Új Élet, 1988 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Van-e Magyarországon zsidókérdés? Kerek hetven esztendővel ezelőtt, 1917 májusában ezzel a kérdéssel fordult a Huszadik Század című rangos, baloldali folyóirat a hazai társadalom színe-javához. A válaszadók (neves tudósok, írók, közéleti személyiségek) jelentős része úgy vélte: az emberi műveltség felfelé ívelő századában ez a kérdés, az antiszemitizmus már nem okozhat többé gondot. Holott jól tudjuk: rövidesen elkövetkezett a fehérterror, a numerus clausus, a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a deportálás, majd a legszörnyűbbkatasztrófa, a magyarországi zsidóság kétharmadának kiirtása. A körkérdés hajdani résztvevői talán arra gondoltak: ha nem beszélnek róla, a probléma szép lassan elhal, mondhatni magától megoldódik. Holott, amit elhallgattunk, amit tudatosantudattalanul magunkba fojtunk, a mélyben egyre égetőbben jelentkezik, követeli napfényre kerülését. Ellenkezőleg, beszélnünk kell róla: a magyar társadalom felelősségéről a holocaust idején, a zsidóság szerepéről az azt követő korban, múltunkról és jelenünkről amai társadalomban, hogy megtaláljuk helyünket benne, s hogy eloszlassuk a régi és új előítéleteket. Hiszen ״ egyetlen kérdés sincs véglegesen rendezve, amíg igazságosan nem rendezték azt” — ahogyan egykor Abraham Lincoln mondta. Legutóbb, május 23-án — amint arról lapunkban hírt adtunk már — a Magyar Rádió „Bagoly” című adása (Győrffy Miklós főszerkesztő vezetésével) vállalta magára a feladatot, hogy ismét föltegye a kérdést: Van-e ma zsidókérdés, vagy antiszemitizmus Magyarországon, ha nincs, miért nincs, ha van, milyen okok ׳ miatt van, és miben nyilvánul meg? A válaszadók: Lendvai L. Ferenc filozófus, Hanák Péter történész, Czeizel Endre orvosgenetikus, Kende Péter jogász, Poszter György esztéta, Ágh Attila politológus, Hernádi Gyula író, Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára és e sorok írója) a legkülönbözőbb feleletet adták, szavaik mégis — egymás szövegét nem ismerve — egybecsengtek. Egyikük sem tagadta a probléma létezését, s végső soron mindannyian azonos megoldástkínáltak, a demokrácia és az önismeret révén egymás jobb megértését, a társadalom sokszínűségének és türelmességének vállalását. A nagy érdeklődést keltő vitaműsort azóta, július 9-én este a Kossuth Rádióban megismételték, sőt teljes szövege a Világosság júliusi számában napvilágot is látott. Raj Tamás 1988. január 1. Krónikánkban négy — 1987 során a mozikban, illetve a Filmmúzeumban bemutatott, a televízióban sugárzott — zsidó tárgyú filmről számolunk be, amelyek a második világháború időszakában játszódnak. A holocaust, a zsidóüldözés —, de általában a világháború, mint minden kiélezett történelmi helyzet — kimeríthetetlen gazdagságban kínálja a művészi ábrázolás szmára az anyagot, konfliktusokat. Az Elysium, Keszi Imre 1958- ban megjelent regénye — hibái ellenére is — fájdalmas és jelentős mű, témájával a megírása idején a magyar irodalomban úttörő vállalkozásnak számított. Hőse, egy tízéves kisfiú, Szekeres Gyurika 1944 nyarán több százezer társával együtt a drámai történelmi események áldozatává válik. Előbb Auschwitzba kerül, majd innen a Waldsee-i gyerektelepre szállítják, ahol a többi halálgyárhoz képest paradicsomi helyen, egy ördögi logikával berendezett és működő laboratóriumban kísérleteket végeznek ikreken. A Szántó Erika