Új Élet, 1989 (44. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-01 / 1. szám
dJ tP JtiJLJH־.*־ 1989. január 1 A Tolnai Világlapja Az idősebb generációnak ez a két szó valóban egy egész világot idéz fel. Egy letűnt világot. A Tolnai Világlapja a régi, a háború előtti Magyarországon hallatlan népszerű volt. A főváros előkelő villáiban, palotáiban, vagy a kis falvak, tanyák kunyhóiban egyaránt olvasgatták, nézegették. A ma már csak néhány könyvtár raktárában megtalálható folyóiratot, illetve annak érdekes híreit, tudósításait kelti életre az a nagyformátumú, színes fedőlapú könyv, amelynek címe: Tolnai Világlapja 1901— 1944. A válogatást 44 évfolyam gazdag anyagából Rapcsányi László végezte, ugyancsak ő írt bevezető tanulmányt is Tolnai Simonról, az alapítóról. A bevezetőben maga az alapító szól hozzánk Friedmann Simon naplója lapjairól. Nagyváradon, 1868-ban ugyanis még ezzel a névvel vezették be a zsidó hitközség anyakönyvébe, mint Friedmann Jakab hatodik gyermekét. Nyomorgó apja egy kályhacsővel bocsátotta útjára a 9 éves fiúcskát... Hogyan lett ebből a két elemit végzett, földhözragadt, nyomorgó fiúból később Magyarország legnépszerűbb hetilapjának hatalmas befolyású tulajdonosa, komplex rendszerének irányítója, megtudhatjuk Rapcsányi Tolnai Világlap című bevezetőjéből. A rejtélyt ez esetben is maga az alapító árulja el Bányai Elemérnek, a híres újságírónak, még a kezdet kezdetén: ״ Egy képes újságot akarok indítani. Olyant, aminő Magyarországon még nincsen. Ennek a lapnak újszerűségét abban látom, hogy nem lesz benne semmi nagyképűség ... hétről-hétre olyan lapot adok majd előfizetőimnek, amely a hét eseményeit a lehető legváltozatosabb képekben ismerteti... Lesz azon kívül minden számban szépirodalom, ismeretterjesztő cikk és útmutatás, szabatos felvilágosítás arra nézve, hogy miként kell háztartást vezetni, egészségünket megőrizni... — Két esztendeje azért vagyok úton, hogy a vidéki elárusítást és kézbesítést megszervezzem, — mondta 1899-ben Tolnai Simon. — Hála Istennek már készen vagyok vele. Nem akarok túlozni, de mondhatom, borzasztó munka volt. Nem csinálnám végig még egyszer a túlvilági jussomért sem. Nézze! 30 éves vagyok csak, de tele a fejem ősz hajakkal, pedig, amikor az utazást megkezdtem, egyetlen ősz hajam sem volt.. .״ íme a rejtély ״ megfejtésének” egy része. De nem a teljes része, aminek a vasszorgalom csak egyik jellemzője, lényeges feltétele. Belelapozunk a felélesztett folyóirat részletekbe és megértjük a siker egy másik összetevőjét. Ha elkezdjük böngészni, egyszerre elfeledkezünk arról, hogy nyolc évtizeddel ezelőtti történeteket olvasunk. Megkap bennünket a változatossága: szerelmi drámáktól, bűnügyektől, tömegszerencsétlenségektől kezdve a politikai, a gazdasági élet hírein keresztül a viccekig, érdekes, rövid elbeszélésekig, irodalmi tárcákig, divatig minden megtalálható lapjain, számos képpel illusztrálva. Csak egy villanás a lapból: ״ Letartóztatott erkölcstelen tanítónő”. ״ Felakasztottak egy herceget”. ״ A zsidó hadügyminiszter”. ״ Érdekes apróságok”. Közben fényképek sorozata, II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozataláról, vagy Bernard Shaw utcai beszédéről Londonban, Edison budapesti látogatásáról stb. Mindezeket nagyszerűen tarkítják Ady Endre, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Illés Endre, és még számos más kitűnő író