Új Élet, 1980 (35. évfolyam, 1-24. szám)

1980-01-15 / 2. szám

Ez történt 1945. január 10-én a Liszt Ferenc téren Akkor is tél volt, kemény, hi­­deg tél és a Liszt Ferenc teret fehér hótakaró borította, de a fe­­hér havon piros foltok voltak, ötszáz ember, ötszáz ártatlan ál­­dozat, nagyrészt öregek, asszo­­nyok, lányok, gyermekek vére piroslott. A Gorkij fasori művészlakás­­ban kellemes meleg enyhíti a telet és mégis, amikor Rónai Mi­­h­ály Andrással, a költővel és publicistával, feleségével, Gábor Marianne festőművésszel, a nép­­köztársaság érdemes művészével beszélgetünk erről a napról, je­­ges hideget érzünk, a múlt ár­­nyai belopóznak a békés lakásba. Az Élet és Irodalom hasábjain ol­­vastam Rónai Mihály András Apámat hallgatom című írását és én, aki az utolsó évtizedek alatt annyi, de annyi dokumentumre­­gényt végigolvastam, úgy érez­­tem, ez az írás a maga nemé­­ben olyan írói megnyilatkozás volt, amelyhez foghatót magyar nyelven még nem nyomattak ki. Ebben ércnél maradandóbb em­­léket állított Rónai Mihálynak, édesapjának, a Nyugat egykori alapító munkatársának, aki a századfordulón az új magyar iro­­dalom egyik kiváló művelője volt. Dr. Rónai Mihály állategész­­ségügyi főtanácsos később mint tudós, mint a kórbonctan kuta­­tója szerzett nagy nevet. Fia meg­­írja cikkében, hogy apja születé­­sének 1979. november 18-án volt századik évfordulója és elmondja egyszerű szavakkal e borzalmas nap történetét, amikor édesapját, az írót és tudóst, édesanyját, dr. Hauser Emma orvosnőt, öccsét, dr. Rónai Bálint jogászt és fele­­ségének édesapját, Gábor Ignácot, a magyar verstan nagynevű megalapítóját elhurcolták a nyi­­lasok a Hold utcából, és ötszáz sorstársával együtt a Liszt Fe­­renc téren megölték. Feleségé­­nek édesanyját, Gábor Ignáchnét már november 16-án elhurcolták és az utolsó hír Gönyüből szólt róla, ahol valószínűleg egy tuta­­jon többedmagával elsüllyesztet­­ték. És beszél arról is, hogy ott volt az exhumálásnál, a hatodik napon találta meg édesapját, édesanyját, öccsét és apósát — és ma harmincöt esztendő távla­­tából idézi fel az eléje tárult ké­­pet, a száz és száz halottat, aki a nyilasterror áldozatai lett. Idé­­zi édesapjával történt utolsó ta­­lálkozását, 1944 utolsó napját, amikor apja így búcsúzott tőle: 1945­-ben én már nem leszek.” Elmondja, hogy megtalálták édes­­anyja átlőtt orvosi táskáját, ben­­ne egy receptet, amely luminál­­ra szólt és azt jelentette, hogy saját használatára. Hozzáteszi: „Sajnos, édesanyám a receptet már nem váltotta ki.” De nem folytatjuk tovább e be­­szélgetés idézését, hiszen itt kö­­zöljük Rónai Mihály András meg­­rázó írását, amelynél kiáltóbb vádirat még nem született. Csak annyit teszünk még e sorokhoz hozzá, hogy 1945. január 10. óta harmincöt esztendő telt el, öt­­száz Liszt Ferenc téri áldozat megérdemelné, hogy emlékmű hirdesse az egykori Liszt Ferenc téri holocaustot. Sajnos, ennek felállításáról mind ez ideig meg­­feledkeztek. Zsadányi Oszkár Rónai Mihály András: Toll van a kezedben, miért nem írsz rólam? Én adtam a kezedbe, miért nem rólam írsz? Miért min­­denki másról, aki százéves lett az idén, százéves lett tavaly, tavaly­­előtt, százéves lesz jövőre? Vagy nem 1879-ben jöttem a világra én is? Megszülettem Egerben, lelkem kinyílt Békés megyében, még tá­­gabbra Pesten, ahol anyáddal és öcséddel együtt agyonlőttek a nyilasok; ki írjon rólam, ha nem a fiam? Centenáriumom van ne­­kem is, bezzeg írna is rólam Gel­­­lért, Révész, Nagy Lajos, Füst Milán, Kárpáti, akárhány kortár­­sam, ha élne. Imának bizony, mert nekik él­­mény maradtam, ifjúságunk for­­ró szenzációja, aki előbb kezdtem egy lélegzettel, mint ők, akire felnéztek, akinek nevét nem is akkor