Új Élet, 1985 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1985-09-15 / 18. szám

T­ör­ténettudomány és történelem (Folytatás az 1. oldalról) állítja már mereven szembe például Kossuthot és Deák Fe­rencet, inkább azt kutatja, mi okozta a szabadságharc bukását (vajon el lehetett volna kerül­ni azt?), hogy milyen alternatí­vák voltak 1867 után a magyar nemzet különböző rétegei szá­mára. A vizsgálódások árnyalatossá­ga, a lehetőségek bátor számba­vétele nemcsak a történettudo­mány „monopóliuma”; élhet — és él is — vele a politika is. A Magyar Népköztársaság gyakor­latában és távlatkeresésében is ezt látjuk, érezzük tükröződni. Acsády Ignác, persze, nem lát­hatott a jövőbe — nyilván nem tudta elképzelni, milyen borzal­mak várnak még akár saját le­­származottaira is — és sohasem vindikálta volna magának azt a jogot, hogy egyszer majd a rossz múltakkal és aktuális bajokkal való szembeszállás akárcsak egyik eszmei megalapozójának tekintsék. De, mint harcos új­ságíró és tudós gazdaságtörté­nész egyaránt azt hirdette: „a legmélyebb okokig kell leásni, hogy új eredmények szülesse­nek.” És amikor szűkebb és tá­­gabb környezetünkben az „ok­ásás” szellemével találkozunk, dátumoktól függetlenül is szíve­sen emlékezünk a majd nyolc­van éve sírba szállt Acsády Ig­­nácra. Akikre tisztelettel emlékezünk Magyarországon oly sok tudós, festő és művész élt, ki hitünket vallotta, hogy neveik felsorolá­sával is oldalakat tölthetnénk meg. Írásomban két olyan nagy­nevű zsidó tudósnak kívánok em­léket állítani, akik a magyar elektrotechnika fejlődéséért so­kat tettek, sőt, világhírnevet is szereztek. Nemrégiben egy műszaki tu­dományos előadáson említették meg Laub Lipót nevét, mint a magyar elektromosipar egyik megalapítóját. Laub Lipót (1870— 193­3) gyárában, amely a Csen­­gery utcában állott, korszerű és igen kiváló elektromotorokat ké­szítettek. Javaslatára alapították meg a Magyar Elektrotechniku­sok Egyesületét. Az egyesület nagymértékben segítette az ipar­ág fejlődését és nemzetközi hír­nevet szerzett az egész magyar villamosiparnak. Fia, Lomb (Laub) Frigyes (1900—1973) folytatta édesapja nemes hagyományait és igen so­kat tett a háború után romjaiból felépülő villamosiparért. Fény­képe és munkásságáról szóló rö­vid megemlékezés a Magyar Elektrotechnikai Múzeumban van a legnagyobb tudósok portréi kö­zött. Bródy Imre neve és személye még halála után negyven évvel is büszkesége a magyar izzólám­pagyártásnak. Ki volt ez a zse­niális tudós, aki hozzásegítette a világot, hogy ma fényesebb le­gyen otthonunk, munkahelyünk? Néhány életrajzi adat: 1891-ben született. 1912-ben fizika tanári oklevelet szerzett. 1917-ben dok­torált egy akkor még alig ismert tudományból, a gázok kvantum­elméletéből. 1919-ben Max Born­­nak, a világ egyik legnagyobb fizikusának közeli munkatársa­ként dolgozott. Néhány év után otthagyta a fényes karriert ígérő pályát és hazajött, hogy itthon alkosson. 