Új Élet, 1987 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1987-01-01 / 1. szám
Két figyelemreméltó tanulmányról A magyar zsidóság története szempontjából két érdekes tanulmány jelent meg folyóiratokban. Mondjukmeg rögtön, hogy mindkettőben vannak olyan részletek is, amelyekkel — ha tudományos jellegű elemzést írnánk — feltétlenül vitába szállnánk. Ugyanakkor mondanivalójuk lényegét illetően, nemcsak azért figyelemre méltóak, mert a Kortárs 1988 decemberi számában a budapesti zsidóság 1918 előtti történetével, a Szegedi Könyvtári Műhely új számában pedig a szegedi zsidók 1944-es deportálásával kapcsolatban, a magyar zsidóság tegnapelőttjéről, illetve a tegnapi tragédiáról szólnak, hanem azért is, mert új szempontokat és adatokat is felvetnek. A Kortárs tanulmányának címe: A budapesti zsidóság két forradalom között, 1849—1918, szerzője pedig Vörös Károly, több alfejezetre bontja fel a fővárosi zsidóság történetét. Már az 1849—1873 jelzetű, első rész előtt megállapítja a szerző, hogy Budapesten, illetve még Pest- Budán találják alegkedvezőbb lehetőséget a zsidó tömegek arra, hogy beolvadjanak a társadalomba. Az 1873—1896 jelzetű részben nemcsak arra utal Vörös, hogy „a budapesti zsidó népesség száma és a városi népességen belüli aránya erősen megnövekedett”,hanem arra is, hogy például 1891-ben már a budapesti zsidóság 75 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. E korszakban a budapesti zsidóság — élni óhajtva az emancipáció nyújtotta lehetőségekkel — még szélesebb tömegekben indul meg az értelmiségi pályák irányába is, annyival inkább, minél jobban megkönnyítik a főváros új központi funkciói az értelmiségi szakképesítés és állás megszerzését. (Ugyanakkor a szerző rámutat arra is, hogy ebben az időszakban növekedett a zsidó proletárok száma is. Hogy itt csak egyetlen példát említsünk: a 951 budapesti hímzőnőből a 90-es évekre 279 a zsidó. „Ezek a női kézimunka leghálátlanabb, többnyíre otthon, bedolgozóként végeztetett munkafajtái.”) Az 1896—1918 címet viselő tanulmányrész nemcsak azt veti fel, hogy az 1890-től 1910-ig terjedő két évtized alatt a budapesti zsidóság létszáma szinte pontosan megkétszereződött: az utóbbi évszámkor már 203 687 magyar zsidó élt a fővárosban, amelynek összlélekszáma kb. 800 000 volt. Ebben a korszakban nagy a zsidó tanulók arányszáma, a gimnáziumokban és reálgimnáziumokban, de az egyetemen is. 1908-ban alakult meg az Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület, az OMIKE, de a zsidó és zsidó származású írók már előtte is szerves részei az egyre inkább modern, nagyvárosi magyar irodalomnak. Ugyanakkor a budapestiség, amelyet az első világháborút megelőző években a fővárosi zsidóság különböző csoportjai különbözőképpen képviseltek, ütközőpont lett a magyar társadalom bizonyos csoportjai, köztük egyes a fővárosban élő, ám vidékről felkerült nem zsidó rétegek számára. A Huszadik Század nevezetes — 1917-es — ,,zsidókérdés"számára utalva. Vörös Károly kijelenti: a budapesti zsidóság teljes asszimilációját nem a zsidó jelleg megtagadása hozza majd magával (ahogy azt például a szociáldemokrata Ágoston Péter vélte a folyóirat ankétján), hanem mint arra Szabó Ervin mutatott rá a legvilágosabban, a polgári társadalom megváltozása. Ehhez azonban végül is két háború kellett, és közben — 1944- ben — elpusztítottak hatszázezer magyar zsidót. 