Új Élet, 1997 (52. évfolyam, 1-24. szám)
1997-07-01 / 13. szám
1997. JÚLIUS 1. Száz jiddis szó 56. A héber A régi zsidó népiskola héber eredetű elnevezése eredetileg szobát jelent (érdekes, hogy a bécsi argóból a magyar jassznyelvbe is így ment át ez a kifejezés), a jiddisben viszont egyértelműen az elemi iskola jelölésére szolgál. A különös jelentésváltozás magyarázatához tudni kell, hogy a régi zsidó népiskolába a gyerekek helyenként 5, másutt 6 éves kortól jártak, s a főiskolásokkal (a jesivanövendékekkel) ellentétben otthon étkeztek, és természetesen odahaza is aludtak, így voltaképpen csak „bejártak” az iskolába, vagy kisebb helyeken, ahol külön iskolaépületet nem tudtak emelni, a rabbi ״ szobájába”. Régen ugyanis maga a hitközség bocsátott a rabbi és családja rendelkezésére szolgálati lakást, s ott mindig ügyeltek arra, hogy legyen a rabbinak fogadószobája és — különösen ott, ahol külön iskola vagy tanház nem létezett — tanulószobája is. Nos, itt működött az a legendás chéder (a keleti jiddisben chájder), amelyről több jiddis népdal és a jiddis irodalom számos alkotása is szól. (Talán elég, ha Isaac Bashevis Singer gyermekkorát felidéző emlékiratait említjük.) A népoktatás már az ókori zsidóságban is általános (13 éves korig kötelező és ingyenes) volt, s ez egyértelműen a Szentírásnak, pontosabban a Tórának köszönhető. Említettük már Jósua ben Gamala intézkedését, aki szerint minden olyan helyen, ahol legalább tíz felnőtt zsidó él, iskolát és zsinagógát kell építeni, s hogy a hangsúly az iskolán van. Ez minden bizonnyal már a bibliai időkben is így volt. Az i. e. 12. században Gideon, a bírák egyike meg akarta büntetni Szüköl város elöljáróit, amiért nem segítették csapatát, ők azonban elrejtőztek, mihelyt a hadvezér megérkezett. Gideon ezért az utcán megállított egy iskolás gyereket, nem tudná-e megmondani, kik a város vezetői? A gyerek ezután emlékezetből felírt (!) 70 nevet egy táblára, s annak alapján a vezér felkutatta és megbüntette az elöljárókat. Nem azon kell csodálkoznunk, milyen kitűnő emlékezőtehetséggel rendelkezett a fiú, hiszen ez elég általános volt az ókorban, hanem azon, hogy a gyerek tudott inni, s hogy az egyszerű gyerekeket iskolában tanították. (Gondoljunk arra, hogy Egyiptomban mindössze írnokiskolák, Mezopotámiában pedig csupán tolmácsiskolák működtek ebben az időben!) 1908-ban a délnyugat-izraeli Gezerben angol régészek egy mésztáblát találtak, amelyen óhéber betűkkel nyolc hónap nevét olvashatjuk egymás alatt. Ezek a hónapnevek addig ismeretlenek és mind a mezőgazdasági élethez kapcsolódóak voltak: a begyűjtés hónapja, a korai vetés hónapja, a kései vetés hónapja, a len aratásának hónapja, az árpaaratás hónapja stb. Ezektől eltérő hónapneveket (összesen ötöt) ismerünk a Bibliából, s persze ugyancsak eltérnek tőlük az általunk a babilóniai fogság (i. e. 6. század) óta használt hónapelnevezések. Sokáig nem értették, honnan ered ez a különbség, nem is szólva arról a rejtélyről, miért csak 8 hónap szerepel a gezeri „naptárban”? A választ Jigael Jadin professzor kutatása adta meg, aki 1970-ben újra felásta a térséget, s ott az i. e. 9. századból számos hasonló táblát talált, amelyen betűk, nevek és szavak voltak felrajzolva többször egymás után, először amolyan ákombákom írásmóddal, majd egyre szebben, pontosabban. Egyszóval népiskola működött Gezerben (nyilván másutt is), ahol közel 3000 évvel ezelőtt őseink a betűvetést és persze a Tórát tanulták, valamint a mezőgazdasági munkák egymásutánját. A téli hónapok pedig maguktól értetődően kimaradtak a sorból, ezért szerepelt csupán nyolc a táblán... A hagyományos zsidó népiskolában, a hiéderben a gyerekek — mint említettük — 5-6 éves korban kezdték tanul hiányaikat, addigra azonban általában már megtanulták a héber betűk írásátolvasását. Miután ugyanis (előírás szerint 3 éves korban) a fiúgyermeknek először ünnepélyesen