írásai, karcolatai. Hatalmas „lapbirodalmat” hozott létre Tolnai Simon. Úgy látszott, hogy pályájának tündöklő vonalát semmi nem törheti meg. De Közép-Európa zsidóságának sorsa elől ő sem tudott megszökni. Bár lehet, hogy nem is akart. Ahogy Párizsban élt és nemrégen elhunyt Sándor nevű fia beszélte el Rapcsányi Lászlónak. Apját 1944. március 21-én letartóztatták és csakhamar Mauthausenbe szállították. Sorsa ezután már nem volt kétséges . Miért nem próbált megszökni? — kérdezte a riporter. — Nem volt, aki elrejtse? Hatalmas befolyásssal rendelkezett és nagy összeköttetésekkel. — Valahogy megbénult minden tehetsége... Annyira magyar volt minden érzésében, gondolatában, hogy el sem tudta képzelni mi lesz a sorsa ...” Több mint négy évtizedig fiziikai megsemmisítése után, munkájáról, alkotásáról is hallgattak ... Dicséret illeti Rapcsányi Lászlót, hogy felfedezteti őt ismét a magyar közönséggel és emléket, állít a zseniális lapszerkesztőnek, akitől sokat és sokan tanulhatnának ... ״ Tömegeket vont be az olvasók táborába.” Tolnai Simon nemcsak felfedezte a közönség szellemi szükségletét, hanem megpróbálta azt színvonalasan és érdekesen kielégíteni. Domán Zsidó múlt és közelmúlt a Valóság tükrében (Folytatás az 1. oldalról) pesti közösség vallási gyűléséről, amelyen a Magyarországot fenyegető galíciai barbárság veszélyéről beszéltek, amennyiben a reformbarát és asszimiláns zsidók nem kerekednek felül ortodox ellenlábasaikon”. A probléma mélyebb vizsgálatára hív fel a szerző, aki írását a következő szavakkal végzi: „Amit történelmileg tabuizálnak, illetve nem dolgoznak fel, az nyitva marad a téves következtetések előtt.” A Valóság másik — bennünket érdeklő — cikkének címe: Pusztulás és újjászületés. Ebben Szabó A. Ferenc egyetemi adjunktus vizsgálja a zsidó származású lakosság helyzetét 1945, a felszabadulás után. A szerző itt megállapítja, hogy a magyar zsidóságnépesedési tragédiája nemcsak abban mutatkozott meg, hogy elveszítette népállományának 61 százalékát, hanem aban is, hogy a megmaradt mintegy 191 ezer fő kormegoszlása, nemi struktúrája rendkívül kiegyensúlyozatlanná vált”. A zsidóság lemorzsolódása már azelőtt is megkezdődött, méghozzá a társadalmi helyzet megváltozása nyomán előálló kevésgyermekűség és a kikeresztelkedés vonalán. Ugyanakkor a felszabadulás után a korábban működtetett üzletek, műhelyek, kisüzemek zömét elveszítette a zsidóság, és alig tudta némiképpen kárpótolni magát azzal, hogy a hivatalokban valamelyest megnőtt az arányszáma. Különösen súlyos volt a helyzet vidéken, ahol a zsidók 80%-a kizárólag segélyekből élt. Budapest 144 ezer zsidó lakosa az 1945-öt közvetlenül követő években mindössze 8000 iskolást tudott csak felmutatni! A világháborús pusztulás következtében a magyar zsidó közösség alapjaiban rendült meg. A szerző szerint „két út kínálkozott a válságos helyzetből való kilábalásra”. Az egyik a zsidó hagyományok (nem feltétlenül a vallásiak) további vállalása. Ebbe beletartozott az emigráció is. Szabó A. Ferenc közli, hogy 1946״ tavaszán a szervezett cionisták száma 28 ezer fő volt (18 ezer felnőtt, 10 ezer cionista ifjúsági szervezet tagja). A másik út — ahogy a tanulmány felvázolja — a nyelvi kulturális asszimiláción túli teljes beolvadás volt. Ennek az útnak mozgalmi bázisát elsősorban a munkáspártok adták. ״ A csatlakozás — szögezi le a szező— nem volt egészen újkeletű, hiszen a zsidóság széles