Új Élet, 1985 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1985-09-15 / 18. szám
Történettudomány és történelem (Folytatás az 1. oldalról) állítja már mereven szembe például Kossuthot és Deák Ferencet, inkább azt kutatja, mi okozta a szabadságharc bukását (vajon el lehetett volna kerülni azt?), hogy milyen alternatívák voltak 1867 után a magyar nemzet különböző rétegei számára. A vizsgálódások árnyalatossága, a lehetőségek bátor számbavétele nemcsak a történettudomány „monopóliuma”; élhet — és él is — vele a politika is. A Magyar Népköztársaság gyakorlatában és távlatkeresésében is ezt látjuk, érezzük tükröződni. Acsády Ignác, persze, nem láthatott a jövőbe — nyilván nem tudta elképzelni, milyen borzalmak várnak még akár saját leszármazottaira is — és sohasem vindikálta volna magának azt a jogot, hogy egyszer majd a rossz múltakkal és aktuális bajokkal való szembeszállás akárcsak egyik eszmei megalapozójának tekintsék. De, mint harcos újságíró és tudós gazdaságtörténész egyaránt azt hirdette: „a legmélyebb okokig kell leásni, hogy új eredmények szülessenek.” És amikor szűkebb és tágabb környezetünkben az „okásás” szellemével találkozunk, dátumoktól függetlenül is szívesen emlékezünk a majd nyolcvan éve sírba szállt Acsády Ignácra. Akikre tisztelettel emlékezünk Magyarországon oly sok tudós, festő és művész élt, ki hitünket vallotta, hogy neveik felsorolásával is oldalakat tölthetnénk meg. Írásomban két olyan nagynevű zsidó tudósnak kívánok emléket állítani, akik a magyar elektrotechnika fejlődéséért sokat tettek, sőt, világhírnevet is szereztek. Nemrégiben egy műszaki tudományos előadáson említették meg Laub Lipót nevét, mint a magyar elektromosipar egyik megalapítóját. Laub Lipót (1870— 1933) gyárában, amely a Csengery utcában állott, korszerű és igen kiváló elektromotorokat készítettek. Javaslatára alapították meg a Magyar Elektrotechnikusok Egyesületét. Az egyesület nagymértékben segítette az iparág fejlődését és nemzetközi hírnevet szerzett az egész magyar villamosiparnak. Fia, Lomb (Laub) Frigyes (1900—1973) folytatta édesapja nemes hagyományait és igen sokat tett a háború után romjaiból felépülő villamosiparért. Fényképe és munkásságáról szóló rövid megemlékezés a Magyar Elektrotechnikai Múzeumban van a legnagyobb tudósok portréi között. Bródy Imre neve és személye még halála után negyven évvel is büszkesége a magyar izzólámpagyártásnak. Ki volt ez a zseniális tudós, aki hozzásegítette a világot, hogy ma fényesebb legyen otthonunk, munkahelyünk? Néhány életrajzi adat: 1891-ben született. 1912-ben fizika tanári oklevelet szerzett. 1917-ben doktorált egy akkor még alig ismert tudományból, a gázok kvantumelméletéből. 1919-ben Max Bornnak, a világ egyik legnagyobb fizikusának közeli munkatársaként dolgozott. Néhány év után otthagyta a fényes karriert ígérő pályát és hazajött, hogy itthon alkosson. 