Új Élet, 1980 (35. évfolyam, 1-24. szám)

1980-01-15 / 2. szám

Ez történt 1945. január 10-én a Liszt Ferenc téren Akkor is tél volt, kemény, hideg tél és a Liszt Ferenc teret fehér hótakaró borította, de a fehér havon piros foltok voltak, ötszáz ember, ötszáz ártatlan áldozat, nagyrészt öregek, asszonyok, lányok, gyermekek vére piroslott. A Gorkij fasori művészlakásban kellemes meleg enyhíti a telet és mégis, amikor Rónai Mihály Andrással, a költővel és publicistával, feleségével, Gábor Marianne festőművésszel, a népköztársaság érdemes művészével beszélgetünk erről a napról, jeges hideget érzünk, a múlt árnyai belopóznak a békés lakásba. Az Élet és Irodalom hasábjain olvastam Rónai Mihály András Apámat hallgatom című írását és én, aki az utolsó évtizedek alatt annyi, de annyi dokumentumregényt végigolvastam, úgy éreztem, ez az írás a maga nemében olyan írói megnyilatkozás volt, amelyhez foghatót magyar nyelven még nem nyomattak ki. Ebben ércnél maradandóbb emléket állított Rónai Mihálynak, édesapjának, a Nyugat egykori alapító munkatársának, aki a századfordulón az új magyar irodalom egyik kiváló művelője volt. Dr. Rónai Mihály állategészségügyi főtanácsos később mint tudós, mint a kórbonctan kutatója szerzett nagy nevet. Fia megírja cikkében, hogy apja születésének 1979. november 18-án volt századik évfordulója és elmondja egyszerű szavakkal e borzalmas nap történetét, amikor édesapját, az írót és tudóst, édesanyját, dr. Hauser Emma orvosnőt, öccsét, dr. Rónai Bálint jogászt és feleségének édesapját, Gábor Ignácot, a magyar verstan nagynevű megalapítóját elhurcolták a nyilasok a Hold utcából, és ötszáz sorstársával együtt a Liszt Ferenc téren megölték. Feleségének édesanyját, Gábor Ignáchnét már november 16-án elhurcolták és az utolsó hír Gönyüből szólt róla, ahol valószínűleg egy tutajon többedmagával elsüllyesztették. És beszél arról is, hogy ott volt az exhumálásnál, a hatodik napon találta meg édesapját, édesanyját, öccsét és apósát — és ma harmincöt esztendő távlatából idézi fel az eléje tárult képet, a száz és száz halottat, aki a nyilasterror áldozatai lett. Idézi édesapjával történt utolsó találkozását, 1944 utolsó napját, amikor apja így búcsúzott tőle: 1945-ben én már nem leszek.” Elmondja, hogy megtalálták édesanyja átlőtt orvosi táskáját, benne egy receptet, amely luminálra szólt és azt jelentette, hogy saját használatára. Hozzáteszi: „Sajnos, édesanyám a receptet már nem váltotta ki.” De nem folytatjuk tovább e beszélgetés idézését, hiszen itt közöljük Rónai Mihály András megrázó írását, amelynél kiáltóbb vádirat még nem született. Csak annyit teszünk még e sorokhoz hozzá, hogy 1945. január 10. óta harmincöt esztendő telt el, ötszáz Liszt Ferenc téri áldozat megérdemelné, hogy emlékmű hirdesse az egykori Liszt Ferenc téri holocaustot. Sajnos, ennek felállításáról mind ez ideig megfeledkeztek. Zsadányi Oszkár Rónai Mihály András: Toll van a kezedben, miért nem írsz rólam? Én adtam a kezedbe, miért nem rólam írsz? Miért mindenki másról, aki százéves lett az idén, százéves lett tavaly, tavalyelőtt, százéves lesz jövőre? Vagy nem 1879-ben jöttem a világra én is? Megszülettem Egerben, lelkem kinyílt Békés megyében, még tágabbra Pesten, ahol anyáddal és öcséddel együtt agyonlőttek a nyilasok; ki írjon rólam, ha nem a fiam? Centenáriumom van nekem is, bezzeg írna is rólam Gellért, Révész, Nagy Lajos, Füst Milán, Kárpáti, akárhány kortársam, ha élne. Imának bizony, mert nekik élmény maradtam, ifjúságunk forró szenzációja, aki előbb kezdtem egy lélegzettel, mint ők, akire felnéztek, akinek nevét nem is akkor