rendezte film nagy csalódásomra ,egyetlen pillanatra sem érintett meg. Azt, hogy Szekeres Gyurika és kis sorstársai feje fölött mindvégig a végzet sötét és komor árnya lebeg, legfeljebb csak tudom (a könyvből és a történelmi tényekből), de nem élem és nem érzem át. Gyurika kedves, aranyoskisfiú, de itt csak jelen van, nem válik saját drámája főszereplőjévé. A rendezőugyan papírforma szerint többé-kevésbé követi a regény cselekményét, átemeli szereplőit, ״ csak” épp a regény lényegét szegényíti, sikkasztja el. Variációk egy témára — Filmlevél — Következetesen és gondosan lekerekíti a konfliktusok, a szituációk élét, a sötét színeket pasztellra cseréli fel. Az adaptálás soránaz összetett jellemek egydimenziósra egyszerűsödnek, illetve elszürkülnek, eljelentéktelenednek. Az érthetetlen „kellemesség” jegyében kimaradnak a nagy utazás stációi, kimaradnak a gyerekek nagyon lényeges, az újonnan jötteknek odavetett megjegyzései a kémények füstölésének igazi okáról. Fontos tény, hogy a regényben Gyurika bevagonírozása első pillanatától nemcsak sejti, de tudja, hogy milyen sors vár rá. A filmben ezzel szemben csupán a gázkamrába indulás előtti pillanatokban ismeri ezt fel. Mindaddig, a regény szellemével, atmoszférájával ellentétben nem derül ki igazán az Elysiumról, hogy a pokol tornácán járunk. Claude Lelouch, az Egy férfi és egy nő világsikeres rendezője Elmenni, visszajönni című filmjében kisemberek csendes, hétköznapi tragédiáját, egy párizsi zsidó értelmiségi család elárultatásainak történetét meséli el. A hősöknek előbb a házmester feljelentése miatt kell menekülniük, később pedig, menedéket nyújtó árja barátaik vidéki kastélyából hurcolja el őket a Gestapo. A második világháború után az egyetlen túlélő, a lebukásuk okát kutató lány előtt leplezi le magát a névtelen feljelentő,a ház asszonya — egykori vendéglátójuk —, majd lelkiis- meretfurdalásában a vonat elé veti magát. S hogy az „isteni” igazságszolgáltatás minél tökéletesebb legyen, a házmester kiesik az ablakból. Lelouch olcsó anyagból és 01- eső eszközökkel dolgozik, teátrálisan tálalja, s szupergiccses „fináléval” fejeli meg krimibe csomagolt melodrámáját. A pszichológiai hiteleségre, a szereplők cselekedeteinek logikájára, viselkedésük árnyalására nem sok gondot fordít. Így aztán e neves színészek jobb híján csak asszisztálnak megíratlan szerepeikben. Annál megrendítőbb, szívenütőbb viszont — sokadszorra is — Joseph Losey (a televízióban tavasszal sugárzott) fájdalmasan szép, gondolatilag rendkívül izgalmas filmje, a Klein úr. A zsidó problematika (esetünkben az a sorsdöntő kérdés, hogy zsidó-e valaki vagy sem) itt is, mint az igazán nagy művekben, túlnő önmagán, jóval többről és másról is szól; alapvető emberi sorskérdéseket hordoz. Klein urat, az előkelő ősökkel rendelkező, elegáns és gazdag, erőszakos és csak magával törődő párizsi műkereskedőt 1942 januárjában a hivatal egyszercsak zsidóként „iktatja”, s akként kezdik el őt kezelni. S hiába a tiltakozása, nyomozása, a kafkai gépezet beindult, s ő egyre tehetetlenebből sodródik végzete felé. Loseyt nem is annyira hőse érdekli, mint felmorzsolódásának — egyetemes érvénnyel, modellértékűen megrajzolt — folyamata. Az a léthelyzet, ahogy az egyén elveszti a világban addig biztosnak hitt helyét, önmagaazonosságát, identitását, ahogy a megfoghatatlan, személytelen, irracionális erők ráuszulnak és bekerítik. S miközben