1944. március 19-e előtt négyezer zsidó élt Szeged városában. Pál József terjedelmes írása a Szegedi Könyvtári Műhelyben — címe szerint — Hamvas Endrének — a nem sokkal a német megszállás után helyét elfoglaló Csanádi római katolikus püspöknek — a szegedi zsidóság meg- és elhurcolása elleni fellépéseivel foglalkozik. Ugyanakkor részletesen tárgyalja az írás a szegedi zsidók gettósítását, majd deportálását, és közli azt is, hogy 1945-re a különböző haláltáborokból, és munkaszolgálatból mintegy hétszázan tértek vissza a Tiszamenti városba. Ahola Csanádi püspök — ha nem is olyan következetesen, mint Apor Vilmos, győri római katolikus püspök — mindenesetre a hercegprímásnál —, és nem egy beosztott szegedi és Szeged környéki katolikus papnál — lényegesen keményebben küzdött, nemcsak Tukats Sándor főispánnal, majd utódjával, Magyary-Kossa Aladár főispánnal, hanem a szegedi — és környékbeli — zsidók deportálását közvetlenül intéző Kemenessy Tibor tanácsnokkal, Kamarás Lajos rendőrtanácsossal és Kalocsay bűnügyi osztályvezetővel. Dokumentumokkal bizonyítja a szerző, hogy Hamvas püspök, ha elsősorban a ,,keresztény zsidók” érdekében is, felvette a harcot a hatóságokkal. Ugyanakkor többször felszólalt a gettóba sűrített szegedi zsidóság védelme érdekében is. (Ezzel kapcsolatban néhány jellemző levelet idéz a szerző, amelyeket szegediek írtak ez időben Magyary-Kossa főispánnak. Például Papp Istvánné ״ négygyermekes anya” levelét, amelyben azt követeli, hogy ״ a gettót bombaveszélyes helyre kell költöztetni.” A Pál József által írt tanulmány részletesen ismerteti — dokumentumok mellékletével — azt az akciót, amit a szegedi egyetem orvosi kara (Szent- Györgyi Albert és Jancsó Miklós professzorok irányításával) kezdeményezett két tanára, dr. Purjesz Béla és dr. Rusznyák István megmentése érdekében. E zsidó, és zsidó származású professzorok mellett sikerült megmenteni dr. Riesz Frigyes matematikus professzort is. Hamvas püspöknek megvolt a maga szerepe ezekben az akciókban! Ugyanakkor az is tény, hogy a püspök súlyos konfliktusba keveredett a Szegedi Új Nemzedék című, katolikus színezetű ״ keresztény politikai napilappal, amelyet a szélsőjobboldali Iván Mihály szerkesztett, de amelynek tulajdonjoga részben a püspökség kezében volt. Amikor a gettó kiürítése már elkezdődött, a püspök élesen tiltakozott a lap drasztikusan antihumánus cikkei ellen. Megjegyezve, hogy azsidókérdés drákói elintézése, ami a szemünk előtt folyik, pogány és keresztény ellenes, és minden kultúrembert megszégyenítő eljárás.” Követelte, hogy a „keresztény” jelzőt hagyják el a gettósításnak, majd a deportálásnak tapsoló lap címe alól. Ezt a levelét — amelylyel szembeszállt a Szegedi Új Nemzedék egész vonalvezetésével — a püspök megküldte valamennyi szegedi plébániának, a szerzetesrendek főnökeinek és a katolikus szervezetek vezetőinek. A tanulmány megemlíti, hogy a katolikus egyház magyarországi legfelsőbb vezetése a természeti törvények értelmében elítélte a zsidóellenes intézkedéseket, és — főleg a keresztény zsidók érdekében — szót is emelt. Kiállása azonban nem volt egyértelmű, hiszen maga is a „zsidókérdés” megoldásáról beszélt. Nem volt elég határozott: az együttműködők kiközösítése fel sem merült. Hamvas Endre püspöknek is, akinek állásfoglalása és magatartása feltétlenül határozottabb volt a zsidóüldözésekkel szemben, mint az egyház legfelsőbb vezetéséé, tapasztalnia kellett, hogy a püspöksége alá tartozó katolikus papok egy része vele tart, sőt részben még tovább is megy, legalábbis menne, a helyi zsidóság megmentése érdekében. Más része viszont ellenállt emberséges színezetű törekvéseinek. Az értékes — ismételjük — a szegedi deportálások történetéhez eddig nem ismert adatokat is szolgáltató tanulmány — végezetül azt ismerteti, mit tett Hamvas püspök a testileg és lelkileg leromlott állapotban viszszatért szegedi zsidók érdekében. A. G. Bp. Bérmentesítve, Bp. 72. ת׳פ ״ Wexi" a csúnya lány ... Lehet-e az árjásítást jubilálni? Egy mártír rabbi emlékére Ifjúsági delegáció látogatása A jóslat beteljesül Szenes Sándor: Befejezetlen múlt Ára: 6.