jegyezték, meg örökre, amikor a Nyugat kiadói reklám­­ján tűnt fel, hanem már akkor, amikor Kiss József prezentál A Hétben, amikor tárcáim mellé a Pesti Hírlapba Tóth Béla írt ró­­lam, „hatalmasan igaz belletris­­táról” Esti levelet, s amikor a Szerda első száma öt íróval, sor­­rendben Ambrus Zoltánnal, Kaff­­ka Margittal, Gárdonyi Gézával, Ady Endrével, Rónai Mihállyal jelentkezett. Fiatal voltam, elsői közt a nemzedéknek, mely egy országot megifjított. Gellért felidézné, amit rólam hetvenöt éve írt, „a művészi ki­­válóság büszke csodálatát”. Ré­­vész megvallaná, hogy Beethoven miniatűrjei az én Beethoven­­kesergőm nélkül nem születtek volna meg, Nagy Lajos kettőnk­­ről, a napilappá alakuló Népsza­­va és a Népszava Olvasótára ifjú elbeszélőiről írna, Kárpáti a Ba­­ross kávéházi asztalunkról Peter­­divel, Füst Milán elismerné az impulzust, amit tőlem nyert a szabadverselésre, aztán novelláim címeit emlegetné, amelyeket még félszázad múltán is betéve tu­­dott. S megint leírnák a konferá­­ció döbbent szavait: mennyire érthetetlen, hogy a nagyszerű start után oly hirtelen-váratlan, oly rettenetesen elhallgattam. Hogy maga Ignotus még levélben is hiába fordult hozzám, hiába próbált újra szóra bírni: ״ Miért lustálkodik, mi­ért nem ír, miért nem hagyja a lustálkodást azok­­ra akik írnak ahelyett, hogy lus­­tálkodnának?"• Pedig nem volt az lustálkodás. . . !nek mi köze hozzá, hogy mi volt? Még neked sincs, szerelme­­tes fiam ?evettem magam má­­ról-holnap-a kórboncnoknak, a tudományba, ahol a centenáriu­mom nem Trulik S amit fialtam, talán különbet is mint addig׳ nem adtam ki többé pi e­ngedtem magam mellett a mez.őryt■ Amit előtted annyi­­neveztem a megnyilatkozás evemees־ gének ־־ mert gyengeség gyenges — többé nem vett raj-S hogy ez mi volt? Apámat hallgatom Voltaképpen valami pusztító, ret­­tenetes büszkeség, önmagával be­­érő aszkéta gőg, annak már-már hedonizmusa. Erő, mely annyira eltölt, hogy kifelé már nem is kí­­vánja magát bizonyítani, mert úgy érzi, nem szorult reá. Szo­­morú kevélység, mert tartást ad, de gyenge percekben nem vigasz­­tal. Ismered, fiam, te is, sikerült ezt rádörökítenem, hogy kiszerelj magadból te is egy-egy motort — szerencsére mégsem annyira, hogy mindenestül belevessz. Én teljes sikerrel titkoltam el magam, ta- lán világrekordot, mindenesetre magyar rekordot állítva fel eb­­ben. Irodalombúvárok találkoznak olykor nevemmel itt-ott, felírják, de tanácstalanok. Nem tudják, hogy a nagy nemzedék, amelynek része voltam, nemcsak nagy dol­­gokat mondott ki, de nagy dolgo­­kat hallgatott is el. Tán helyesen vélik is úgy, hogy rájuk egyelőre csak az tartozik, ami az időn át folyamatosan, erő­­sen hallható. De neked ez nem mentség, fiam. Neked megvan a hozzám való radarod. Nem ér­­tem, hogy­ írhatsz mindenféle másról, amikor előtted vagyok én, meg ami velem, velünk — tehát veled is történt: az életed fel­­adatát miért kerülgeted? Miért történt volna, ha elenyész? S ki írja meg, ha nem te? Hisz’ írás­­ban hagytam rád, hogy te légy az én igazolásom, te mondj el en­­gem is. Két emberre valót hagy­­tam rád, mert képesnek hittelek reá. ן Igaz, hogy túlságos terheket raktam rád eleve is. Mindig mon­­dogattad, hogy csak az én reduk­­ciómnak érzed magadat, olcsóbb kiadásnak belőlem. Hogy nem vagy az a tünemény, aki én vol­­tam szellemnek és férfinak. Hát beszélj­ütik most komolyan. Tudod, hogy voltam olyan nagy véleménnyel rólad, mint te — a rajongásig — rólam. Szellemed térfogatát nem mértem meg, nem mértem a magaméhoz, de amim volt, átadtam — s szörnyű örö­­möm telt benne, ahogy fölfaltál, s ahogy az írást tudod. A sírból beszélek, s amit mondok, csak a csontjaim zörgik — hát abban igazat adhatok neked, hogy én gyönyörű férfi voltam, holló ha­­jú, sas tekintetű, merész, szép, arcú, daliás, Errol Flynn és Bró­­dy Sándor együtt, meg sugárzóan kedves is, az emberek közt kívül­­belül olyan, mint naptárban a vasárnap, s öreg hölgyek, akik túléltek, bemutatkozásodra elan­­dalodtak, „ó, hát maga a Miska fia?”