jegyezték, meg örökre, amikor a Nyugat kiadói reklámján tűnt fel, hanem már akkor, amikor Kiss József prezentál A Hétben, amikor tárcáim mellé a Pesti Hírlapba Tóth Béla írt rólam, „hatalmasan igaz belletristáról” Esti levelet, s amikor a Szerda első száma öt íróval, sorrendben Ambrus Zoltánnal, Kaffka Margittal, Gárdonyi Gézával, Ady Endrével, Rónai Mihállyal jelentkezett. Fiatal voltam, elsői közt a nemzedéknek, mely egy országot megifjított. Gellért felidézné, amit rólam hetvenöt éve írt, „a művészi kiválóság büszke csodálatát”. Révész megvallaná, hogy Beethoven miniatűrjei az én Beethovenkesergőm nélkül nem születtek volna meg, Nagy Lajos kettőnkről, a napilappá alakuló Népszava és a Népszava Olvasótára ifjú elbeszélőiről írna, Kárpáti a Baross kávéházi asztalunkról Peterdivel, Füst Milán elismerné az impulzust, amit tőlem nyert a szabadverselésre, aztán novelláim címeit emlegetné, amelyeket még félszázad múltán is betéve tudott. S megint leírnák a konferáció döbbent szavait: mennyire érthetetlen, hogy a nagyszerű start után oly hirtelen-váratlan, oly rettenetesen elhallgattam. Hogy maga Ignotus még levélben is hiába fordult hozzám, hiába próbált újra szóra bírni: ״ Miért lustálkodik, miért nem ír, miért nem hagyja a lustálkodást azokra akik írnak ahelyett, hogy lustálkodnának?"• Pedig nem volt az lustálkodás. . . !nek mi köze hozzá, hogy mi volt? Még neked sincs, szerelmetes fiam ?evettem magam máról-holnap-a kórboncnoknak, a tudományba, ahol a centenáriumom nem Trulik S amit fialtam, talán különbet is mint addig׳ nem adtam ki többé pi engedtem magam mellett a mez.őryt■ Amit előtted annyineveztem a megnyilatkozás evemees־ gének ־־ mert gyengeség gyenges — többé nem vett raj-S hogy ez mi volt? Apámat hallgatom Voltaképpen valami pusztító, rettenetes büszkeség, önmagával beérő aszkéta gőg, annak már-már hedonizmusa. Erő, mely annyira eltölt, hogy kifelé már nem is kívánja magát bizonyítani, mert úgy érzi, nem szorult reá. Szomorú kevélység, mert tartást ad, de gyenge percekben nem vigasztal. Ismered, fiam, te is, sikerült ezt rádörökítenem, hogy kiszerelj magadból te is egy-egy motort — szerencsére mégsem annyira, hogy mindenestül belevessz. Én teljes sikerrel titkoltam el magam, ta- lán világrekordot, mindenesetre magyar rekordot állítva fel ebben. Irodalombúvárok találkoznak olykor nevemmel itt-ott, felírják, de tanácstalanok. Nem tudják, hogy a nagy nemzedék, amelynek része voltam, nemcsak nagy dolgokat mondott ki, de nagy dolgokat hallgatott is el. Tán helyesen vélik is úgy, hogy rájuk egyelőre csak az tartozik, ami az időn át folyamatosan, erősen hallható. De neked ez nem mentség, fiam. Neked megvan a hozzám való radarod. Nem értem, hogy írhatsz mindenféle másról, amikor előtted vagyok én, meg ami velem, velünk — tehát veled is történt: az életed feladatát miért kerülgeted? Miért történt volna, ha elenyész? S ki írja meg, ha nem te? Hisz’ írásban hagytam rád, hogy te légy az én igazolásom, te mondj el engem is. Két emberre valót hagytam rád, mert képesnek hittelek reá. ן Igaz, hogy túlságos terheket raktam rád eleve is. Mindig mondogattad, hogy csak az én redukciómnak érzed magadat, olcsóbb kiadásnak belőlem. Hogy nem vagy az a tünemény, aki én voltam szellemnek és férfinak. Hát beszéljütik most komolyan. Tudod, hogy voltam olyan nagy véleménnyel rólad, mint te — a rajongásig — rólam. Szellemed térfogatát nem mértem meg, nem mértem a magaméhoz, de amim volt, átadtam — s szörnyű örömöm telt benne, ahogy fölfaltál, s ahogy az írást tudod. A sírból beszélek, s amit mondok, csak a csontjaim zörgik — hát abban igazat adhatok neked, hogy én gyönyörű férfi voltam, holló hajú, sas tekintetű, merész, szép, arcú, daliás, Errol Flynn és Bródy Sándor együtt, meg sugárzóan kedves is, az emberek közt kívülbelül olyan, mint naptárban a vasárnap, s öreg hölgyek, akik túléltek, bemutatkozásodra elandalodtak, „ó, hát maga a Miska fia?”