1923-ban fedezte fel a levegőből kivonható krypton gázt. Korszakalkotó felfedezését az izzólámpagyártásnál alkalmazta. Az addig csak sárgásan világító izzók helyett a nappali fényt árasztó krypton izzók 1937-ben kerültek forgalomba. Munkahelye ■ a Tungsram gyár volt. A krypton gázzal töltött csodálatosan fényes izzók a világpiacon szinte forradalmat jelentettek az izzólámpa-gyártásban. A Tungsram cégnek világhírnevet szereztek és a magyar munkások ezreinek pedig a munkanélküliség éveiben biztos kenyeret. Igazi szerény, tudós ember volt. Amikor a németek bejöttek hazánkba, 1944-ben mint nagy tudóst kiemelték, hogy számukra is alkosson. Mentesíteni akarták, de ő nem volt hajlandó egyedül menekülni a pokolból, családja felmentését is kérte. Ezt a fasiszták nem biztosították. Családját nem hagyta el és velük együtt pusztult el valamelyik haláltáborban. Emlékét a róla elnevezett terem őrzi az Elektrotechnikai Múzeumban. De mi, ha fényesen világító lámpáinkra nézünk, emlékezzünk meg egy pillanatra arról az emberről, a nagy tudósról, aki számunkra ezt a fényt biztosította. Szenczer Margit A nagyapa ajándéka Kedves ünnepségre voltam hivatalos. Barátom unokája sikerrel tette le az érettségijét, éppen. 18-ik születésnapján. Így két é fok is volt az ünneplésre. És, miután nemcsak a barátom a nagypapa — hanem a szülők, barátom lánya és férje, még szomszédok is voltak — így szívesen át is mentem hozzájuk. A hangulat kitűnő volt, ötfogásos ebédet kaptunk, de az ünneplés fénypontja az volt, amikor a szülők ajándékaként a papa egy tokból elővett egy arany Doxa karórát és a mama felcsatolta a „gyerek” csuklójára. — Ám a nagypapa is kitett magáért: — egy kis bőröndből kivett egy rádióval egybeépített Grundig-magnót. — Na, kis unokám, evvel a masinával a világ összes zenéjét meghallgathatod, csak egy gombot kell megnyomnod! — mondta elérzékenyülve. Bennem — látva ezt a szén családi ünnepet — váratlanul felmerült egy régen elfelejtett másik ünnepség, egy másik fiatalember „felnőtté válásának” emlékezetes ünnepe. — Lélekben eltávolodva a jelentől, ott láttam magamat azon az ünnepségen ... Miksa bátyám azon a napon töltötte be a 13-ik életévét. Édesapám kis ünnepséget hozott össze erre az alkalomra. A legközelebbi rokonokat is meghívta a Bár micvó nap megünneplésére. Nagyon büszke volt az ő nagy fiára, aki most már — a vallás szerint — férfinak, vagyis felnőttnek számított. Ott volt édesanyám két bátyja, Emil bácsi és Bernát bácsi, mindkettejük felesége és gyermekeik is. De a legnagyobb öröm az volt, hogy eljött Nagyapa is Mátészalkáról. Micsoda boldogság volt! Nem kis dolog volt ez, hiszen a mi családunk helyzete nehezen tette lehetővé az ilyen utazásokat. Pedig Mátészalka nem is volt olyan messze Debrecentől, ahol mi akkor laktunk. És itt hadd mondjak néhány szót Nagyapámról. Akkor már közel járt a 80. életévéhez. Hófehér, mellig érő szakálla volt, de szép, egyenes tartása miatt még magasabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. A mátészalkai hitközség kántora volt. Igaz, hogy már több, mint 10 éve nyugdíjban, de azóta is szeretettel néztek rá. Sőt , a legnagyobb ünnepekre a hitközség vezetősége felkérte egy-egy ima eléneklésére is. Én magam is hallottam őt énekelni egy alkalommal. Szüleimmel elutaztunk hozzá a nagy ünnepekre. Jaum Kippur napján ő énekelte el a „Kol-Nidrét". És amikor két karját magasra emelte és kitárta a Mindenható felé, hogy kegyelmet kérjen Izrael népének — és felcsendült magas, erőteljes hangja: — Adonáj, Ádoná-áj! — nemcsak az emeleti karzaton ájtatoskodó asszonyok, de a földszinti padsorokban imádkozó férfiak is hangos zokogással kisérték énekét. És most eljött, hogy elsőszülött unokája nagy ünnepét körünkben töltse el! Az asztalt szépen megterítették. Finom