meg a pogrom rendezőjét és a kivégzések főirányítóját. 1977. május 9: megkezdődött a főtárgyalás A helyszíni vizsgálatok lefolytatása és az átadott német, lengyel és szovjet okmányok holland nyelvre történt lefordítása bizonyos időt természetesen igénybe vett, így is példamutató gyorsasággal, május 9-én már megkezdődött az amszterdami törvényszék rendkívüli tanácsa előtt a Menten-bűnügy főtárgyalása, amelyen Jan Anton Schroeder elnökölt. Albert Habermehr főügyész beterjesztette vádiratát, majd Menten vádlott kihallgatása következett. A náci bűnösök szokása szerint mindent tagadott azzal, hogy ő csak tolmácsként, polgári alkalmazottja volt az SS- nek. A bizonyítási eljárás megkezdése előtt a tanács újabb utazásra látott okot, hogy az időközben áttanulmányozott bizonyítékokat az eljáró bíróság tagjai is, a helyszínen ellenőrizhessék, így csak ennek megtörténte után kezdődött szeptember elején újból az amszterdami főtárgyalás második szakasza, amelyen az általuk személyesen átélt borzalmakról a fontosabb ténytanúk tettek vallomást. (Előző helyszíni beszámolóinkban ismertettük e tanúvallomásokat, és így azok megismétlését ezúttal mellőzzük!) 1977. november 10: a vádbeszéd! Anton Habermehr főügyész nagyszabású vádbeszédében mindenekelőtt jelezte, hogy ezúttal a vádlottat csak a Lvov (Lemberg) körüli Podhorice és Urycz városkákban Menten által megszervezett pogromok áldozataiért vonják felelősségre. Az ügyész szerint joggal gyanúsítható Menten más helyeken elkövetett bűntettekkel is, de miután azokban — így például a 39 zsidó vallású lembergi egyetemi professzor meggyilkolásában való bűnrészesség miatt — még további, hosszabb időt igénylő vizsgálatot kellene lefolytatni, e perben még nem emel vádat. (Emlékeztetjük Olvasóinkat, hogy az "Új Élet" 1959 év decemberi számaiban közölt cikksorozatunkban a lembergi zsidó professzorok meggyilkolásáról részletesen beszámoltunk. Menten akkor még nem került a vádlottak padjára. Bűnrészességéről azonban szó esett. A fővádlottat Theodor Oberländert, az Adenauer kormány áttelepítésügyi miniszterét. — távollétében, (in contumaciam) — az NDK törvényszéke életfogytiglani fegyházra ítélte.) A főügyész vádbeszédében felemlítette, de ugyancsak nem emelt vádat Menten ellen bebizonyult többmilliós értékű műkincs-rablásai miatt, miután, mint mondotta: ״ nem kívánt további terjedelmes bizonyítási eljárás lefolytatásával a védelemnek a főtárgyalás elnyújtására lehetőséget adni.” Így azután a vádemelés az orvosi exhumálások és az egykori, helyszíni ténytanúk révén, alaposan bebizonyítottan a két említett ukrán városkában történt tömeggyilkosságokra terjedt ki. A vádlottra rábizonyultak a tömeggyilkosságokban való vezető szerepe, valamint sajátkezűleg elkövetett gyilkosságok is. Mindez kétségbevonhatatlan bizonyítást nyert, csupán az a kérdés maradt tisztázatlanul, hogy végeredményképpen mennyi az áldozatok száma. A nagyszabású vádbeszédet a főügyész így fejezte be: — Külön hívom fel a t. Bíróság figyelmét arra, hogy Menten vádlott az egész per folyamán bántóan fölényeskedve viselkedett, és sorozatos hazugságaival nehezítette a tárgyalás menetét. Idős kora tulajdonképpen indok lenne enyhébb büntetésre, de ezek a szinte leírhatatlan kegyetlenséggel elkövetett borzalmak, családírtásos genocid-bűntettek még közel 4 évtized után is példaadó büntetést követelnek Ezért életfogytiglani fegyházbüntetés kiszabását indítványozom! November 16: a védőbeszéd és a vádlott utolsó védekezése A 23. főtárgyalási napon van Heiningen védőbeszédére került a sor. Éles hangon támadta a tanúkat, hangoztatva, hogy őket tanúskodásuk során bosszúvágy vezette. A tömeges legyilkolás tényét, a sírok megnyitása után, nem lehet tagadni. E bűntetteket azonban mások követték el, védencének mindehhez nem volt köze. Ezért felmentését kérte. Az utolsó szó jogán Menten többek között így védekezett: — Tagja voltam ugyan az SS- nek, de nem vettem részt a tömeggyilkosságokban. Azokat mások követték el. E bíróság különben is nem illetékes ügyemben, mert nem vagyok holland állampolgár. Jogilag jelenleg „hontalan”-nak vagyok tekintendő, s így kiszolgáltatásom nem volt törvényes. Én csupán tolmács voltam az SS-nél Oberführer Schöngart felkérésére, amiért 1951-ben a holland bíróság 8 hónapra elítélt, amit elszenvedtem. Mindezért felmentésemet kérem. 