csoportjai már a Horthy-korszakban megtalálták az utat ezekbe a baloldali pártokba.” Szabó idézi Molnár Erik egy 1946-ban megjelent írását, amely szerint a zsidókérdés magyarországi megoldásának reakciós útja a cionizmus, míg a progresszív út a zsidók teljes beolvadása felé vezet. Ugyanakkor Bibó István — 1948 elején — másképpen vélekedett a Válaszban megjelent, s az elmúlt években többször emlegetett nevezetes írásban. ״ Valóban arra van szükség, hogy az asszimiláció valóságos közegeit és folyamatait az egész nemzeti és társadalmi fejlődés lendülete tovább táplálja. De ugyanakkor számításba kell vennünk, annak a tisztázó hatását is, ha a külön zsidó öntudat vállalása és megszervezése számára tiszta és szabad lehetőségek jönnek létre.” (Az aláhúzások Bibótól származnak.) A tanulmány — amelynek lényegét itt éppen úgy, minden külön kommentár nélkül ismertetjük, mint Walter Pietzsch írását — hozzáteszi ehhez, hogy ״ sajátos módon a népi demokratikus átalakulás idején Bibó álláspontja bizonyult túlságosan ezoterikus, elméleti felfogásnak, és a Molnár Erik megfogalmazta teoretikus ׳»előírást« gyakorlatiasnak, olyannak, amely a zsidók számára egyre terhesebb, egyre nehezebben elviselhető szituációt egy látszólag könnyű megoldás ígéretével — rövid úton — segített feloldani”. A. G. Zsidó irodalomtörténet Most tíz éve, 1978 decemberében vette át Stockholmban a Nobel-díjat Isaac Basevics Singer, korunk legismertebb jiddis nyelvű írója. A megtisztelő kitüntetéssel a díjat odaítélő Svéd Királyi Akadémia nem csak a nagyszerű író munkásságát ismerte el, hanem emléket kívánt állítani a kelet-európai jiddis nyelvű. Valamikori virágzó zsidó életnek is, amelyet a vészkorszak elpusztított. Hogy ezzel a megállapítással maga a kitüntetett író is egyetért, tanúsítsa a Nobel-díj átvételekor, résziben jiddisül mondott beszéde, amelyet az évforduló alkalmából közlünk. Egyben a még mindig teljes alkotóerejében munkáltandó, 84 éves, Amerikában élő írottaik további sikereket és jó egészséget kívánunk. Biz hundert un evanciki ״ Korunkban, mint minden más,korban is, az elbeszélő feladata, a szó legjobb értelmében vett szórakoztatás, nem pedig politikai, vagy társadalmieszmék hirdetése. Az unatkozó olvasók nem jutnak el az édenkertbe és nincs létjogosultsága az irodalomnak, ha az olvasót untatja, szellemét nem teszi emelkedettebbé, nem adja meg neki azt az örömet és önfeledtséget, amelyet az igazi művészettől kaphatunk. Mindazonáltal az is igaz, hogy korunkban a komoly írónak mély érdeklődéssel kell nemzedékének problémái felé fordulnia. Látnia kell például, hogy napjainkban a vallás ereje és különösképpen az isteni kinyilatkoztatásba vetett hit gyengébb, mint a történelem során eddig bármikor. Nagyon sok gyereket nevelnek úgy fel, hogy nem hisz Istenben, a jutalomban és a büntetésben, a lélek halhatatlanságában, sőt még az erkölcsi elvek érvényességében sem. Az írónak észre kell vennie, hogy a család egyre inkább elveszíti lellki alapját. A második Világháború óta Oswald Spengler valamennyi borús jóslata valóra vált. Semmiféle műszaki haladás sem enyhíti a modern ember csalódottságát, magányát, kisebbségi érzését, a háborútól, a forradalomtól és a terrortól való félelmét. Nemzedékünk nemcsak a Gondviselésben nem hisz többé, hanem magában az emberben sem, az intézményekben sem, sőt gyakran még azokban sem, akik legközelebb állnak hozzá. Sokan