. De hát elég jóképű fiú voltál magad is, halványabb mi­­nőség, de megjárta. Nincs okod, hogy úgy cipelj hátadon engem holtodig, mint óriást, aki agyon­­nyom. Csak ami történt velem, ahogy velem elbántak, csak az nyomhat — de jaj nekem, és jaj neked, ha agyon, ha megírni, ha kikiáltani az öröklétbe nem tudod. Tehát tudnod kell. Nemcsak apád voltam, meste­­red is, mindenestül alkotod. Cső­­döt veled nem vallhatok, s hogy belém rokkantál, lelkemre én nem veszem. Ne érts félre, nem ki­­csinylem én, amit takonypócként kezdtél, s már ötven éve csinálsz. Én tartom azt a legtöbbre , még ha te is elengedtél magad mellett egy-egy mezőnyt (s tudjuk is mindketten, miért). De elégedet­­len sem lehet más veled, csak én. Azzal becsüllek meg, hogy em­­berfelettit kérek tőled számon: olyat, amilyen feladattal költő soha szembe nem került, de amellyel szemközt az én fiamnak helyt kell állnia. Te olyat láttál, amit még soha költő: a tieid te­­temét, köztük az enyémet, amely­­nek arcáról nem engedted letisztí­­tani a földet, nehogy vele jöjjön az egész. Ezt így mondom ki, ily kietlenül, irodalmiatlanul. Hol az a Dante, hol az a Goet­­he? Értelek, hogy azóta is ezt nyögöd. Hogy azóta is jajgat min­­den verssorod, s veszettül ítélke­­zik minden más betűd: hogy az­­zal vesződsz, amivel vesződnöd kutya kötelesség és kijátszhatat­­lan muszáj, amivel a század, mely még tart, elállta — s megmutatta — teljes szemhatárodat. Csakhogy ez nem elég. De köl­tőként ebbe épp ezért mégsem pusztulhatsz bele. Ha ezerszere­­sen telt is be rajtad az a ször­­nyű, Arany János-féle „nagyon fáj, nem megy”. S ha elváltozott is ezzel viszonyod élethez és hal lálhoz. Tudom, hogy a fájdalom e mértékével ítélkezel minden az­­óta leírt verssorodon, ezért élsz az elégedetlenség, már-már lehe­­tetlenség poklában főve harminc­­ötödik esztendeje, hogy idegeid feszülésének zenebonását átvehe­­ti-e a lant idege, hogy attól, ami­­vel még nem terhelték meg se­­hol, soha, nem pattan-e meg. Nem holmi kákabélű esztétaság, hogy lehet-e ilyesmire ״ adekvát irodalmi kifejezés”. Hiszi ha nem lehet, sózza be magát az egész esztétika, nincs mire applikálnia magát. Sorsod iszonyú: ha tol­­lal nem győzöd, téged is megöl­­tek, akik engem megöltek. Sors, amely nem érzi, hogy tőled olyat kér, amit Dantétól sem kért. Azt tanultad, hogy a költő aeolhárfa, minden szellőjárás megpengeti. Arról nem tanultál semmit, mitévő legyen, ha nem szellő járja, hanem istennyila vág belé. Nagy kunszt is az egész világirodalom, mely — ezen alul — csak nyegleség. Csak ezen fe­­lül kezd értelme lenni. Kornyiká­­láson, halandzsán túl: ha csak­­ugyan mindenható, ha van mód a kimondhatatlant is kimondani. De ezért mondom, lelkem fiacs­­kám, ezért kívánom tőled, hogy ennek a maximumnak menj neki. ennek a maximumnak, még ha vele szemközt parányinak érzed is magad, s ha belerémülsz eb­­be külön is, hogy Arannyal se törődj, vissza Homéroszig senki­­vel — mert akárhogy fáj is, mennie kell. Hallatlan­ dolog, amit tőled elvárok — de ki más­­tól várhatnám el? S mérhetetle­­nül föltaksállak — de hát kezem ügyében csak te vagy. Hogy csi­­nálni hogy’ csinálod, a te dol­­göd. Műfaji kérdésekre fütyülök. Ha megbízod, ha győzöd tovább is, feljebb, annál jobb, ha vers­­ben. Ami az elbeszélő prózát il­­leti, kifogásaiddal tisztában va­­gyok. Többször mondtad, hogy képességeidről vannak illúzióid, de ismered határait