húsleves volt metélt tésztával, meg főtt tvúk és a húshoz paradicsom-mártást is kaptunk. Édesanyám még egy nagy tál csöröge fánkot is sütött a gyerekek legnagyobb örömére. Ebéd után Nagypapa szép halkan énekelni kezdett szép, édes-paszmiresz-dalokat, amelyeket ő még szüleitől és nagyszüleitől tanult. Vele énekelt drága Anyám, Emil bácsi, meg Bernát bácsi is. Közben szüleim és nagybátyáim Nagyapával beszélgettek a régi időkről, amikor még a nagy család együtt élt otthon, a szülői háznál. Mi, többiek ámulva néztük és hallgattuk őket. Milyen kedves, meghitt hangulat volt! Szinte a levegőben lehetett érezni, hogy ez egy nagyon boldog család ... Aztán egyszercsak Nagyapa felállt és kiment az előszobába és előhozott egy hegedű-tokot s kiemelt belőle egy sötétzöld bársonyba csomagolt hegedűt. (Hogyan tudta elrejteni, hogy eddig senki sem vette észre?) Mondanom sem kell, hogy a hegedűt Miksa bátyám kapta ajándékul . Bár micvójára. Ennek a hegedűnek különös története van. Drága Nagyapám ezt még az ő nagyapjától kapta az ő Bár micvójára ajándékba. Az üknagyapám — valamikor a múlt század közepén — Pozsonyban volt kántor. Abban az időben egyszer ott adott hangversenyt egy híres olasz hegedűművész, aki hirtelen megbetegedett. Kórházba vitték, de az volt a kívánsága, hogy szállítsák haza Bolognába, mert ő ott akar meghalni Ez rengeteg pénzbe került az akkori körülmények között. ■ Hogy a pénzt előteremtse, meg kellett válnia a legnagyobb kincsétől, s hegedűtől. És akkor ükapám mindent elkövetett, hogy ő vehesse meg ezt a csodálatos hangszert. Kölcsönkért másoktól pénzt, eladta az ezüstóráját, még a nagykabátját is, sőt a jegygyűrűjét is elzálogosította. Ez a hegedű volt a nagyapám családjának legfőbb — és egyetlen — ingó és ingatlan vagyona. Csodálatosan szép hangja volt. Amikor megszólalt — különösen a D. és a G. húr mélyebb fekvésein — mintha a Dohány utcai nagytemplom orgonája zúgna-bongana ... Ezt a csodálatos hangú hangszert Nagyapám annyira védte-őrizte, hogy amikor Emil bácsi, majd Bernát bácsi nagyobbacska fiúk lettek és ők is kezdtek tanulni — nagyapám vett egy másik hegedűt, hogy azon tanuljanak és gyakoroljanak. De ez a hegedű már vagy 20 éve — a nagymama halála óta — csendben feküdt a tokjában, várva azt a napot, amikor valami nagy esemény alkalmából újra megszólal. És most megszólalt! — Ekkor lett csak nagy öröm. Először Nagyapa szép emieszeket dalolgatva, saját magát kisérte hegedűn, majd Emil bácsi kérte el és szép magyar nótákat játszott rajta. Aztán meg Bernát bácsi vette át tőle és elkezdte halkan játszani Strauss Kék-Duna keringőjét. És ekkor drága Nagyapám felállt a székéről, szépen meghajolt Édesanyám előtt és felkérte táncolni" Mindenki sírt, tapsolt és nevetett. Milyen nagyon boldogok voltunk! A régmúlt idők szép emlékeinek hangulatából váratlan esemény ráncigált vissza a jelenbe... A mellettem ülő asszonyka könyökével úgy felborította a finom meggylével telt poharamat, hogy nemcsak a fehér abrosz, de az én világos szürke nadrágom is teljesen elázott. Ezek után most már nemcsak lélekben, de a valóságban is ott hagytam ezt az ünnepséget... Káli Frigyes Dr. Welles Gyula óbudai főrabbi emlékére Áldott emlékű édesapám halálának 70. évfordulója van ebben az esztendőben. Mint egyetlen élő gyermeke, hűséges kegyelettel emlékezem meg szent