Új Élet, 1993 (48. évfolyam, 1-23. szám)

1993-01-01 / 1. szám

ÚJ ÉLET Ára: 18 Ft A magyarországi hitközségek lapja XLVIII. évf. 1. 1993. január 1. Tévész 8. 5753. A FASIZMUS ELLEN CIONISTA MEGOLDÁS A Cionista Vezetőség Jeruzsá­­lemben megtartott ülésén részle­­tesen megtárgyalta az utóbbi időben Németországban, több európai országban és másutt ki­­tört fajüldöző és antiszemita je­­lenségeket. A Cionista Vezetőség nyoma­­tékosan elítéli a külföldiek és zsidók elleni akciókat, az erősza­­kos támadásokat és az éles anti­­szemita propagandát, amely a neonácizmus újjászületésének ve­­szélyével fenyeget. A Cionista Vezetőség támogat­­ja a világ és Németország felvi­­lágosult erőinek a faj­üldözés, idegengyűlölet és antiszemitiz­­mus elleni harcát. A Cionista Vezetőség felhívja a Németországban és a világ többi országában élő zsidókat, hogy fokozzák az Izraelbe törté­­nő alijázást, mert ez az antisze­­mitizmus cionista megoldása. A bevándorlási és befogadási osz­­tály most is és a jövőben is meg­­erősített eszközökkel készül en­­nek a folyamatnak a segítésére. A Cionista Vezetőség világ­­szerte kampányt indít az anti­­szemitizmus ellen, és ezért az alábbi határozatokat hozta: a) Megbízza a cionista szövet­­ségeket és a cionista mozgalom küldötteit, hogy álljanak az an­­tiszemitizmus és fajüldözés elle­ni harc élére, és minden ország­­ban hozzanak létre társadalmi bizottságot a tevékenység irányí­­tására, valamint — egyebek közt — a zsidó diákoknak és ifjúsági mozgalmaknak a kampányba történő bevonására. b) A zsidó közösségek képvise­­lőinek részvételével központi konferenciát rendez Jeruzsálem­­ben, amely az antiszemitizmus cionista megoldásának témájával fog foglalkozni. c) Megbízza a Jointnak a cio­­nista zsidó neveléssel foglalkozó szervezetét, hogy indítson meg­­felelő nevelési programot a diaszpóra zsidó iskolái és ifjúsá­­gi mozgalmai számára. d) Az izreali kormánnyal, a művelődési minisztériummal, az Izraeli Tájékoztatási Központtal és az Izraeli Cionista Tanáccsal együttműködv­e tájékoztatási kampányt indít Izraelben, a ná­­cizmus újjáéledésének veszélyei­­ről. A határozatok végrehajtása érdekében a Cionista Vezetőség külön végrehajtó bizottságot hoz létre Dávid Hogoelnak, a Cio­­nista Világszervezet tájékoztatá­­si osztályvezetőjének irányítása alatt. A bizottság munkáját a fő­­igazgatók szakmai bizottsága fogja segíteni. Sárga csillag démon ellen? A világ zsidó múzeumai között, egyik legélőbb, állandóan válto­­zó, mindig aktuális, szívszoron­­gató témáival, dr. Grimm kis zsidó múzeuma Münchenben. A jelenlegi kiállítás 36 táblája a Dávid-csillagról mesél. Vissza­­nyúl a múltba, elmondja a sárga csillag történetét, amikor a sár­­ga szín a reménység, a bizalom színe volt. A sárga csillag az alkimisták mágikus jele. Bíznak démoni erejében, a félelmetes dé­­moni erőkkel szemben. A közép­­korban a serfőzők szimbóluma volt és a vendéglők ajtajára volt festve vagy kitűzve. Már a he­­tedik században jelekkel külön­­böztették meg a kalifák a más­­vallásúakat, így keresztényeknek a