1923-ban fedezte fel a levegőből kivonható krypton gázt. Korszak­­alkotó felfedezését az izzólámpa­gyártásnál alkalmazta. Az addig csak sárgásan világító izzók he­­­­lyett a nappali fényt árasztó krypton izzók 1937-ben kerültek forgalomba. Munkahelye ■ a Tungsram gyár volt. A krypton gázzal töltött csodálatosan fé­nyes izzók a világpiacon szinte forradalmat jelentettek az izzó­lámpa-gyártásban. A Tungsram cégnek világhírnevet szereztek és a magyar munkások ezreinek pedig a munkanélküliség éveiben biztos kenyeret. Igazi szerény, tudós ember volt. Amikor a németek bejöttek hazánkba, 1944-ben mint nagy tudóst kiemelték, hogy számukra is alkosson. Mentesíteni akarták, de ő nem volt hajlandó egyedül menekülni a pokolból, családja felmentését is kérte. Ezt a fa­siszták nem biztosították. Csa­ládját nem hagyta el és velük együtt pusztult el valamelyik haláltáborban. Emlékét a róla elnevezett te­rem őrzi az Elektrotechnikai Mú­zeumban. De mi, ha fényesen vi­­­lágító lámpáinkra nézünk, em­lékezzünk meg egy pillanatra ar­ról az emberről, a nagy tudós­ról, aki számunkra ezt a fényt biztosította. Szenczer Margit A nagyapa ajándéka Kedves ünnepségre voltam hi­vatalos. Barátom unokája siker­rel tette le az érettségijét, ép­pen­. 18-ik születésnapján. Így két é fok is volt az ünneplésre. És, miután nemcsak a barátom a nagypapa —­ hanem a szülők, barátom lánya és férje, még szomszédok is voltak — így szí­vesen át is mentem hozzájuk. A hangulat kitűnő volt, ötfo­­gásos ebédet kaptunk, de az ünneplés fénypontja az volt, amikor a szülők ajándékaként a papa egy tokból elővett egy arany Doxa karórát és a mama felcsatolta a „gyerek” csuklójá­ra. — Ám a nagypapa is kitett magáért: — egy kis bőröndből kivett egy rádióval­ egybeépített Grundig-magnót. — Na, kis uno­kám, evvel a masinával a világ összes zenéjét meghallgathatod, csak egy gombot kell megnyom­nod! — mondta elérzékenyülve. Bennem — látva ezt a szén családi ünnepet — váratlanul fel­merült egy régen elfelejtett má­sik ünnepség, egy másik fiatal­ember „felnőtté válásának” em­lékezetes ünnepe. — Lélekben eltávolodva a jelentől, ott lát­tam magamat azon az ünnepsé­gen ... Miksa bátyám azon a napon töltötte be a 13-ik életévét. Édesapám kis ünnepséget hozott össze erre az alkalomra. A leg­közelebbi rokonokat is meghívta a Bár micvó nap megünneplé­sére. Nagyon büszke volt az ő nagy fiára, aki most már — a vallás szerint — férfinak, vagyis felnőttnek számított. Ott volt édesanyám két bátyja, Emil bá­csi és Bernát bácsi, mindkette­jük felesége és gyermekeik is. De a legnagyobb öröm az volt, hogy eljött Nagyapa is Máté­szalkáról. Micsoda boldogság volt! Nem kis dolog volt ez, hiszen a mi családunk helyze­te nehezen tette lehetővé az ilyen utazásokat. Pedig Máté­szalka nem is volt olyan messze Debrecentől, ahol mi akkor lak­tunk. És itt hadd mondjak néhány szót Nagyapámról. Akkor már közel járt a 80. életévéhez. Hó­fehér, mellig érő szakálla volt, de szép, egyenes tartása miatt még magasabbnak látszott, mint amilyen valójában volt. A má­tészalkai hitközség kántora volt. Igaz, hogy már több, mint 10 éve nyugdíjban, de azóta is sze­retettel néztek rá. Sőt , a leg­nagyobb ünnepekre a hitközség vezetősége felkérte egy-egy ima eléneklésére is. Én magam is hallottam őt énekelni egy alka­lommal. Szüleimmel elutaztunk hozzá a nagy ünnepekre. Jaum Kippur napján ő énekelte el a „Kol-Nidrét". És amikor két kar­ját magasra emelte és kitárta a Mindenható felé, hogy kegyelmet kérjen Izrael népének — és fel­csendült magas, erőteljes hang­ja: — Adonáj, Ádoná-áj! — nemcsak az emeleti karzaton áj­­tatoskodó asszonyok, de a föld­szinti padsorokban imádkozó fér­fiak is hangos zokogással kisér­ték énekét. És most eljött, hogy elsőszülött unokája nagy ünne­pét körünkben töltse el! Az asztalt szépen megterítet­ték. Finom