azok közül, akik már nem bíznak többé a társadalom vezetőiben, elkeseredettségükben az írótól, a szó mesterétől várják a megoldást, hogy talán ő, a tehetséges és érzékeny ember ,majd megmenti a civilizációt. Végül is talán van a művészben egy szikra a prófétából. Mint annak a népnek a fia, amely az emberi kegyetlenség és őrültség legsúlyosabb csapásait szenvedte el, nem tehetem meg, hogy ne gondoljak a világunkra leselkedő veszedelemre. Nagyon sokszor elkeseredtem és semmiféle kiutat sem látok, de mindig felülkerekedik bennem a remény, hogy talán még nincs túl késő, talán még mindannyian számot vethetünk lelkiismeretünkkel és békét köthetünk egymással. Engem úgy neveltek, hogy higgyek a szabad akaratban. Kételkedem a kinyilatkoztatásokban, de sohasem fogadtam el azt a nézetet, hogy a világmindenség fizikai, vagy kémiai véletlen, a vak fejlődés terméke. Megvannak a saját nézetei, az emberi gondolkodás teremtette hazugságokról, tenlefonokről és bálványokról, de továbbra is ragaszkodom néhány olyan igazsághoz, amelyet az emberiség elfogadhat, amelyre támaszkodhat. Kell legyen olyan út, amelyen járva az ember valamennyi örömben részesülhet, a természet adta valamennyi erő és tudás birtokába juthat úgy, hogy közben Istent szolgálja — Istent, aki tettekben beszél, nem szavakban, akinek szótára a világmindenség. Nem szégyellem bevallani, , hogy azok közé a fantaszták közé tartozom, akik szerint az irodalom új és szélesebb távlatokat nyit előttünk filozófiai, vallási, esztétikai, sőt még társadalmi értelemben is. A régi zsidó irodalomban soha sem volt lényeges különbség a költő ■és a próféta között, ősi költészetünk nem ritkán törvénnyé, életmóddá vált. A New York-i Jewish Daily Forward című lap szerkesztősége közelében lévő kávéházban néhány asztaltársam pesszimistának és dekadensnek tart, de a belenyugvásom hátterében mindig ott a hit. Megnyugvást találtak az olyan pesszimisták és dekadensek munkáiban, mint Baudeleire, Verlaine, Edgar Allan Poe, Strindberg, a lélekkutatás iránti érdeklődésem miatt pedig vigaszra lelek olyan misztikusok műveiben, mint az Önök Swedenborgja és a mi Braclavi Nachmann rebbénk, valamint az én időm nagy költője, barátom Áron Ceitlin, aki néhány évvel ezelőtt halt meg és nagyszerű szellemi örökséget hagyott maga után — legnagyobb részt jiddisül. Az alkotó ember pesszimizmusa nem dekadencia, hanem az emberiség megváltásának hatalmas szenvedélye. A költő — miközben szórakoztat —, az örök igazságokat, az élet lényegét keresi. A maga módján az idő és a változás rejtélyét próbálja megoldani, a szenvedésre akar válását találni, a szeretetet kívánja felitárni a mérhetetlen mennyiségű kegyetlenség és igazságtalanság közepette. Talán furcsának hangzik, de gyakran játszom a gondolattal, hogy majd ha valamennyitársadalomelmélet csődöt mond, majd ha a háborúk és forradalmak a végsőkig elkeserítik az embereket, a költő — akit Pláton száműzött köztársaságából —, talpra áll és mindannyiunkat megment. A nagy megtiszteltetés, amelyben a Svéd Akadémia részerűtett, a jiddis nyelv elismerését jelenti. Ez a nyelv a száműzetés nyelve, nincs ország, amely sajátjának tartaná, nincsenek határai, egy kormány sem támogatja; ennek a nyelvnek alig vannak szavai, amelyek fegyvereket, lőszert, katonai gyakorlatokat, háborús taktikákat jelentenének; ezt a nyelvet a nem zsidók ugyanúgy megvetették, mint az emancipált