kék, zsidóknak a sárga szín volt előírva. Az egyház szigorú öltözködési szabályokkal jelölt meg mindenkit, hogy kétséget kizárólag nyilvánvalóvá legyen társadalmi helyzete, származása. Így hord a király koronát, a ka­­tona sisakot, a nemesnek ba­­rett, a parasztnak sapka az elő­­írás. 1215-ben II. Innocent pápa szigorúan megkövetelte az öltöz­­ködési szabályok betartását. A zsidók számára előírt kalap szarvakkal kidolgozott vörös szí­­nű, amit számos középkori mi­­niatúrán láthatunk. Zsidóknak tilos volt a szakállukat lenyírat­­ni, hosszú kabátot kellett horda­­niok, a nőknek fátyolt. Ezeket a rendeleteket a francia forrada­­lom törölte el. Először Prágában használták fel zsidó szimbólum­­ként, a hétágú gyertyatartó mel­­lett került a sírkövekre és vált a zsinagógák díszítő elemévé. Nekünk, akik túléltük a sárga csillag véres korszakát, akiben nem dermedt történelemmé a múlt, amikor a büszkeség és re­­ménység szimbóluma a megször­gyenítés szimbólumává lett. 1941. szeptember 1-jén jelent meg a rendelet, amivel a nácik kötele­­zővé tették minden hat éven fe­­lüli zsidónak a sárga , csillag hor­­dását, hogy ezzel is előkészítsék az áldozatokat a végső megsem­­misítésre. Így lett a Dávid-csillag — ami egykor a védelmet jelen­­tette a démonok ellen — a kiír­­tásra szántak megjelölése. Izrael — ahol kivirágzott a sivatag — zászlajára tűzte a Dá­­vid-csillagot, mint a reménység és bizalom jelképét. ■ 1_ Kuratóriumi ülés A Magyar Auschwitz Alapít­­vány a Holocaust Dokumentá­ciós Központ 1992. évi tevékeny­­ségéről és az 1993-tól 1995-ig ter­­jedő időszak feladatairól tárgyalt legutóbbi ülésén a szervezet ku­­ratóriuma, dr. Straub F. Brúnó akadémikus elnökletével. A résztvevők üdvözlésekor az el­­nök külön is köszöntötte Keller Lászlót, a Zsidó Világkongresz­­szus kelet-európai elnökét, akit a testület előző ülésén választot­­tak a kuratórium tagjainak so­­rába. Amint az írásos beszámolóból kitűnt — a kuratórium korábbi állásfoglalásának megfelelően — már megkezdték a magyaror­­szági vészkorszak 50. évforduló­­jához kapcsolódó megemlékezés előkészítését. Erre az alkalomra tervezik többek között emlék­­érem kiadását, az évfordulóhoz méltó kiállítás rendezését, kü­lönböző kiadványok megjelente­­tését. A tervek megvalósítása azonban — mutat rá az írásos előterjesztés — feltétlenül igényli azt az anyagi bázist, amelyet a hazai társadalom és a külföldre elszármazottak áldo­­zatkészségével lehet megterem­­teni. Az alapítvány együttműkö­­dést kezdeményez valamennyi olyan szervezettel, intézmény­­nyel és magánszemélyekkel, akik, illetve amelyek készek arra, hogy feladatot vállaljanak a vészkorszak 50. évfordulóján esedékes megemlékezésben. A beszámoló szerint örvendete­­sen fejlődtek az elmúlt időszak­­ban a szervezet hazai és nemzet­­közi kapcsolatai. Neves vendége­­ket is fogadtak, köztük Ran­­dolph L. Braham professzort, a világhírű holocaustkutatót. Ugyancsak itt járt dr. Thomas Rahe, a Bergen-Belseni Emlék­­múzeum igazgatója. Dr. Szita Szabolcs, a HDK tudományos vezetője több, nagy érdeklődés­­sel