is. S főleg, ami itt nagyon is számít: hogy harsány, hogy véres effektusok­­tól ízlésed húzódozik. Csak hát, édes fiam, korod nem volt ízlé­­ses, s mocskából csak úgy száll­­hatsz ki mocsoktalanul, ha vér­­tengerének, mellyel körülvett, s amelyben ott volt az én vérem is, nem törölgeted finnyásan, hanem képébe kened csöppjeit. Tolladat tövig mártsd belé, írd meg, írj meg engemet. Kezdjed a Körös jegén, amely alá minden télen beszakadtam, a dobozi határban, ahol madárfé­­szekre jártam, az országúton Kö­­tegyán felé, amerre a péksüte­­ményt kihordtam. Pali bácsin, aki a kemence mellett madárlátta meséket tudott, Zola Emil regé­­nyén, melyet valaki a Tokár Mar­­csát olvasó szép kis pékinas ke­­zébe nyomott, majd a kockás pa­­píron, amit notesszá ragasztot­­tam, s attól fogva belejegyezget­­tem Eötvös József gondolatait. Folytasd a szerszám-kovácsmű­hellyel, ahol a tandíjamat keres­­tem, a szomszédos hónapos szo­­bában lakó szifiliszes borbélyle­­gény bolha színű ferencjóskájá­­val, amelyet kölcsönkértem, hogy a diplomámat ünnepélyesen ab­­ban vehessem át, jelezd a világ­­irodalmat, amit elolvastam, a ma­­gyar irodalmat, amibe beleírtam, a melanosarcomat, amit kikutat­­tam, írd bele égi fénybe mártott tollal anyádat, s szívvel, amilyen az övé volt, az öcsédet is. Írd meg, hogy engem, aki erős vol­­tam, aki földhöz vágtam húszéves fiúkat, hatvanéves koromon túl is, aki zsebembe kilencszázhúsz­­ban boxert tettem, s jaj lett vol­­na egész falka britanniásnak, aki hozzám mert volna nyúlni, hogy engem, aki egy­ görbe pillantást sem hagytam soha megtorlatla­­nul, engem a nyilasházban meg­­vertek, úgy megvertek, hogy a padlóra rogytam, mint a zsák. S összegzésül, amit aztán láttál: oszló testeink. Mindent írj meg, nagyapádat, nagyanyádat, Magyarország tör­­ténetét. Nem folytatom, nem írom el előled, hiszen tudsz min­­dent, átadtam, és most vissza­­várom: ha elmulasztod, mindnyá­­jan elveszünk, s elveszel te is. Mire vársz még, meddig? Ho­­vá hátrálsz még mindig a feladat elől? A halálba, hogy elkapjon valami betegség, vagy totálkár légy a kocsidban, mert beléd haj­­tott valami tudatlan ifjú tanuló­­vezető? Szedd össze magad. Százéves lettem, most már szi­­gorú apád leszek, ebből nem eresztelek ki. Máskülönben miért vagy a világon? Ha elvégezted, eljöhetsz hozzám, helyet szorí­­tunk melettünk neked. Bródy László: Harmincöt éve Harmincöt éve, tudjátok, mi volt itt? S tudjátok-e mind, kik akkor még nem éltek? Mert nem szabad ezt elfeledni holtig és hírt kell adni minden nemzedéknek. Ki, mint tudott, bújt, s mindenféle szerzet járt álruhában pattanásig aszott lélekkel és státust cserélve szerzett papírját úgy hordozta, mint a pajzsot. Én svéd voltam, de voltak portugálok, és svájciak is voltak és a pápa védettjei is itten űztek álmot e telezsúfolt, szomorú világba. E fertály nem feküdt a messzi sárga Ázsia szélén, ahol él a kobra kígyó, s tobzódik Sanghaj tarkasága s uralkodik kövéren Buddha szobra. E tájon torz kereszt nevében égtek a máglyák, füstjük szállt a vak egekbe, itt fehérek közt foglyok a fehérek, ez volt Európa idegennegyedje. Itt éltem én, árnyékán önmagamnak és múltamnak, magyar poéta nemrég, a földön, hol atyámfiai laktak, egy számontartott, svéd, külföldi vendég. Itt Pesten a nemzetközi negyedben vergődtem két baljós csillag jegyében: az egyik mellem perzselte kegyetlen, a másik ott fent didergett az égen. Értékes szép ajándékokkal tartós örömet szerezhet Faragott cigaretta kínálók és likőrös készletek Szőttes falvédők, párnák, térítők Népi hímzéssel díszített blúzok gazdag választékban kaphatók a Népművészeti boltokban , a fővárosban és vidéken .

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék