Új Élet, 1985 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1985-01-01 / 1. szám

Sarlós István egyházi vezetőkkel találkozott Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese december 13-án a Parlamentben a magyarországi egyházak és felekezetek vezetőivel találkozott. A nyílt légkörű, baráti eszmecserén részt vett Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Sarlós István tájékoztatta a megjelenteket a nemzetközi élet időszerű kérdéseiről, hazánk belső helyzetéről és az előttünk álló tennivalókról. Szólt a népgazdaság közeli és távlati feladatairól, a kongresszusára készülő párt irányelveiről és felszabadulásunk 40. évfordulója megünneplésének terveiről. Az egyházi vezetők felszólalásaikban kifejezésre juttatták, hogy készek cselekvően részt vállalni a nemzeti programot jelentő feladatok megvalósításában. Hangsúlyozták: fontos, közös ügynek tartják a szocialista nemzeti egység megőrzését és erősítését. Az izraelita felekezetet az eseményen Héber Imre, a MIQK és a BIH elnöke, valamint dr. Salgó László főrabbi képviselte. Az Egyházközi Békebizottság határozata Az Országos Béketanács Egyházközi Békebizottsága decemberben Budapesten közgyűlést tartott. Dr. Bartha Tibor református püspök, a bizottság elnöke bevezető előadásában értékelte a bizottság eddigi munkásságát, és több jelentős irányelvet adott az elkövetkezendő munkához. Felszólalt az ülésen dr. Salgó László főrabbi, a bizottság alelnöke, aki a közelmúlt eseményeivel kapcsolatosan megemlékezett a magyar zsidóság deportálásának 40. évfordulójáról és arról a kiemelkedő jelentőségű tényről, hogy a kegyeletes megemlékezéseken a hazai egyházak és felekezetek a legmagasabb tisztségeket betöltő személyiségekkel képviseltették magukat, akiknek megemlékező beszédei rendkívül nagy benyomást tettek a gyászoló ezrekre. Emlékeztetett a felszabadulásunk 40. évfordulója alkalmából tartandó ünnepségekre. Ezeknek egyik bevezető aktusa lesz a pesti gettónak a szovjet hadsereg által történt felszabadítása 40. évfordulója, amelyről méltó módon fognak megemlékezni. Dr. Aranyos Zoltán, a bizottság főtitkára tett javaslatot az 1985. évi munkaterv részleteire vonatkozóan, amelyet számos felszólalás és javaslat követett. Az ülésen határozatot fogadtak el, amely többek között hangoztatja: az Egyházközi Békebizottság üdvözli és támogatásáról biztosítja a X. magyar békekonferencia állásfoglalását, amely kifejezi szocialista társadalmunk, benne a vallásos emberek békeakaratát, és programot ad az egységes magyar békemozgalom további munkája számára. A dokumentum ezután felhívja a helyi szervezeteket, hogy — dolgozó népünkkel együtt — emlékezzenek meg hazánk felszabadulásának 40. évfordulójáról, érvényre juttatva a hívő emberek felelősségét és elkötelezettségét a közös gondok és feladatok megoldásában. Az első lépés ,1944. december 21-én Debrecenben, a magyar függetlenségi eszme ősi várában összeget értek a magyar nép hivatott képviselői, hogy megalkossák az Ideiglenes Nemzetgyűlést.” Ezekkel a szavakkal kezdődik az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózata a magyar néphez, amely eredetileg a debreceni Néplap 1944. december 24-i számának első oldalán látott napvilágot. A debreceni ősi kollégium ama nagytermében, ahol annak idején Kossuth Lajos bocsátotta ki nemzetteremtő szózatát, gyűltek össze a már felszabadult országrészek képviselői, hogy megtárgyalják az egyszerre súlyos és fölemelő történelmi helyzetből fakadó tennivalókat. Súlyos volt a szituáció, hiszen még folyt a második világháború, amelybe náci-német érdekekért rántották bele az országot, és még nem volt vége az 1944-es esztendőnek, amelyet közelebbről jellemezni e hasábokon nem szükséges. Fölemelő volt ugyanakkor a helyzet, mert az előtte való országgyűlések hamis, vagy rekedtté fojtott hangjai után végre megszólalt a legjobb magyar hagyományok hangja, amely — többek között — ezt kiáltotta: „Nem szabad ölbe tett kézzel nézni, hogy a magyar hazát egyedül az orosz hadsereg szabadítsa fel a német járom alól! A szabadságot, a függetlenséget csak akkor érdemeljük meg igazán, ha magunk is cselekvően, minden erőnkkel kivesszük részünket a saját felszabadításunkból!” Az Ideiglenes Nemzetgyűlésen ott volt a magyar zsidóság néhány — a munkatáborokban és másutt megmenekült — képviselője is, és jelen volt a felszólalásokban az a történelmi tragédia is, ami nem pusztán a magyar zsidóságot, hanem e tömegpusztulással és -pusztítással valójában a magyar nemzetet is érte. Akkor még nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történt és mi fog történni. Akik akkor ott voltak Debrecenben, azok tudják és tudatják, hogy bár Auschwitz neve már felmerült, de senki sem volt még pontosan tisztában azzal, hogy mit jelent ez a helységnév... És a Nemzetgyűlés legfelkészültebb szónokai sem tudhatták olyan világosan kifejezni — vagy akár átgondolni —, amit az Új Írás decemberi számában Juhász Gyula történész-professzor úgy foglal össze: „Bekövetkezett a háború utolsó esztendejében az a katasztrofális összeomlás, amelyre senki nem számított: zsidók százezreinek pusztulása, az ország kifosztása, az állam egész gépezetének elmenekülése az országból ... Az új Magyarország felépítését a tökéletes széthullás esetlegességéből kellett elindítani.” Mindez Debrecenben nem volt, nem lehetett világos. Budapest ostroma még hátra volt, Auschwitz és a többi haláltábor gázkamrái még működtek. És nem várt akadályok gördültek a Nemzetgyűlés — és az Ideiglenes Kormány — azon meghirdetett és részben már elő is készített szándéka elé, hogy a magyar hadsereg jobban vegye ki részét az ország felszabadításából. Az azonban — amire különben például Juhász Gyula professzor más tanulmányaiban is félreérthetetlenül utal, vagyis hogy a magyar zsidóság nagy többségének elpusztítása milyen gyógyíthatatlan károkat okozott az egész országnak — már felsejlett annak idején Debrecenben is. A munkaszolgálatból és az egyéni menekítés búvóhelyeiről nem kevés magyar zsidó — elsősorban fiatalabb férfi — gyűlt össze 1944—45 telén Debrecenben, de kevés volt köztük a debreceni zsidó. (Aki még élt, aki megmaradt Debrecen nagy múltú zsidóságából, az később tért vissza.) Nagy „handicap”-jei — és nem egy későbbi kudarc, csalódás — ellenére is az ideiglenes kormányt választó, és különböző szózatokat, felhívásokat kibocsátó debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés mégis az első lépés volt negyven évvel ezelőtt azon az úton, amelyen a mai, gondokkal is küzdő, de mégis virulens, szuverén Magyarország felépült. És ahol a maradék magyar zsidóság is megtalálta jogi és tényleges egyenjogúsága lehetőségét, és kettős — magyar és zsidó — identitása harmóniáját. Koszorúzás a Síp utcai Székházban Kegyeletes megemlékezés színhelye volt december 17-én a Síp utcai székház harmadik emeleti folyosója. Az ott levő márvány emléktábla előtt gyűltek egybe a MIOK és a BIH vezetői, s számosan az épületben dolgozók közül. Héber Imre elnök beszédében emlékeztetett: 40 évvel ezelőtt e helyen dolgozott a Zsidó Tanács, innen intézték testvéreink sorsát. Ma az egész ország örömre, a felszabadulás 40. évfordulójára készül. Mi most mégis bánatos szívvel gondolunk vissza a 40 év előtti időre, amikor az itt dolgozók azon igyekeztek, hogy a nyomorúságban élő gettóbeli zsidóságot segítsék nehéz helyzetében. A főváros ostromának első napjaiban ide becsapódott gránát hét testvérünk halálát okozta. Rájuk emlékezünk ez alkalommal, a még élő kevés hozzátartozóval együtt mély gyásszal és szomorú szívvel. Emléküket megőrizzük és amíg élünk, kegyelettel gondolunk rájuk. Mártíromságuk legyen áldott, nyugodjanak békében ott, ahol a szörnyű időben eltemették őket — mondotta az elnök. A beszéd után Kovács Sándor főkántor a Két melé racamimot recitálta, majd dr. Salgó László főrabbi mondotta el a Kadisimát. A megemlékezés záróaktusaként — a hozzátartozók nevében — Várnai Katalin és Éva helyezte el a kegyelet koszorúját a márványtáblán, amelyen Braun Sándorné, Müller Erzsébet, Ormai Klári, Rotter Éva, Szabolcs Sándor, dr. Szebenyi Endréné és Várnai Imréné neve olvasható. V. T. (László-fotó) lére nézz Ez a címe annak a könyvnek, amely most, fél évszázad után újra megjelent az „Epocha” kiadásában! Ez az „Epocha” az Örökifjú Benamy Sándort jelenti, és az ő összeállításában, jegyzeteivel látott napvilágot másodszor is e kötet, amely az 1906 és 1933 között élt Nagy Karola segesvári újságírónő (Brassóban is működött) és a kezdő írónő néhány színművét és számos levelét, jegyzetét tárja a nyilvánosság elé. „Magyar Baskircsev Máriá”-nak is nevezték annak idején a Gaál Gábor által lektorált könyv „főszereplő”-jét a jószemű kritikusok. Korán eltűnt alakja után érdemes utánapillantani ... Érdemes, mert Nagy Karola nemcsak tehetséges volt, tudjuk, mennyi tehetség nem tudott és talán ma sem tud kibontakozni, és pusztul el (legalábbis jelképesen) idő előtt. A fiatalon férjhez ment Nagy Karola — és ez sugárzik minden sorából — emberséges is volt. Harcosan vallotta a becsületes egyéniség jogát nem pusztán az élethez, hanem a szabad cselekvéshez, és harcosan hirdette, hogy faji és egyéb előítéletek nem akadályozhatják a mások megsegítését. Ezt azzal is bizonyította, hogy megvédelmezte a Brassói Lapokat a magyar- és Zsidóellenes vasgárdisták támadásától, hogy magyar neme utánam ai származása ellenére kiállt a román—magyar barátság *mellett, kiállt az antiszemitizmus ellen. Nem hódíthatta meg a Parnasszust — fiatal is volt ehhez —, de koránál előbbre látott, és Benamy Sándor ezért is tarthatta oly fontosnak, hogy újra az olvasók elé hozza ezt a szép könyvet. Nagy Karola hagyatéka „sokkal több nyersanyagnál, amely még feldolgozásra vár, nemes, megmunkált matéria ez már, csak foglalatba, kompozícióba nem került.” Benedek Marcell állapította meg a könyv első kiadásának — most újra leközölt— bevezetésében. Újrakiadatásával Benamy Sándor — a magyar újságírás és irodalom (és úttörő szellemű könyvkiadás!) egyik nesztora, lapunk kiváló munkatársa megint bebizonyította: mennyire hűséges maradt élete legszebb kezdeményezéseihez. A. G. HELYESBÍTÉS. 