zsidók. Az igazság, hogy amit a nagy vallások hirdettek, a gettók jiddisül beszélő lakói nap, mint nap gyakorolták, mert a szó legvalódibb értelmében a könyv népeként éltek. Nem volt számukra nagyobb öröm, mint az ember és az emberi kapcsolatok tanulmányozása, amit Tórának, Talmudnak, Muszárnak, Kabba- jának neveztek. A gettó nemcsak az a hely volt, ahol egy üldözött kisebbség oltalmat talált, hanem az a hely is, ahol a béke, az önfegyelem és a humanizmus nagy kísérlete folyt. Ebben az értelemben még mindig vannak túlélői, akik az őket körülvevő brutalitás ellenére sem hajlandók felszámolni magukat. Ezek között az emberek között nőttem fel. Az apai ház — egy lakás Varsóban, a Krochmalna utcában —, egyszerre volt tanház, bíróság, imaház, ahol az emberek történeteket meséltek egymásnak, esküvőket, hasszid lakomákat rendeztek. Gyermekkoromban bátyámtól és mesteremtől, I. J. Singertől — aki később Az Askenázi fivérek című regényt írta —, végighallgattam mindazokat az érveket, amelyeket Spinozától Max Nordau-ig a racionalisták a vallás ellen hoztak fel. Apámtól és Anyámtól pedig meghallgattam az összes választ, amelyet az Istenbe vetett hit ajánl a kétkedőknek és az igazságkeresőknek. Otthonunkban és sok más otthonban az örök kérdések időszerűbbek voltak, mint a jiddis újság legfrissebb hírei. Minden csalódásom és szkepticizmusom dacára hiszem, hogy a népek sokat tanulhatnak azoktól a zsidóktól, a gondollkodásmódjukból, a gyermeknevelési módszerükből, abból, ahogyan ott is megtalálták a boldogságot, ahol mások csak nyomorúságot és megaláztatást láttak. Számomra a jiddis nyelv és azok, akik beszélték, egy és ugyanaz. A jiddis nyelvben és a jiddis kifejezési módban megtalálható a jámbor öröm, az életkedv, a Messiás utáni vágy, a türelem és az emberi egyéniség mély tisztelete. A jiddisben érezhető a csendes humor és az élet minden egyes napjáért, minden kis morzsányi sikerért, a szeretet minden megnyilvánulásáért érzett hála. A jiddis gondolkodásmód nem fennhéjázó. Nem veszi biztosra a sikert. Nem követel és nem harcol, hanem megpróbál élve maradni, átlopakodni a pusztítás erői között, tudván, hogy az Istennek a Teremtéssel kapcsolatos terve még csak a kezdet kezdetén tart. Egyesek a jiddist holtnyelvnek tartják, de kétezer éven keresztül a hébert is annak tartották, és íme most mégis nagyszerű, szinte csodával határos módon életre kelt. Az arameus nyelv valóban holtnyelv volt már évszázadok óta, amikor megszületett rajta a fenséges misztikus mű, a Zohár. Tény, hogy a jiddis irodalom klassziikusai a modern héber irodalom klasszikusai is. A jiddis még távolról sem mondta ki az utolsó szót. Olyan értékeket rejt magában, amelyek még nem kerültek a világ szeme elé. Mártírok és szentek nyelve volt, álmodozóké és kaballistáké. Gazdag humorú és élményekben bővelkedő nyelv, amelyet az emberiségnek nem szabad elfelejtenie. Jelképesen szólva, a jiddis valamennyiünk bölcs és alázatos nyelve, a megfélemlített és reménykedő emberiségé.” Bevezette és fordította: Holländer György Sok-sok helyes megfejtést küldtenek be (keresztrejtvényünk), amelyekből sorsolás útján az alábbi ,három megfejtő részesül jutalomban: Scheiber Ivett (Veszprém), Selmeczi Petra (Budapest) és Weisz Adrien (Debrecen). A helyes megfejtés: Makkabi — Tikkani — Menorát. Most egy újszerű rejtvényt közlünk. Olvassátok el figyelmesen az alábbi rövid történetet és megfejtésként