. De hát elég jóképű fiú voltál magad is, halványabb minőség, de megjárta. Nincs okod, hogy úgy cipelj hátadon engem holtodig, mint óriást, aki agyonnyom. Csak ami történt velem, ahogy velem elbántak, csak az nyomhat — de jaj nekem, és jaj neked, ha agyon, ha megírni, ha kikiáltani az öröklétbe nem tudod. Tehát tudnod kell. Nemcsak apád voltam, mestered is, mindenestül alkotod. Csődöt veled nem vallhatok, s hogy belém rokkantál, lelkemre én nem veszem. Ne érts félre, nem kicsinylem én, amit takonypócként kezdtél, s már ötven éve csinálsz. Én tartom azt a legtöbbre , még ha te is elengedtél magad mellett egy-egy mezőnyt (s tudjuk is mindketten, miért). De elégedetlen sem lehet más veled, csak én. Azzal becsüllek meg, hogy emberfelettit kérek tőled számon: olyat, amilyen feladattal költő soha szembe nem került, de amellyel szemközt az én fiamnak helyt kell állnia. Te olyat láttál, amit még soha költő: a tieid tetemét, köztük az enyémet, amelynek arcáról nem engedted letisztítani a földet, nehogy vele jöjjön az egész. Ezt így mondom ki, ily kietlenül, irodalmiatlanul. Hol az a Dante, hol az a Goethe? Értelek, hogy azóta is ezt nyögöd. Hogy azóta is jajgat minden verssorod, s veszettül ítélkezik minden más betűd: hogy azzal vesződsz, amivel vesződnöd kutya kötelesség és kijátszhatatlan muszáj, amivel a század, mely még tart, elállta — s megmutatta — teljes szemhatárodat. Csakhogy ez nem elég. De költőként ebbe épp ezért mégsem pusztulhatsz bele. Ha ezerszeresen telt is be rajtad az a szörnyű, Arany János-féle „nagyon fáj, nem megy”. S ha elváltozott is ezzel viszonyod élethez és hal lálhoz. Tudom, hogy a fájdalom e mértékével ítélkezel minden azóta leírt verssorodon, ezért élsz az elégedetlenség, már-már lehetetlenség poklában főve harmincötödik esztendeje, hogy idegeid feszülésének zenebonását átveheti-e a lant idege, hogy attól, amivel még nem terhelték meg sehol, soha, nem pattan-e meg. Nem holmi kákabélű esztétaság, hogy lehet-e ilyesmire ״ adekvát irodalmi kifejezés”. Hiszi ha nem lehet, sózza be magát az egész esztétika, nincs mire applikálnia magát. Sorsod iszonyú: ha tollal nem győzöd, téged is megöltek, akik engem megöltek. Sors, amely nem érzi, hogy tőled olyat kér, amit Dantétól sem kért. Azt tanultad, hogy a költő aeolhárfa, minden szellőjárás megpengeti. Arról nem tanultál semmit, mitévő legyen, ha nem szellő járja, hanem istennyila vág belé. Nagy kunszt is az egész világirodalom, mely — ezen alul — csak nyegleség. Csak ezen felül kezd értelme lenni. Kornyikáláson, halandzsán túl: ha csakugyan mindenható, ha van mód a kimondhatatlant is kimondani. De ezért mondom, lelkem fiacskám, ezért kívánom tőled, hogy ennek a maximumnak menj neki. ennek a maximumnak, még ha vele szemközt parányinak érzed is magad, s ha belerémülsz ebbe külön is, hogy Arannyal se törődj, vissza Homéroszig senkivel — mert akárhogy fáj is, mennie kell. Hallatlan dolog, amit tőled elvárok — de ki mástól várhatnám el? S mérhetetlenül föltaksállak — de hát kezem ügyében csak te vagy. Hogy csinálni hogy’ csinálod, a te dolgöd. Műfaji kérdésekre fütyülök. Ha megbízod, ha győzöd tovább is, feljebb, annál jobb, ha versben. Ami az elbeszélő prózát illeti, kifogásaiddal tisztában vagyok. Többször mondtad, hogy képességeidről