1984. december 15-i (24-es) lapszámunkban az első oldalon levő Szeretet... című cikk elejére egy értelemzavaró nyomdai hiba került. A helyes szöveg a következő: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, olvashatjuk Mózes III. könyvében. Jelképes nevek Irta: Dr. Schweitzer József főrabbi Az elmúlt szombati heti szakaszunk Vajdi, záró szikrája Börcsisz könyvének. A többi között arrólolvasunk benne, hogy Jákob, az élettől búcsúzó patriarcha megáldja unokáit, a sokáig elveszettnek hitt, nagyon szeretett fiúnak, Józsefnek két fiát, Menássét és Efráimot. Áldásában, mintegy az utókornak szánt rendelkezésül meghagyja, hogy a jövőben Izrael fiai az ő szavaival ekképpen mondjanak áldást övéikre: Tegyen Téged Isten hasonlatossá Efráimhoz és Menásséhoz. Valóban, így van ez mindmáig. Amikor az édesapa áldást mond fiaira, a papi áldás — áldjon meg téged az Örökkévaló és őrizzen meg — bevezetéseként a Jákobtól elhangzott kérelmet ismétli el: Tegye a Mindenható a most áldottakat hasonlatossá a két jákobi unokához, Efráimhoz és Menassehoz. Miért érdemelte ki e két fiú, hogy mindmáig mintegy minden áldások őstípusa legyen? Elsősorban azért, mert nevüknek szimbolikus jelentésével atyjuk, József a maga hálaadását fejezte ki a Gondviselés iránt. Az elsőszülött Menasse nevében, erre Samson Rafael Hirsch fimre ismertet, hálát ad Istennek, amiért megszabadította megannyi nyomorúságától, amely életútján osztályrészéül jutott. A másodszülött Efráim nevében viszont jelképes köszönet rejlik, amiért Isten Józsefnek életét gyümölcsözővé és eredményessé tette. Amikor tehát fiainkat, Efráim és Menásse nevével áldjuk meg, azt kérjük, hogy a Mindenható nyomorúságoktól és megpróbáltatásoktól mentes életben részesítse őket, s engedje gyümölcsözővé, eredményessé válni életüket. Lehet-e több, nagyobb, magasztosabb vágya szülőnek ennél?! Másodsorban pedig, legnagyobb írásmagyarázónk, Rasi mutat rá, a két józsefi gyermek személyében a prófétikus látású Jákob megsejti a zsidó történelem két kiemelkedő jelentőségű személyiségének az ősét. Menásse utóda a küzdő Gideon, Efráim leszármazottja, Mózesnek hűséges tanítványa, Józsua. Ekképpen a két névnek megint csak jelképes jelentősége van. Menásse a küzdőképes Gideonnak, Efráim a készséges tanítványnak, Józsuának előképe az áldásban. Vallásos eszményeink mindkét adottságot elérendő célnak tartják. Fontos a küzdelem, a becsületes küzdelem az életben, amely nélkül komoly célt senki el nem érhet. Ne mondd, hogy nem fáradoztam, s mégis eredményhez jutottam, figyelmeztetnek az ókor rabbijai. A Szentírás prófétája pedig a szívünkre köti a felismerést, hogy elvész a tudás nélkül való. Efráim és Menasse neveivel áldjuk meg gyermekeinket, hogy mintegy részeltessük őket a nemes célokért való küzdelem energiáiban, és a folytonos tanítványi létben, a tanulás szent örömének vágyában. Jelképes nevekkel, nagy és valós értékek kiteljesedését kéri a zsidó ana, amikor az áhítat órájén, megindult lélekkel simul áldó keze az ő édesédes gyermekei fejére. Értesítés A lapok és folyóiratok árának emelése következtében a mi lapunk ára 1985 január 1-től 5,— Ft-ról 6,— Ft-ra, az előfizetési díj évi 120,— Ft-ról 144,— Ft-ra emelkedett. Külföldi hír 7. B. Singer Nobel-díjas amerikai, jiddis nyelven dolgozó író 80. születésnapja alkalmából érmét bocsátottak ki Amerikában. Előadássorozat kezdődik Londonban a zsidó múlt híres városairól. Az első előadás témája Budapest, ezt követi Prága, Velence, Róma, Strasbourg és Jeruzsálem.