— Ft A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA XLII. évfolyam, 1. szám, 1987. január 1. Kiszlév 30. Dr. Losonci András látogatása Dr. Losonci András, a MIOK és a BIH elnöke látogatást tett dr. Szakács Józsefnél, a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának elnökénél. A találkozón a két elnök szívélyes, meleg hangulatú eszmecserét folytatott, az egyházakat, illetve a felekezetet érintő időszerű kérdésekről. Évforduló, amire emlékezni kell! 1942. január 20. Wannsee A legtöbb embernek ez a dátum semmi különöset nem mond. Azt talán mindenki tudja iskolai tanulmányaiból, vagy ha ekkor már túl volt rajtuk, úgy saját tapasztalataiból, hogy a második világháború ebben az időben szélesedett ki valóban világméretű küzdelemmé a nagyhatalmak között, Amerikától Ausztráliáig, az Atlanti-óceántól, a Csendes-óceán legeldugottabb szigetvilágáig. De már sokkal kevesebben hozzák kapcsolatba a fent említett dátumot a zsidókérdés „végleges megoldásával”. Ugyanis a náci vezérkar illetékesei — 45 évvel ezelőtt — ezen a napon, január 20-án ültek öszsze Wannseeben, Berlin egyik külvárosában, hogy megtárgyalják az uralmuk alá került területeken a zsidó lakosság teljes kiirtását. A tárgyaláson, amelyen Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője elnökölt, a Gestapo, a hírhedt titkosrendőrség öt tagja (köztük Adolf Eichmann) és a kérdéssel foglalkozó minisztériumok kilenc képviselője volt jelen. Az összejövetel mindössze 1 óráig tartott. Ebbe az időbe már az ebéd és az italok (az utóbbiak nyilván nélkülözhetetlenek voltak egy ilyen örömteli eseményhez) elfogyasztása is ,benne foglaltatott. Soha nem tapasztalt egyetértés uralkodott a megjelentek között. Erről tanúskodik az a harminc jegyzőkönyv-másolat is, amit a „konferencia” lefolyásáról készítettek, és amelyeket a háború befejezése után megtaláltak a zsákmányolt német dokumentumok között. A Wannseeben összegyűltek már tudták azt, amiről a világ vezető hatalmainak képviselői csak néhány hónap múlva értesültek, hogy a zsidóság megsemmisítésére nagyipari módszereket fognak alkalmazni Treblinkában és Auschwitzban. A hitleristák addig sem nagyon panaszkodhattak, hogy nem tudják kiélni szadista, gyilkos ösztöneiket a védtelen, nekik kiszolgáltatott zsidó lakosságon, főleg asszonyokon, gyermekeken és öregeken. Hisz már magában Németországban, Ausztriában több főpróbát tartottak. Ezek közé tartozott a „Kristallnacht” is 1938. november 10-én. Ezt követték a második világháború kitörése után az atrocitások, a lengyelországi gettókban, majd a Szovjetunió megrohanását követően az ún. ״ Einsatzgruppe”-k, különleges SS-csoportok bevetése az elfoglalt területeken, az ott található zsidó lakosság lemészárlására. De mindezek a válogatott kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosságok sem elégítették ki a náci vezérkart. Még rendszeresebb, még alaposabb emberirtásra vágytak. Ezt határozták tehát el 1942. január 20-án Wannseeben rövid egy óra leforgása alatt. A konferencia nyomán, a történelem folyamán addig még soha nem alkalmazott eszközt, a Cik- Ion B gázt vetették be a zsidóság gyors kiirtására. Az eredményt már sajnos jól ismerjük: 6 millió áldozat a halálgyárakban és koncentrációs táborokban. A szégyenteljes események óta több mint négy évtized telt el. Új nemzedékek születtek és nőttek fel. Az 50 éven aluliak túlnyomó többsége legfeljebb hallomásból értesült a nácizmus idején lejátszódott eseményekről, de már nincs valódi élményük a rettenetes időkről. Így a gonoszság új ״ prófétái” és ״ igehirdetői” elérkezettnek látják az időt arra, hogy a múltat meghamisítsák és a nácizmust szalonképessé tegyék, becsempészszék a politikai életbe, vagyis legalizálják. Ennenk első lépése a halálgyárak, a megsemmisítőtáborok létének kétségbe vonása. Az utóbbi néhány évben jó néhány könyv, röpirat, folyóirat cikk látott napvilágot, amelyben nyíltan hazugságnak bélyegzik a gázkamrák és krematóriumok működését Auschwitzban és a többi , megsemmisítő