húsleves volt metélt tésztával, meg főtt t­vúk és a húshoz paradicsom-mártást is kaptunk. Édesanyám még egy nagy tál csöröge­ fánkot is sütött a gyerekek legnagyobb örömé­re. Ebéd után Nagypapa szép halkan énekelni kezdett szép, édes-pas­zmiresz-dalokat, ame­lyeket ő még szüleitől és nagy­szüleitől tanult. Vele énekelt drága Anyám, Emil bácsi, meg Bernát bácsi is. Közben szüleim és nagybátyáim Nagyapával be­szélgettek a régi időkről, ami­kor még a nagy család együtt élt otthon, a szülői háznál. Mi, többiek ámulva néztük és hall­gattuk őket. Milyen kedves, meg­hitt hangulat volt! Szinte a le­vegőben lehetett érezni, hogy ez eg­y nagyon boldog család ... Aztán egyszercsak Nagyapa felállt és kiment az előszobába és előhozott egy hegedű-tokot s kiemelt belőle egy sötétzöld bár­sonyba csomagolt hegedűt. (Ho­gyan tudta elrejteni, hogy eddig senki sem vette észre?) Monda­nom sem kell, hogy a hegedűt Miksa bátyám kapta ajándékul . Bár micvójára. Ennek a he­gedűnek különös története van. Drága Nagyapám ezt még az ő nagyapjától kapta az ő Bár mic­vójára ajándékba. Az üknagy­apám — valamikor a múlt szá­zad közepén — Pozsonyban volt kántor. Abban az időben egy­szer ott adott hangversenyt egy híres olasz hegedűművész, aki hirtelen megbetegedett. Kórház­ba vitték, de az volt a kívánsá­ga, hogy­ szállítsák haza Bologná­ba, mert ő ott akar meghalni Ez rengeteg pénzbe került az ak­kori körülmények között. ■ Hogy a pénzt előteremtse, meg kellett válnia a legnagyobb kincsétől, s hegedűtől. És akkor ükapám mindent elkövetett, hogy ő ve­hesse meg ezt a csodálatos hangszert. Kölcsönkért másoktól pénzt, eladta az ezüstóráját, még a nagykabátját is, sőt a jegygyűrűjét is elzálogosította. Ez a hegedű volt a nagyapám családjának legfőbb — és egyet­len — ingó és ingatlan vagyo­na. Csodálatosan szép hangja volt. Amikor megszólalt — kü­lönösen a D. és a G. húr mé­lyebb fekvésein — mintha a Do­hány utcai nagytemplom orgo­nája zúgna-bongana ... Ezt a csodálatos hangú hangszert Nagyapám annyira védte-őrizte, hogy amikor Emil bácsi, majd Bernát bácsi nagyobbacska fiúk lettek és ők is kezdtek tanulni — nagyapám vett egy másik he­gedűt, hogy azon tanuljanak és gyakoroljanak. De ez a hegedű már vagy 20 éve — a nagyma­ma halála óta — csendben fe­küdt a tokjában, várva azt a napot, amikor valami nagy ese­mény alkalmából újra megszó­lal. És most megszólalt! — Ekkor lett csak nagy öröm. Először Nagyapa szép emi­eszeket da­­lolgatva, saját magát kisérte he­gedűn, majd Emil bácsi kérte el és szép magyar nótákat játszott rajta. Aztán meg Bernát bácsi vette át tőle és elkezdte halkan játszani Strauss Kék-Duna ke­­ringőjét. És ekkor drága Nagy­apám felállt a székéről, szépen meghajolt Édesanyám előtt és­­ felkérte táncolni" Mindenki sírt, tapsolt és nevetett. Milyen na­gyon boldogok voltunk! A régmúlt idők szép emlékei­nek hangulatából váratlan ese­mény ráncigált vissza a jelen­be... A mellettem ülő asszony­ka könyökével úgy felborította a finom meggylével telt pohara­­mat, hogy nemcsak a fehér ab­rosz, de az én világos szürke nadrágom is teljesen elázott. Ezek után most már nemcsak lélekben, de a valóságban is ott hagytam ezt az ünnepséget... Káli Frigyes Dr. Welles­ Gyula óbudai főrabbi emlékére Áldott emlékű édesapám ha­lálának 70. évfordulója van eb­ben az esztendőben. Mint egyet­len élő gyermeke, hűséges ke­gyelettel