kísért előadást tartott itthon és külföldön. Legutóbb a jeru­­zsálemi, a tel-avivi és a haifai egyetemen. A beszámoló feletti vitában többen is szóvá tették az ifjú­ Sággal való intenzívebb foglal­­kozás fontosságát. Hangsúlyoz­­ták: ezen a téren sürgősen lépni kell azért, nehogy a fiatalok ká­­ros — rasszista, antiszemita, ide­­gengyűlöle­t ideológiák befo­­lyása alá kerüljenek. Napjaink­­ban ugyanis kétségtelenül fenn­­áll ennek a veszélye. A ku­rató­­rium egyhangúan állást foglalt amellett, hogy a holocaust 50. évfordulójáról sorra kerülő meg­­emlékezés az egész magyar tár­­sadalom, a nemzet ügye. V. T. Rendhagyó monológ Schönfeld Judit vagyok. A csoportos képeken a legnagyobb gyerek, alul pedig egyedül a he­­gedűmmel. A fotók persze nem most készültek. Régen, kb. 1940-ben. Alig hatodik évem­­ben járhattam, a testvéreim még kisebbek voltak. Nem tud­­tuk előre, hogy már csak né­­hány évünk van hátra. 1944- ben, a képen látható anyukánk­­kal együtt vagonba zárnak min­­ket és gázzal megölnek, krema­­tóriumban elégetnek. Addigra még egy testvérünk lett, úgy­­hogy 1944-ben a nyilasok már ötünket tereltek-ütlegeltek fel a marhavagonba, középütt ölelt át védőn bennünket anyu, aki hathetes pályását, Alizkát tar­­totta egyik karjával, míg a má­­sikkal minket próbált takarni... Így jöttünk egymás után: S. Ju­­dit, S Iván, S. Róbert, S. Hédi és S. Aliz. Borzasztóan féltünk, sírtunk, különösen Auschwitzba érkezésünkkor, ahol kutyák acsarkodtak, egyenruhások ütöt­­tek minket. Engem elválasztot­­tak a többiektől, amikor nem akartam megválni tőlük, hatal­­mas pofont kaptam, soha töb­­bé nem láttam őket. Beosztot­­tak hegedülni a zenekarba. Ha új csoportok jöttek, mi vidám zenét kellett hogy játsszunk . . . Kevés ideig bírtam, amikor már használhatatlanná váltam, én is eljutottam anyuék után, a gáz­­ba, krematóriumba. De addig nagyon sokat szenvedtem, hiá­­nyoztak a szüleim, testvéreim. A család, akiről most itt fény­­másolat képet küldök, velem együtt megszűnt létezni. Csak apu jött vissza 1945-ben Borból, a munkatáborból. Aztán meg­­tudta, mi már nem létezünk. Soha többé nem lett az a na­­gyon szép, sudár, a feleségét és gyerekeit büszkén szerető­ féltő, aki volt, akit imádtunk. Később egy volt bajtársa szintén egye­­dül maradt özvegyét vette fele­­ségü­l. Ketten együtt öregedtek meg szeretetben, tiszteletben. Aztán apukám is meghalt, de ő úgy, ahogy az emberek általá­­ban szoktak, idős korban, be­­tegségben, egy felnőtt élet után. (De hát milyen élet vált az, az elviselhetetlen fájdalommal?) Most én azért jelentkezem, mert nem tudok nyugodni sem itt, ahol (nem) vagyok évtizedek óta, sem ott, ahol milliók em­lé­­kére a haláltáborban emlékmű­­vet emeltek. Mert amit akkor mindenki elképzelhetetlennek tartott, az megtörtént: újra itt vannak a gyilkosaink, azok utó­­dai — ismét nyíltan itt vannak a fasiszták. Ha nem­ öltek volna meg, hegedűművész — nagyon­­ híres hegedűművész! — lettem volna, hazám nagyobb dicsősé­­gére, hiszen már ötesztendőse­n felléptem a Zeneakadémián. A kisebb­ testvéreim