életéről. Amikor édesapám elhunyt, én még kislány voltam, ezért csak nagyon halványan él bennem felém áradó atyai szeretete, szép impozáns megjelenése. Inkább boldogult édesanyám elbeszéléséből ismertem meg nagy egyéniségét. Az általa írt könyvek sajnos az 1944-es vérzivatarban eltűntek és nekem nincs egy példányom sem belőlük. Ma már igen kevesen emlékeznek rá, hiszen 70 éve távozott el körünkből. Tudomásom szerint az utolsó kortársa, aki őt személyesen ismerte, dr. Richtman Mózes volt, aki néhány évvel ezelőt hunyt el. Amerikában azonban él még egy jó barát, dr. Ehrenfeld Miklós fogorvos, aki évenként hazalátogat, amikor is felkeresi szeretteit az óbudai temetőben és édesapám sírját is meglátogatja, amint ezt az idén is megtette. Így már csak ő az egyetlen élő ember, aki édesapámat ismerte és beszélgetett vele. Ez idén felújították szép, fekete gránitsírkövét, ahol örök álmát immár méltó helyen aluszsza. Legyen vele a Mindenható kegyelme és legyen osztályrésze az örök üdvösség. Amíg élek emlékét — fiammal együtt — kegyelettel megőrizzük. Wellesz Edith 4 Müller György emlékére Néhány hete hunyt el Müller György, a könyvkereskedő szakma egyik kiváló művelője. Családjában hagyomány volt a könyvekkel való foglalkozás. Már nagyapjais könyvkereskedő volt. Édesapja könyvesboltja, amely a Lenin körút és Majakovszkij utca s árkán működött, igen jó hírben állott az antikvár és modern könyvek kedvelői előtt. Mi, diákok is — már mint a szegényebbie — ott vásárolhattuk meg féláron tankönyveinket. Nagybátyja, Müller Dávid, mint a ,,Nova” könyvkiadó tulajdonosa, sok, ma már szinte klasszikusnak számító író karrierjét indította el. Müller György előbb édesapja üzletét vezette, majd 1950-től az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál dolgozott és boltigazgatója volt sok éven át a Táncsics könyvüzletnek. Nemcsak ügyes kereskedő volt, de sokat tett a könyvszakma érdekében, amiért kétszer is megkapta ,,A Szocialista Kultúráért” kitüntetést. Még nyugdíjazása után is huzamosabb ideig dolgozott. 79 éves korában halt meg. Nyugodjék békében. Sz. M. Epy donparti Jaum Kippur (1942) A folyót már lassan köd borítja be, a század pihen és mi is pihenünk s a néma csendben mi kilencen barátok megfogadjuk, hogy túlra átszökünk. A sötét láthatáron felénk tornyosulnak reménytelen, baljós, kínzó fellegek, nincs fáklyaláng és gyertya sem pislákol, mi reményt nyújthat sok csüggedt léleknek. Halk szavunkat a remény felé tártuk, biztattuk egymást, de tudtuk, hogy lehet a menekülés és éledés útját elzárhatják előlünk nemtelen emberek. A hadosztálytól megjött a parancs, hol szökni fognak tizedelünk és minden tizedik emberből egyet ott a helyszínen agyonlövünk. És egy alkonyesten a bíborfények lassan kihunytak a folyó felett, Koi-Nidre este köszöntött be s a lélek többé nem lett szárnyszegett. Az ősi dallam zsongásával együtt tűntek el a rémek árnyai és mindenki otthonára emlékezett, hová vissza-visszaszálltak vágyai. És szívünkhöz szólt az ősi dallam, mélységből a lélek hangja szólt, , és mind a kilencen megfogadtuk, hogy innen el nem szökhetünk s így menekült meg 1942 szeptemberében húsz zsidó lélek, ártatlan emberünk. Oblatt Gábor ÉRTESÍTÉS A Klauzál-téri csarnok átépítése alatt a Budapesti Izraelita Hitközség Kóser Mészárszéke zavartalanul működik. SZERTARTÁSI OSZTÁLY