táborban. Arra számítanak, hogy a gyilkosok jól dolgoztak és tanút nem hagytak maguk után. A világ közvéleményének a háború utáni spontán felháborodása a rémtettek láttán pedig már rég a feledés homályába merült. Ha azok, akik átélték az embertelenségeket, a minden képzeletet elhalványító és felülmúló kegyetlenségeket, hallgatnak és nem tartják ébren az emlékezés lángját, akkor végül elérkezhet az az állapot, hogy az áldozatokról, a meghurcoltakról szóló történeteket meséknek, vagy tudatos túlzásoknak, esetleg rosszindulatú rágalmaknak fogják tekinteni. Nemzetközi folyóirat a Holocaustról Mindezen veszélyek elhárítására és a neonácizmus elleni harc erősítésére tervezték egy új nemzetközi folyóirat létrehozását, amelynek neve: Holocaust and Genocide Studies. Ahogy a nevéből is kitűnik, ez a kiadvány a II. világháború zsidóüldözésével és népirtásával foglalkozik. A szerkesztőség elnöke Elie Wiesel, akinéhány hete kapta meg a béke Nobel-díjat. Főszerkesztője Jehuda Bauer, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, helyettes főszerkesztője Harry James Cargas, amerikai egyetemi tanár, és még számos neves tudós vesz részt az irányításban. Egy nagy világcég, a Pergamon Press jelenteti meg a kiadványt, amelynek Angliában Oxford, mígAmerikában New York a központja. Fejlécén az Egyesült Államok Holocaust Emlékbizottságának Elie Wiesel által megfogalmazott jelszavát találhatjuk: „Az élők és a holtak érdekében tanúságot kell tennünk”. A kiadvány az említett Amerikai Holocaust Emlékbizottságnak és a Jad Vasem Intézetnek az együttes munkájával készül. Nemzetközi konferencia a Holocaustról és a népirtásról Egy a holocaustról és népirtásról szóló értekezletet is javasoltak a tudósok számára. Ezt az értekezletet ugyancsak a Holocaust and Genocide Studies folyóirat szerkesztősége és támogatói tervezik és szervezik. Ideje: 1988. július 10—14. között lenne Londonban és Oxfordban. A konferencia célja, hogy levonja azokat a tanulságokat az eseményekből, amit éppen annak hatalmas és szinte felfoghatatlan szörnyűsége miatt eddig nem tudtak megtenni. Rádöbbenteni a közvéleményt arra, hogy a nácizmus nemcsak a zsidóság, hanem az egész emberiség ellen irányul. Ennek az értekezletnek tehát nem csupán ■a múlt felidézése lenne a feladata, hanem sokkal inkább a mi időnk és jövőnk számára a tanulságok felhasználása. Egyben a ■múlt alapján rámutatni a kölcsönös megértés és tisztelet erényére minden hit, minden felekezet, minden nép Iránt. Ebből következik, hogy egyik fő tárgya a keresztény— zsidó viszony alakulása a második világháború alatt és után. Napirendre tűzik majd a holocaust hatását a jelenlegi kultúrára, művelődésre, művészetre, a hírközlésre, valamint arra, hogy emléke hogyan befolyásolja a jövőt. Ugyancsak szó lesz kiállítások rendezéséről és a nácizmusról vallott jelenlegi elképzelésekről. Nyilván vannak, akiknek az a véleményük, hogy túl sokat foglalkoznak a holocausttal napjainkban, holottma már a feledés fátylát kellene ráborítani. Az igazság ezzel kapcsolatban az, ha megnézzük az elmúlt évek ilyen irányú statisztikáját, hogy egyáltalán nem sűrűn szerepelt ez a téma napjaink irodalmában, művészetében, társadalmi életében. De, ■ha teljesen elfeledjük, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan sokkal intenzívebben kell majd foglalkozni vele, mert senki nem állíthatja, hogy teljesen elmúlt feléledésének a veszélye. A nagy történetírónak a megállapítása figyelmeztessen bennünket, aki azt mondja: Az a generáció, amely nem tanult a múltból, kiteheti magát annak, hogy újra szembetalálkozik vele. Ezért inkább foglalkozzunk ezzel az égető problémával, és emlékeztessünk az iszonyatos bűnökre ... (Domán) Megemlékezés a gettó felszabadulásáról A főváros zsidósága a budapesti gettó felszabadításának 42. évfordulójáról ünnepélyes keretek