1977. december14—15: az ítélet és indoklása A kihirdetett ítélet: 15 évi fegyházbüntetés! A szóbeli, rövidített indoklás: Menten vádbeli bűnössége teljes bizonyítást nyert. Védekezése állampolgársága tekintetében is valótlan. 1939. október 11-én ugyanis a lvovi holland konzul előtt holland állampolgárságának visszaadását kérelmezte és megkapta. Amikor 1950-ben holland bíróság elé került, Lengyelország kérte háborús bűnei miatt kiadatását. Ekkor ő maga holland állampolgárságára hivatkozva sikerrel kérte ennek megtagadását. Végül intézkedik az ítélet a bonni kormány által előterjesztett kérelemre, hogy marasztaló ítélet esetén Menten lefoglalt vagyontárgyai (birtoka, kastélya, műkincsei stb.) értékesítése révén jelentkező összegből, a nyugatnémet állam által 1965-ben Menten részére ״ vagyoni jóvátétel" címén kifizetett 550 000 nyn. márkát utalják át Bonnba. A bíróság a kérelmet polgári perre utasítja. Az elsőfokú ítélet ellen a védelem és a vádlott fellebbezést jelentett be. Miután az eljárás a rendkívüli bíróság előtt folyt le, végérvényesen a legfelsőbb bíróság fog dönteni. A holland sajtó szerint a Menten-ügy példamutató gyorsasággal bonyolódott le, ez igen megerősítette van Agt pozícióját, s nem utolsó sorban — olvassuk a hollandi sajtóban —, talán ennek köszönheti most kapott kormányalakítási megbizatását is. Ítélet a Menten ügyben SÖMÁUJSZ rta: Landeszman György rabbi ״ Hábódmászés Jáákauv. Virágba fog szökkenni Jákob nemzetsége.” — Ezzel a Jeséja-i mondattal foglalhatnánk össze Berésisz könyvének utolsó —az áldásokat a jövőt látó jelenéseket leíró — szidráját, a Vájehit. A fenti idézetekkel kezdődik a hozzá kapcsolódó hástautó. ״ Mindennek megvan a maga ideje és mindennek ideje van az ég alatt. Ideje van a születésnek és ideje van a halainak, ideje az ültetésnek és ideje az ültetvény kilépéséhez, ideje a gyásznak, ideje az örömnek ideje a rombolásnak, ideje az ■építésnek” — Olvashatjuk Koheletben. S mindezt végigélhettük a hétről-hétre felolvasott történetekben. De a vége a csúcs, az igazán emberi ebben az isteni ihletésű könyvben. Nem Jákob ősapánk halálával —mely a maga komorságával lehangoló és peszimisztikus lenne — zárul e rész, hanem az igazi befejezés Jákob áldása Efrájim és Menásse felett, mert ez a jövő, ez az élet, a folytatás, a biztatás a további küzdelmekhez. És ez vált a későbbi zsidó otthonok jelképévé is. Ha az édesapa áldásra emeli kezét gyermekei fölé péntek este, ezt az áldást mondáni. Míg az első könyv az áldással fejeződik be, a most induló második könyv, a Semauisz, szomorú, de egész későbbi történelmünkre kiható eseményekkel kezdődik. A család, majd közösség megerősödött, megnőtt, úgy tűnt, hogy virágba szökkent. De vele együtt nőtt, erősödött az idegenkedés és a hatalom gyűlölködése. — ״ Támadt új király Egyiptomban, ki nem ismerte Józsefet.” Jákob ivadékai fölé robotfelügyelőket rendelt, hogy sanyargassák őket egy bánt a Gósem földjén élő pásztortörzsekkel, őseinkkel, mint rabszol־ gáival. A szenvedés égre kábrtott és a rabszolgaságba süllyedéssel együtt nőtt a szabadságvágy, míg végül elindultak Mózes mesterünk, a próféták atyja nyomában a szabadság felé. Hosszú utat tettek meg Izrael gyermekei Egyiptomig, s hosszú idő telt el míg elindultak visszafelé Kánaán földjére. Jákob áldása valósult meg mikor nekivágtak a pusztai vándorlásnak s ősatyjuk szellem éltette gyermekeinek közösségét Gósem földjén. A Jákóbi jellemrajz valósult meg lassan és fűzte őket egybe és az áldás töltötte el mindanynyiukat itt bizalommal az egyre súlyosbodó szolgaság közepette. De lassan az idő múlásával, a sanyargattatás növekedésével és a letelepedés mindennapos gondjaival eltespedt, megkopott Izrael gyermekeinek lelke. Feladták és feledték őseik, Ábrahám, Izsák és Jákob álmait és vágyait, a megígért birtokot Kánaán földjén. Városok emelkedtek, verejtékük ragasztotta össze a téglákat s az épületek elnyelték a nyájnak való jó legelőt, régi életük kereteit is. A városi élet vonzotta sokukat, de a szabad egyiptomi polgár, ki leborult az istenbika előtt, ellenségesen fogadta őket. Mikor a község már-már tehetetlenül szenvedő egyénekre hullt szét, akkor jelent meg Mózes, a nagy tanítónk. Ő, aki elhagyta az egyiptomi udvar fényét, s visszatért testvéreihez, hogy felrázza testvéreit, felébressze Jákob fiaiban az ősöktől örökölt erőt. Újra tudatosította közössége tagjaiban a Jákóbi áldás lényegét, az élet, a szabadság és a jövő igenlését.