vannak illúzióid, de ismered határait is. S főleg, ami itt nagyon is számít: hogy harsány, hogy véres effektusoktól ízlésed húzódozik. Csak hát, édes fiam, korod nem volt ízléses, s mocskából csak úgy szállhatsz ki mocsoktalanul, ha vértengerének, mellyel körülvett, s amelyben ott volt az én vérem is, nem törölgeted finnyásan, hanem képébe kened csöppjeit. Tolladat tövig mártsd belé, írd meg, írj meg engemet. Kezdjed a Körös jegén, amely alá minden télen beszakadtam, a dobozi határban, ahol madárfészekre jártam, az országúton Kötegyán felé, amerre a péksüteményt kihordtam. Pali bácsin, aki a kemence mellett madárlátta meséket tudott, Zola Emil regényén, melyet valaki a Tokár Marcsát olvasó szép kis pékinas kezébe nyomott, majd a kockás papíron, amit notesszá ragasztottam, s attól fogva belejegyezgettem Eötvös József gondolatait. Folytasd a szerszám-kovácsműhellyel, ahol a tandíjamat kerestem, a szomszédos hónapos szobában lakó szifiliszes borbélylegény bolha színű ferencjóskájával, amelyet kölcsönkértem, hogy a diplomámat ünnepélyesen abban vehessem át, jelezd a világirodalmat, amit elolvastam, a magyar irodalmat, amibe beleírtam, a melanosarcomat, amit kikutattam, írd bele égi fénybe mártott tollal anyádat, s szívvel, amilyen az övé volt, az öcsédet is. Írd meg, hogy engem, aki erős voltam, aki földhöz vágtam húszéves fiúkat, hatvanéves koromon túl is, aki zsebembe kilencszázhúszban boxert tettem, s jaj lett volna egész falka britanniásnak, aki hozzám mert volna nyúlni, hogy engem, aki egy görbe pillantást sem hagytam soha megtorlatlanul, engem a nyilasházban megvertek, úgy megvertek, hogy a padlóra rogytam, mint a zsák. S összegzésül, amit aztán láttál: oszló testeink. Mindent írj meg, nagyapádat, nagyanyádat, Magyarország történetét. Nem folytatom, nem írom el előled, hiszen tudsz mindent, átadtam, és most visszavárom: ha elmulasztod, mindnyájan elveszünk, s elveszel te is. Mire vársz még, meddig? Hová hátrálsz még mindig a feladat elől? A halálba, hogy elkapjon valami betegség, vagy totálkár légy a kocsidban, mert beléd hajtott valami tudatlan ifjú tanulóvezető? Szedd össze magad. Százéves lettem, most már szigorú apád leszek, ebből nem eresztelek ki. Máskülönben miért vagy a világon? Ha elvégezted, eljöhetsz hozzám, helyet szorítunk melettünk neked. Bródy László: Harmincöt éve Harmincöt éve, tudjátok, mi volt itt? S tudjátok-e mind, kik akkor még nem éltek? Mert nem szabad ezt elfeledni holtig és hírt kell adni minden nemzedéknek. Ki, mint tudott, bújt, s mindenféle szerzet járt álruhában pattanásig aszott lélekkel és státust cserélve szerzett papírját úgy hordozta, mint a pajzsot. Én svéd voltam, de voltak portugálok, és svájciak is voltak és a pápa védettjei is itten űztek álmot e telezsúfolt, szomorú világba. E fertály nem feküdt a messzi sárga Ázsia szélén, ahol él a kobra kígyó, s tobzódik Sanghaj tarkasága s uralkodik kövéren Buddha szobra. E tájon torz kereszt nevében égtek a máglyák, füstjük szállt a vak egekbe, itt fehérek közt foglyok a fehérek, ez volt Európa idegennegyedje. Itt éltem én, árnyékán önmagamnak és múltamnak, magyar poéta nemrég, a földön, hol atyámfiai laktak, egy számontartott, svéd, külföldi vendég. Itt Pesten a nemzetközi negyedben vergődtem két baljós csillag jegyében: az egyik mellem perzselte kegyetlen, a másik ott fent didergett az égen. Értékes szép ajándékokkal tartós örömet szerezhet Faragott cigaretta kínálók és likőrös készletek Szőttes falvédők, párnák, térítők Népi hímzéssel díszített blúzok gazdag választékban kaphatók a Népművészeti boltokban , a fővárosban és vidéken .