gazdag, telitalálatos jellemrajzokat kapunk, s a németek megszállta Párizs ellentmondásos, furcsa világa szinte tapintható közelségünkbe kerül — megsejthetünk valamit a kiszolgáltatottság-kitaszítottság szorongató érzéséből, drámájából. A Filmmúzeumban vetítették a Vittorio de Sica retrospektív darabjaként a Giorgio Bassani regényéből 1970-ben készült Finzi Continiék kertjét. A Ferrarában született és élő olasz zsidó író művei szeretett szülővárosában játszódnak, s többnyire hitsorsosai (második világháború alatti megpróbáltatásaival, életével, halálával foglalkoznak. A Finzi Continiék kertje hősei gazdag ferrarai zsidók, akik — sok más régen asszimilálódott tehetős olasz zsidóhoz hasonlóan — kezdettől a fasiszta párt szilárd hívei, de a rendszernek a nácizmussal való mind szorosabbá váló frigyével mindinkább kegyvesztetté, mellőzötté váltak, az antiszemitizmus megjelenésével és felerősödésével pedig végül üldözöttek, ellenségek lettek. Finzi Continiék eleinte nem hitték,hogy Itáliában is bekövetkezhet, ami Németországban. Úgy gondolták, hogy a teniszklubokból, az egyetemről, a közéletből való száműzésükkel-kizárásukkal beérik a fajvédők. A valódi következményekkel nem számoltak. Mindannyian — a bűbájos, fiatal főszereplőnő is — a náci koncentrációs táborban pusztulnak el. A regény — s nyomán a film — a viszonylagos nyugalom állapotát rajzolja meg, amikor a címadó kert még a béke és a nyugalom szigete lehetett, amikor szereplőink még reménykedhettek értékrendjük, saját kis világuk szilárdságában. De a jelekből lassan, s mind csalhatatlanabbul ki lehetett olvasni a tragédia feltartóztathatatlan közeledtét. Az Oscar-díjas film pontosan adja vissza a könyv lényegét, légkörét, s eleven életre kelti esendő figuráit. A kultúrált," szép alkotás híradás egy elsülylyedt világról. A hitek, a remények semmivé foszlásáról. A Finzi Continiék kertjének — s a hozzá hasolóaknak a megsemmisüléséről. Gervai András Elmenni, visszajönni. (Baloldalt Michel Piccoli) Rovatunkban ezúttal egy vidéki hitközség történetéről és gondjairól szólunk — ezzel is érzékeltetve azt a nem mindennapi problémát, amelyet az egyébként nagy hagyománnyal rendelkező hitközségi szórványok jelentenek. A magyar zsidóság egyik nagy feladata az országszerte található zsidó emlékek felkutatása, megőrzése és gondozása. Ebben leginkább az ifjú nemzedék nyújthat segítséget. Itt következő cikkünk érdekességét növeli, hogy azt egy 15 éves fiatalember, Halász Tamás gimnáziumi tanuló írta. Ugyancsak ő rajzolta az itt láthtó képet a makói ortodox zsidó templomról, amelyet 1988 nyarán kívánnak felújítani a Maros-parti kisváros. Első zsidói a város híres terményének, a hagymának vonzásában, kereskedőként érkeztek ide. Szorgos, egyszerű tagjai 1748-ban már Hevra Kadisában szerveződnek. Ez volt a város első kulturális egylete. Első nagyobb szabású templomuk a mai Deák és Eötvös utca sarkán állt. Több neves rabbi működött itt, elsősorban Willmann Salamon (1826 és 1863 között). Utóda Fischer Antal Enoch lett (1864—1896), Makai Emil költő (1870—1901) édesapja, Makai Ödön ügyvédnek. József Attila sógorának nagyapja. 