írjátok meg milyen hibákat követtek el a történet szereplői. * * * ... A szombat esti istentisztelet a végéhez közeledett. Sanyika és Guszti, a két testvér apukájuk kezét fogva elindultak hazafelé. Otthon belépve az ajtón, hangos gut sabbesszal köszöntek anyukájuknak, majd a fürdőszobában — az előírásoknak megfelelően — leöntve kezüket elmondták az ál netilász jedojim brochot és bementek a Szobába, ahol a terített asztalnál várta őket már apukájuk, hogy a borral kioldást csináljon... A beküldési határidő: 1989. január 20. Budapest, 1075. Síp u. 12. Új Élet szerkesztősége ״ Gyermeksarok”. •׳ Molkolbia 1989. nyarán a 13. MAKABIA keretében tartják IZRAELBEN a világhírű művész YA’ACOV AGAN védnöksége alatt a nemzetközi gyermekrajz-versenyt. A rajzverseny témája: A MAKABEUSOK MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE Bizottság dönti el, hogy mely rajzok kerülnek kiállításra. A beküldött rajzokat a bizottság nem küldi vissza, azok a MAKABI VILÁG EGYESÜLET birtokában maradnak. Mint ismeretes, a MAKABIA a zsidó testvériség jelképe, és a test, a szellem kifejezése. A Világ Egyesület örömmel venné, ha magyar zsidó gyerekek is résztvennének a versenyben. A rajzokat 1989. március 10-ig kell beküldeni a Kulturális Központhoz, hogy azokat időre״ április 10-ig Izraelbe küldhessük. 3 Chanukka ünnepségek (Folyt, a 2. oldalról) prózában és énekben adták elő ünnepköszöntő műsorukat. Ezután a több mint 60 gyermek megkapta a hagyományos ajándákot. Az est további programjaként szórakoztató videofilmet néztek végig a jelenlevők. A jól sikerült rendezvényt Herczog László, a Cheszed Léávroham vezetője szervezte. A Hegedűs Gyula utcai templomban Jávor László megnyitója után Deutsch Róbert rabbi tartott ünnepi beszédet. Ezután az Anna Frank gimnázium növendékeiből alakult kisegyüttes liturgiát és jiddis számokat adott elő. Zakariás Éva a Jiddise Mame-val aratott megérdemelt sikert. Befejezésül Tóth Emil főkántor és Bihari Andor kántor liturgiái számokat énekeltek. Az est megrendezése a Nőcsoport, élén Lajtai Tamásné elnökasszony és dr. Gáti Józsefné elökhelyettes érdemke. Zongorán kísért Lisznyai Mária. A Bethlen téri körzetben a Talmud Tóra növendékei és a gyermekkórus tagjai uzsonnával egybekötött ünnepségen vettek részt. A gyertyákat Ebner Róbert gyújtotta meg, majd Füredi Miklós elnök köszöntötte a kicsiket, amit tombola követett. A nyolcadik napon a gyermekkórus Szombathelyen szerepelt, ahol Szántó László elnök üdvözlő szavai után Ebner Róbert gyújtotta meg a gyertyákat, majd egymás után csendültek fel a danukkai dallamok, Mayer Erika és Klein Ervin vezényletével. Landeszman György rabbi az ünnep történelmi hátteréről és minden időben érvényes eszmei mondanivalójáról tartott előadást. A műsor második részében Kerekes Judit, Klein Judit, Lichtmann Judit és Ágnes, Kálmán Vera, Fischer Anikó, Gergely Éva, Bíró Eszter és Gábor és Bobella Viola adtak műsort, amelynek konferansziéja Zucker Dániel volt, aki egyúttal köszönetet is mondott a szép és gazdag vendéglátásért. A Dózsa György úti templomban Chanukka ünnepség keretében közösségi dalebédet tartottak, amelyen nagy számban vettek részt a körzet hívei. Ünnepi versek és dalok elmondása után Deutsch Róbert rabbi méltatta Chanukka jelentőségét és az ünnepi szokásokat ismertette. Az étkezés utáni áldást Lefkovits Sándor előimádkozó mondotta el. A jól sikerültrendezvény a