is nagyon okosak és jók voltak. Biztos, hogy hasznos polgárokká nőt­­tek volna. Magyarokká, mert mi annak születtünk és akként is haltunk meg. Igaz, zsidó valid­­síi magyarok voltunk, de miért bűn az? S miért erény más val­­lásiinak lenni? Hiszen mi is Is­­tent imádtuk, tiszteltük, a töb­­biek is ezt teszik, nem? Mi nem nőhettünk meg, mert megöltek bennünket. Még játszani, élni szerettünk volna, nem hagytak. Mindez még arra sem volt jó, hogy a század e borzalmait túl­­élők ne ismételjék embertelen­­ségeiket? Még tanulságul se szolgált annyiunk mártírhalála? Mit válaszol nekem és annyi gyerektársamnak, szüleinknek a kérdésére a Csurka István bácsi, a Potyka bácsi és az ő tanítvá­­nyai, mit azok, akik felelős be­­osztásukból azt nyilatkozzák, nem tilos a horogkereszt, nem tilos a fasizmus, sőt aki 1992- ben azt elítéli, az gazember?! Mi nem éltünk tovább. Nem tudjuk megítélni a kommuniz­­must. Ha az is gazság volt,­­ ne engedjék megújulni azt sem. De a mi gyilkosainkat életre idézni, újra gyilkolni, szervez­­kedni és lelkeket mérgezni sem! Mert mivé lesz akkor a világ, mire születnek meg most a (bár­­miféle)­­ gyerekek? _ A Budapesti Zsidó Hitközség a gettó felszabadításának 48. évfordulója alkalmából 1993. január 18-án (hétfőn), délelőtt 9.30 órakor a Hősök Sírkertjében (Bp. VII., Dohány u. 2—4.), a gettó­­falnál megemlékezést és koszorúzást rendez. A kegyeletes megemlékezésre mindenkit szeretettel meghívunk és várunk. Dr. Kéri Lajos, Zoltai Gusztáv, a Budapesti Zsidó Hitközség a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke ügyvezető igazgatója Holocaust Füzetek Valóra vált egy korábbi elhatá­­r­ozás: elhagyta a nyomdát a Ho­­locaust Füzetek címet viselő soro­­zat első száma. A kiadvány gon­­dozója a Magyar Auschwitz Ala­­pítvány—Holocaust Dokumen­­tációs Központ. A sorozat céljá­­ról, törekvéseiről kérdeztük dr. Szita Szabolcsot, a dokumentá­­ciós központ tudományos vezető­­jét. — Kiadványunkról joggal állíthatjuk: olyan írás, amely ré­­gi hiányt pótol. Bár ne lett vol­­na rá szükség —, de földrészünk, s hazánk végigszenvedte a fa­­sizmust, és ami vele együtt járt, a tömeggyilkosságok hosszú so­­rát — mondotta, majd így foly­­tatta: Egyre ritkul azok tábora, akik személyes emlékeik alapján tud­­nak beszámolni a náci koncent­­rációs táborok, az ukrajnai, a ho­­ni és a németországi munkaszol­­gálat, a sáncmunkák, s nem utol­­sósorban a tömeggyilkosságok rémségeiről. Kiadványunk megjelentetése időszerű azért is, mert a fasiz­­mus napjainkban újra támad. Számos országban szervezkednek a neonácik. A Holocaust Dokumentációs Központ gyűjti azokat az anya­­gokat is, amelyek a napjainkban sajnos ismét jelentkező szélső­­jobboldali megnyilvánulásokra, a másság el nem viselésére, a faj­­gyűlölet szítására, színes bőrű külföldiek, cigányok és mások el­­leni akciókra vonatkoz­­ak. A ma eseményei — éppen az említett lijfasiszta megnyilvánulások — bizonyítják, hogy a múltat nem kell és nem szabad egyszer s mindenkorra lezárni — fejezte be mondandóját dr. Szita Sza­­bolcs. __ ... jó

Next