1898-tól a századforduló zsidóságának egyik legjelentősebb személyisége, az ifjú Kecskeméti Ármin kerül a rabbiszékbe. Ő később a szegedi egyetem magántanára is volt. 1944-ben, híveivel együtt deportálták. Kecskeméti Ármin működése alatt váltja föl a régi templomot az új, impozáns, vörösmárvány zsinagóga, amelyet 1914- ben szenteltek fel. A gyönyörű templomot, a város egyik legszebb épületét 1966-ban veszélyesnek nyilvánították — eladták és lebontották, helyébe közhasznú épímény került. Az ortodoxia 1895-ben emelte — ma is látható — zsinagógáját. Jónevű jesivát, és a neológ hitközséghez hasonlót. leány- és fiúiskolát tartott fenn. Utolsó főrabbija Marse Fohrhand volt. A fasizmus idején 5000 makói zsidót deportáltak. A túlélő kevesek (mintegy 400—500 fő) a háború után új életet kezdtek. Számban és befolyásban az ortodoxia van fölényben, de mindhárom templomuk továbbra is működik. A neológ és az ortodox zsinagóga mellett ugyanis Makón mindvégig létezett egy úgynevezett „bolsevik” templom. Hívei a hászid irányvonal nyomdokain járnak, és szélsőségesen különutas kiválásukkal magyarázható templomuk neve. A jámbor hívek lassan újjászervezték hitéletüket, és 1956-ig még enyhe föllendülés is tapasztalható a hitközségekben. Ekkor azonban sokan elhagyták a várost. Az ötvenes évek végétől már megállíthatatlannak tűnik a megfogyatkozás. Előbb a „bolsevik” templom szűnik meg, majd a neológ nagytemplom, Rosen Herman ortodox rabbihelyettes, Schullmann Henrik neológ főkántor, Pudler Adolf, majd dr. Báron Ferenc hitközségi elnök ideig-óráig megkísérli még megállítani a folyamatot. Közben megszűnik a Váradi utcai temető, amelynek félbetört sírkövei még előbukkannak a méteres gazból, mivel 15 éve alig járt valaki a látszólag indok nélkül megszüntetett sírkertben. A Deák Ferenc utcában viszont áll még a szép ortodox templom, amelyben azonban egyre ritkábban hangzik fel ima. Magát a nagytemplomot már nem is használják, nagyünnepeken a kistemplomban is jó, ha összejön a „minden”. Az épület meghibásodott, ablakait betörték. Úgy teszik, örökre eltűntek a fekete ruhás, tudósarcú ortodoxok az Eötvös utcából, s a szabó sem varr már kaftánt. A fodrászhoz sem ment már 30 éve senki pajeszt göndöríteni, razollal borotválkozni. A piacon sem találkozni „behóved”, jámbor makói zsidóival. Az utolsó működő zsidó intézmény a „Jángor” nevű szérűn álló ortodox és neológ temető, ahova évente egyszer Izraelből zarándokok érkeznek, hogy mécsest gyújtsanak mestereik, barátaik, hozzátartozóik, példaképeik sírján. Makó város zsidó emlékei talán mindörökre elvesztek volna, ha nincs valaki, aki az utolsó pillanatban visszarántja a feledésből e megkapó világ tünedező nyomait. Ezt az embert Fodor Lászlónak hívják. Helybeli főkönyvelő, aki — saját szavai szerint — az egykori zsidó utcában felnőve örökre elkötelezte magát hitünkkel és közösségünkkel. Neki köszönhető, hogy áll még a templom, s beomolva ugyan, a jesiva is, hajdani tudósok emlékét idézve. Ő rendezte be a kis imaházat a nagy templom oldalában. Kár, hogy nincs minden városban egy ilyen csodálatos és önzetlen ember, akinek szavajárása az ország más helyein is elmondható volna: „A történelem a szemeink láttára, a kezünk közül folyik ki...” A nyáron Makón jártam, és azt tapasztaltam, hogy Fodor Lászlónak — szerencsére — utánpótlása is van: egy korombeli makói középiskolás fiú, Imre Zoltán, ők ketten — egyikük sem hittestvérünk — tiszta, őszinte emberségükkel talán megmentik mindazt a keveset, ami megmaradt... Halász Tamás Makói alkony NVJ ÉLET Keresztrejtvény Vízszintes. 2. Áldott — héberül: így kezdődnek áldásmondásaink. 6. Idegen kötőszó. 8. Tetejére. 9. Komárom megyei helység. 11. Mulatság. 