Nőcsoport munkáját dicséri. A Nagyfuvaros utcai templom dísztermében Berkovics Gábor gyújtotta meg a chanukka gyertyákat, az ezt követő imát Klein András énekelte, majd a Talmud Tóra növendékei a Moauz curt recitálták. Raj Tamás rabbi ünnepméltatója után Szentgyörgyi Ákos, Bán Kati, Sós Eszter és Judit, Sproncz Juli, Vajda Vera és Juli, Sproncz Péter, Surányi Eszter, Ági és Kati, Győri Márton, Raj Ráchel, Győri Ádám, adtak műsort. Tombola és Éri Katalin vezetésével a legkisebbek tánca zárta a műsort. A sikeres est megrendezése Berkovics Lászlóné, Surányi Andorné, Benedikt Vera, Vince Ferenc és a Grünbaum házaspár érdeme. Debrecenben Lázár Ernő elnök köszöntő szavaiban örömét fejezte ki, hogy ilyen szép számmal jelentek meg ebből az alkalomból. Schönberger András rabbi Chanukka lángjainak üzenetét, elődeink harcának tanulságait és az utódok kötelességét méltatta. A műsorban Gyarmati István zongorakíséretével Kishonti Ildikó és Fekete László szerepeltek. Győrben dr. Vértes Árpád főrabbi gyújtotta meg a gyertyákat, majd a megjelentek együtt énekelték el a Moauz cárt. A főrabbi méltatta a Fény Ünnepének jelentőségét, s szólt arról, milyen tanulságokat vonhat le a zsidó ember ־ a Makkabeusok történetéből. Az újpesti körzetben megtartott ünnepségen Fröhlich Róbert rabbinövendék beszéde után Köves Gyula kántor gyújtotta meg a gyertyákat. Utána neves művészek közreműködésével opera-részleteket láthatott, hallhatott a népes közönség. Kiskunhalason a szép számban megjelent hittestvérek között számos gyermek is volt. Reinhold Sándor elnök beszélt az ünnep jelentőségéről, majd Ritter Roland, a szegedi Talmud Tóra növendéke gyújtotta meg az ünnepi gyertyákat. A közönség együtt énekelte a Moauz curt. Ezt követően a Nőcsoport tagjai közül Glück Józsefné és Reinhold Sándorné ajándékcsomagot osztott ki a gyermekeknek. A Szeretetkórház uzsonnadélutánján a szépen megterített asztaloknál Székács Lászlóné fogadta a vendégeket, majd Fekete László gyújtotta meg a gyertyákat. Schönberger András rabbi Chanukka történetéről szólt, majd dr. Seifert Gézáné, a MIOK főtitkára tartott előadást. Fekete László jiddis dalai nagy tetszést arattak, csupán azt sajnálták a megjelentek, hogy a mindannyiuk által szeretett és tisztelt Tanár úr nem lehetett jelen ezen a délutánon. Az uzsonnát a fennjáró betegek az ebédlőben, az ágyhoz kötöttek a szobájukban fogyasztották el. A Pécsi Goldmark Teremben, a Nőcsoport rendezésében hangulatos Chanukka estet tartottak, amit mááriv imával és közösségi dardaló szertartással vezettek be. A Chanukka gyertyákat Timár Károly főkántor gyújtotta meg, — s énekelte el a hagyományos áldást. Ezt követően a gyülekezet együtt elénekelte a „Meauz cur”-t. — Majd Berger István rabbi az ünnep történeti s érzelmi hagyományainak találkozási pontjait világította meg. Ezután léptek színre Grosz Eszter és Grosz Anikó, Róna Gizi és Róna Judit Talmud Tóra növendékek, akik szavalatokkal, énekelt imaszöveggel és kórusban szavalt zsoltárral arattak megérdemelt tapsot. Fodor Ágnes és Fodor Katalin egy-egy zongora-, illetve gordonka-számmal tették még hangulatosabbá és meghittebbé az ünnepi együttlétet. A gordonka-szám esetében a kis művész játékát édesanyja, dr. Fodor Ernőné, zongoratanárnő kísérte. Ezután a Nőcsoport édességgel kedveskedett a vendégeknek, akik igen jóhangulatban és szép számban töltötték együtt a kellemes Chanukka-estét. *