emlékezem meg szent életéről. Amikor édesapám el­hunyt, én még kislány voltam, ezért csak nagyon halványan él bennem felém áradó atyai sze­­retete, szép impozáns megjele­nése. Inkább boldogult édesanyám elbeszéléséből ismertem meg nagy egyéniségét. Az általa írt könyvek sajnos az 1944-es vérzi­vatarban eltűntek és nekem nincs egy példányom sem belő­lük. Ma már igen kevesen emlé­keznek rá, hiszen 70 éve távozott el körünkből. Tudomásom sze­rint az utolsó kortársa, aki őt személyesen ismerte, dr. Richt­man Mózes volt, aki néhány év­vel ezelőt hunyt el. Amerikában azonban él még egy jó barát, dr. Ehrenfeld­­ Miklós fogorvos, aki évenként hazalátogat, amikor is felkeresi szeretteit az óbudai temetőben és édesapám sírját is meglátogatja, amint ezt az idén is megtette. Így már csak ő az egyetlen élő ember, aki édes­apámat ismerte és beszélgetett vele. Ez idén felújították szép, feke­te gránitsírkövét, ahol örök ál­mát immár méltó helyen alusz­­sza. Legyen vele a Mindenható ke­gyelme és legyen osztályrésze az örök üdvösség. Amíg élek emlé­két — fiammal együtt — kegye­lettel megőrizzük. Wellesz Edith 4 Müller György emlékére Néhány hete hunyt el Müller György, a könyvkereskedő szak­ma egyik kiváló művelője. Csa­ládjában hag­yomány volt a könyvekkel való foglalkozás. Már nagyapja­­is könyvkereskedő volt. Édesapja könyvesboltja, amely a Lenin körút és Maja­kovszkij utca s árkán működött, igen jó hírben állott az antikvár és modern könyvek kedvelői előtt. Mi, diákok is — már mint a szegényebbie — ott vásárol­hattuk meg féláron tankönyvein­ket. Nagybátyja, Müller Dávid, mint a ,,Nova” könyvkiadó tulaj­donosa, sok, ma már szinte klasszikusnak számító író kar­rierjét indította el. Müller György előbb édesapja üzletét vezette, majd 1950-től az Állami Könyv­­terjesztő Vállalatnál dolgozott és boltigazgatója volt sok éven át a Táncsics könyvüzletnek. Nem­csak ügyes kereskedő volt, de sokat tett a könyvszakma érde­kében, amiért kétszer is meg­kapta ,,A Szocialista Kultúráért” kitüntetést. Még nyugdíjazása után is huzamosabb ideig dol­gozott. 79 éves korában halt meg. Nyugodjék békében. Sz. M. Epy donparti Jaum Kippur (1942) A folyót már lassan köd borítja be, a század pihen és mi is pihenünk s a néma csendben mi kilencen barátok megfogadjuk, hogy túlra átszökünk. A sötét láthatáron felénk tornyosulnak reménytelen, baljós, kínzó fellegek, nincs fáklyaláng és gyertya sem pislákol, mi reményt nyújthat sok csüggedt léleknek. Halk szavunkat a remény felé tártuk, biztattuk egymást, de tudtuk, hogy lehet a menekülés és éledés útját elzárhatják előlünk nemtelen emberek. A hadosztálytól megjött a parancs, hol szökni fognak tizedelünk és minden tizedik emberből egyet ott a helyszínen agyonlövünk. És egy alkonyesten a bíborfények lassan kihunytak a folyó felett, Koi-Nidre este köszöntött be s a lélek többé nem lett szárnyszegett. Az ősi dallam zsongásával együtt tűntek el a rémek árnyai és mindenki otthonára emlékezett, hová vissza-visszaszálltak vágyai. És szívünkhöz szólt az ősi dallam, mélységből a lélek hangja szólt, , és mind a kilencen megfogadtuk, hogy innen el nem szökhetünk s így menekült meg 1942 szeptemberében húsz zsidó lélek, ártatlan emberünk. Oblatt Gábor ÉRTESÍTÉS A Klauzál-téri csarnok átépítése alatt a Budapesti Izrae­lita Hitközség Kóser Mészárszéke zavartalanul működik. SZERTARTÁSI OSZTÁLY

Next