12. Kettős betű. 13. Fagylalt németül. 15. Görög betű — a kör számításánál használjuk. 16. Gyakori női név. 18. Szabolcs-Szatmár megyei helység. 20. Testrész. 21. Tehetséges Lányok Zeneiskolája. 22. Pálca. 25. Növény. 26. A csontokra kapad. 29. Almából, borból, dióból készült ünnepi eledel. Függőleges: 1. Az „elkerülés” ünnepe, mert a Tóra szerint a csapás elkerülte a zsidók házát. 3. Kémiai elem. 4. Mezőe-e távalai város: innen indult útjára Ábrahám. 5. Vallási ruhadarab, amelyet minden 13 évet betöltött férfi magára ölt. 7. Erdélyi helység. 8. Helység Szabolcs-Szatmár megyében. 10. Kedves, játékos dalok: a széder-este utolsó felvonása. 13. Két magánhangzó. 14. Ételízesítő. 17. Nagy Tamás névjegye. 19. Részvénytársaság. 22. Helység Komárom megyében. 23. Számnév. 24. Pecsét helye. 25. Növény. 27. Neon vegyjele. 28. Szelíd erdei vad. Beküldendő sorok: vízszintes 2., 29. — függőleges 1., 5., 10. — Beküldési határidő: 1988. január 22. — A levelezőlapra írjátok rá: Új Élet szerkesztősége — Gyermeksarok. Budapest, S.־? . Veruskánk Szőke volt, kék szemű, bűbájosan pösze, s mindössze két és fél éves. Varga Vera külső adottságain és további kellemes tulajdonságain kívül semmi kedvezőt nem kapott, nem tapasztalhatott a világban, mert kegyetlen sorsra érkezett — kegyetlen időkben. Anyja — lányanyaként hozta a világra — suttyomban hagyta el a kórházat, ahol megszülte, s első benyomásait az életről Vera így a lelencben szerezhette meg. Mégis, akkoriban — 1944-ben —, egyetlenegy ügyben szerencsésnek mondhatta volna magát, ha bármilyen világképe lehetne egy ilyen két és fél évesnek, s azt bárhogy ki is tudná fejezni, ugyanis százszázalékosan árjának könyvelték. Fehérék — Weiszből Fehérré vált zsidó házaspár — évekkel korábban házasodtak, s a várva várt gyermekáldás nem kísérte frigyüket. Beletörődve a változtathatatlanba, örökbe fogadható árvát, elhagyottat kerestek, sokáig. Végül Vera személyében leltek rá, s pár hónaposan, még 1943 elején magukhoz vették, adoptálták a kislányt. Amikor világossá vált, hogy ezzel szörnyű pecsétet kapott a gyerek sorsa, még megpróbálták „visszarázni”, eljártak itt-ott, de mindhiába. A szülőket az egyik menettel elvitték, a pici lány otthon maradt a nagymamával. A mamácska nem sokáig bírta a megpróbáltatásokat, az éhezést, az aggódást, a kicsi sorsáért, szervezete hamarább végzett vele, mint azok, akik amúgy is ahalálra szánták. Vera azonban két és félévesen bekerült a felszámolásra szánt gyermekotthonba. Amikor a felszámolásra kijelölt karszalagosok fegyverrel a házra törtek, Vera elébük szalad, örömmel üdvözölte őket a sürgető felszólításnak, hogy induljon kifelé, nem tett eleget, s mindenféle butaságot kérdezett. A legszimpatikusabb katonaruhást „papa! papa!” felkiáltással rémísztette. És utóbbi nem bírt tovább a lelkiismeretével, mert az nem jó célpont, rálőni nehéz lenne, inkább Verával végzett ott, amint ujjongva röpült felé, úgy a küszöb táján... Verával, aki — még az ő fogalmai szerint is —, tökéletesen ártatlan (százszázalékosan „tiszta”) származású volt... A rövid életű gyermeket a házzal szemközti vastelepen temették el. 1945 végén hazatérő apja (örökbe fogadó szüleje volt az egyetlen a családban, aki — mint borimunkaszolgálatos — a megmenekedett kevesek közt visszatért) exhumáltatta és méltóhelyre, a temető gyermekparcellájában helyezte örök nyugalomra, feje fölött a béke jelével. (fás)