között kíván megemlékezni. A Budapesti Izraelita Hitközség elnöksége és elöljárósága a Budapest VII., Dohány u. 2—4. sz. alatti sírkertben lévő emlékfalnál rendezi az emlékező ünnepélyt, valamint a koszorúzást. A kegyeletes megemlékezésre, amelyet 1987. január 18-án, vasárnap reggel 9 órakor tartunk, mindenkit szeretettel meghívunk és várunk. Dr. Losonci András s. k. elnök Ali József, az igazságos írta: Dr. Singer Ödön főrabbi Józsefnek, Jákob legkedvesebb fiának történetével foglalkozik Mózes I. könyvének utolsó négy heti szakasza. Hétrőlhétre mélyül lelkünkben az érzés a megrendítő szépségű elbeszélés iránt, amely mind a mai napig elevenen él és hat, valóságos irányt mutat. Jákob ősatyánk nagyon szerette Józsefet — olvashatjuk a történetben — kivételes helyet biztosított neki a testvérek között. A kedvenc fiút büszkévé tette ez a különleges szeretet és gyakran hírt is vitt apjának testvérei helytelen viselkedéséről. Bátyjai nagyon meggyűlölték őt és egy alkalommal a sors a kezükre is játszott. Amikor Jákob elküldte szeretett fiát a mezőre, hogy hírt hozzon testvéreiről és ellenőrizze őket, megkötözték és rabszolgának adták el. Egyiptomba került, ahol egy előkelő hivatalnok házában kellett dolgoznia. Hamis vádak és rágalmazások után börtönbe került, s itt sem vesztette el hitét, itt is bízott az Örökkévalóban, atyái Istenében. A börtönben, a legkilátástalanabb helyzetben is felragyogott zseniális szelleme, bölcs belátása. Megfejtette a mellé zárt főpohárnok és pékmester álmát, megjósolta sorsukat. A rabságból kiszabadult főpohárnok, — mint ahogy ezt neki József megjósolta —, megfeledkezett jótevőjéről és annak tett ígéretéről. Az „álomfejtő” továbbra is rabságban maradt. Csak akkor szabadult ki, amikor már magának a fáraónak, az uralkodónak az álmát kellett megfejteni, amely az egész birodalom sorsát döntötte el. Most már szükség volt előrelátására, széles látókörére, zseniális ismereteire. A börtönből egyenesen az alkirályi trónig emelkedett. Megnyílt előtte az egész akkori világ, szinte korlátlan volt a hatalma. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a szeretett fiú miért nem értesítette Jákobot, az édesapját sorsa alakulásáról? Miért hagyta apját továbbra is gyászolni hőn szeretett fiát? Megtehette volna, hogy követeket küld lakóhelyére. Mégsem tette. Talán már elhomályosult benne a szülői tisztelet? Nem. József jelleme nem változott. Viszont nagyon jól tudta, hogy értesítése, milyen hatással lett volna atyjára az első pillanatban. Jákob első haragjában talán súlyos megtorlással élt volna József idősebb testvéreivel szemben, ő viszont, ezt nem kívánta. Benne szeretet élt bosszú helyett, még azokkal szemben is, akik súlyos szenvedéseket okoztak neki. A bekövetkezett események őt igazolták. A világban uralkodó súlyos éhség rákényszerítette a távol élő testvéreket, hogy hozzá jöjjenek élelemért, ő keményen beszélt hozzájuk és feltépve a régi sebeket, súlyos lelkiismeretfurdalásokat okozott nekik. Ennek nyomán mélyen megbánták már bűneiket és szerették volna jóvá tenni. Júda pedig kezesnek ajánlotta önként magát, amikor Benjámint akarták ott tartani rabszolgának. Ekkor fedte fel magát József testvérei előtt, mert látta, hogy megbánták bűnüket. ״ Él-e még atyátok?” — volt az első mondata amikor találkozott övéivel. Végül pedig már biztosította a testvéreket, hogy nem kell félniök tőle. ״ Ti roszszat terveltetek ellenem, de Isten mindent jóra változtatott”. Így mentette meg József, Egyiptom alkirályaként atyját és egész családját. A régi bölcsek nagyon ritkán tüntettek ki bárkit is megtisztelő jelzővel, különös előnévvel. József az egyetlen, akit Hacadik, az Igazságos néven emlegetnek. Ő ezt valóban ki is érdemelte. Példakép volt az ókorban és az is maradt napjainkig, és minden bizonnyal, a jövő embere számára is az lesz.