levágták a haját, elvitték a zsinagógába és megérintették, megcsókoltatták vele a Tórát, így kötelezte el magát a tanulás mellett. Sok helyen az első héber betű, az alef megtanulásakor az asszonyok finom, édes süteményt (jiddisül kídilt) formáztak a betű alakjára, hogy megkedveltessék a gyermekkel a tanulás „édes ízét”... A héder 13 éves korig tartott, amikor is a fiút felnőtté, kamievóvá avatták. (Erről később, micve címszavunk kapcsán szólunk majd.) A gyerekek a népiskolában általában együtt tanultak, de mégis két csoportra oszlottak: kétszerernek ( a könyv házának) nevezték az elemi alsó tagozatát, ahol a diákok „a könyv”-et, vagyis a Tóra szövegét tanulták elsősorban. (Ma így nevezik Izraelben az iskolát.) Az elemi felső tagozatának neve hét talmud ( a tanulás háza) volt, mert itt a már megtanult szentírási szöveg magyarázatát és némi talmudi (misnai) szöveget is tudni kellett a diákoknak. (A Tóra-kommentátorok közül szinte kizárólag a legegyszerűbb magyarázatot, all. században élt Slomo Jichaki, népszerűbb nevén Rási kommentárjait kellett elsajátítaniuk. Ezért azután, ha megkérdeztünk volna egy régimódi hhéder-bécert, mivel is foglalkozik egész nap, azt felelte volna jiddisül: mit chames-rase. Ami persze nem jelent mást, mint hogy Mózes öt könyvét tanulja, Rási magyarázataival.) Az elemi két tagozata között nem az életkor vagy a vizsga határozta meg az átmenetet, hanem kizárólag a tudásszint. Aki már megtanulta a Tóra szövegét (a hümest), továbbléphetett a „tanulás házába”. Ha erre képtelennek bizonyult, ott maradt az elemiben, szégyenszemre, felnőtté avatásáig. Ennek nagy előnye a mai iskolarendszerrel szemben, hogy nem kényszerítette a tehetségesebb diákokat a gyengébbekhez való igazodásra. Nagyobb hitközségekben (ahol jesiva is működött, erről legközelebb szólünk), a rabbi csak a főiskolásokkal foglalkozott, a kisebbek oktatása (a héder vezetése) külön tanító (jiddisül mélamed) feladata volt. Ezt a szót nyilván sokan ismerik, ha máshonnan nem, hát a kiváló amerikai zsidó író, Bernard Malamud családnevéből. (Azt ugyanis helyesen így kell kiejteni.) A korabeli ábrázolásokon a melamed kezében pálcát látunk, ami azt mutatja, hogy a büntetés nem állt távol a régi tanítók módszerétől. A hiéder tananyaga területenként és korszakonként változhatott. Lengyelországban és Litvániában kizárólag a Tóra és a Talmud körül mozgott az oktatás, Itáliában viszont matematikára, zenére is tanították a diákokat, s a lányokat sem zárták ki a műveltség megszerzéséből. A tehetségesebb diákok foglalkoztak a kisebbekkel, mondhatni korrepetálták őket, nehogy lemaradjanak. Ez némi mellékjövedelmet is biztosított a korrepetitornak, akit jiddisül ciazerbachernak, ismétlő diáknak neveztek. A gyámolításra szoruló nebulót viszont tréfásan (jiddis szójátékkal) chazerl-bócherként ( kis disznó-diákként) emlegették... Egy ilyen gyengébb képességű bócherről szól a következő, régi zsidó anekdota. A rabbi (vagy a melamed) éppen a Sára haláláról szóló bibliai verset próbálja meg beletölcsérezni növendéke meglehetősen szűk agyába: — Vatómosz, vagyis meghalt, mondja az írás. Szóró, vagyis Sára. Na, ki halt meg, édes fiam? — Vatómosz halt meg — válaszol a jámbor kisfiú. — Nem, édes fiam, nem Vatómosz halt meg — magyarázza kissé idegesen a rabbi. — Vatómosz fordítása: meghalt. Szóró meg azt jelenti: Sára. Nos, ki halt meg a Biblia szerint? — A fordítása halt meg — nyögi zavarodotttan a gyerek. — Hogy lehetsz ilyen buta, édes fiam? — kiabál a rabbi. — Vedd tudomásul, hogy a Vatamosz szónak az a fordítása, hogy meghalt. A Szórónak meg, hogy Sára. Tehát: meghalt Sára, ezt mondja az írás. No, most már érted, fiam, ki halt meg? — Én most már egyáltalán nem értem az egészet — nyöszörög a szegény hóeher. — Rabbi, itt valami járvány ütött ki? Vatamosz is meghalt, a fordítása is meghalt, és még Sára is meghalt?... Raj Tamás ״...magamat kigúnyolom, ha kell De hogy más mondja, azt nem tűröm el!’ (Rostand) A zsidgim Császára (2.) De hogy én az első „zeneórám” utáni éjszaka miket is álmodtam! Pedig isten bizony véges-végig hegedültem, egy szót sem dumáltunk fizikáról és nem smúzoltunk matekról. De hát úgy látszik, az nem maradhat minden következmény nélkül, ha az ember két teljes órán át négyszemközt és premier plánban látja számtan és fizika tanárát. Az élmény összekavarja az ember álmát. Az ideális gázok belső energiájáról, csonka kúpról és annak palástjáról, a dinamikai viszkozitásról és a temperált hangskálák hangjainak rezgésszámáról álmodtam összevissza. Borzasztó volt. Egy 16 éves fiúnak miért erről kell álmodnia? De voltak szívderítő részei is álmomnak. Hallottam a nagy Császár előadásában Brahms szonátáját hegedűre és kotangensre írva és Bach 12 szólamú fúgáját durban és szinuszban. Tökéletes összevisszaság. Hé, matematikusok! Most hol vagytok? Rendezni kellene már ezt a sok mindent... ezt a second hand egyenletet. Hát te nagy Cézár... akarom mondani Császár, már csak hegedülni tudsz? És egyenletrendezés sehol? Akkor kénytelen vagyok én magam közbeavatkozni... X mars akkor a bal oldalra és mindenki más a jobb oldalra. Egyszer egy Bach-fúgát játszottam neki hanglemezen alájátszott zenekari kísérettel. — Te, Gábor, figyeld csak, nem is hiszed, mennyi Bach zenéjében a matematika. A zenei görbéje hol szinusz, hol koszinusz, de van, ahol még kotangens is. Egészen belelendült és vad szenvedélyét csak az lohasztotta le, amikor hirtelen rám nézett és meglátta teljesen rezzenéstelen tekintetemet. Kerek perec válaszoltam. Szemtelenül. Hisz már haverok voltunk. — Nem, Tanár úr, egyáltalában nem. Sőt, ha rágondolok a kotangensre, rögtön elvesztem hitemet még a szocializmusban is. A hegedűművész hirtelen témát váltott. A presszó vendégeihez fordulva megkérdezte: — Mondjátok, nálatok hány évre titkosítanak egy olyan iskolai adatot, amelyben benne szerepel egy matekdoga összes feladata és a dolgozatírás pontos időpontja és amelyet mondjuk... egy Strasszer nevű fizikatanár ad át mondjuk... egy Galambosi nevezetű tanítványának? Szerencsére volt a presszóban egy fickó az Adatvédelmi Ombudsmani Office-ból. Ő egyből rávágta: — 48 évre. — Hisz ez akkor remek, ez óriási — örvendezett a történetmesélő. — Egyrészt ez akkor azt jelenti, hogy már nálatok is igazi demokrácia van, ugyanis nálunk, az Államokban is 48 évre titkosítanak ilyen adatot, másrészt pedig akkor... már nyugodtan el is mondhatom, mert már is telt a 48 év, így azután a szükséges jogi információk beszerzése után Galambosi folytathatta történetét: — Szóval a Császár egyszer-kétszer a zeneóráim folyamán lehalkított hangon, nehogy esetleg egy beépített poloska rögzítse mondatát, a fülembe súgta: ״ Holnapután az áramelágazások törvényeiből doga.” Vagy: ״ Holnap az elektronok sebességének és tömegének változása a gyorsítófeszültség függvényében” címmel dolgozatot íratok a VI/b-ben. De becsszavamra ez csak ritkán fordult elő. Csak azt akarta elérni, hogy egyszer-kétszer ne írjak 1-es dogát, és akkor majd nem lesz kénytelen megbuktatni. A titkosan megszerzett információim után természetesen egész éjjel tanultam, mondjuk az árameiágazások törvényeit. Higgyétek el, írhattam volna 7-es dogát is. De hát a látszatra is adni kellett, meg Császár barátomra is. Nehogy valami „összeesküvés” keveredjen ki belőle. Tudjátok, akkor volt a nagy éberség korszaka. Ezért én valami hülyeséget szándékosan mindig beleírtam. Végül ״ közösen” mind fizikából, mind matekból elértünk egy 2-est. Egy leendő hegedűművésznek ez tökéletesen elegendő volt. Azután én disszidáltam, és itt hagytam magam mögött csapot-papot és mindenfajta szinuszt és koszinuszt. Most már évek óta világjáró hegedűművész vagyok. A „smúz” a végéhez közeledett. Már csak a szokásos kérdések következtek: — Elvtársak — a hosszú dumától úgy látszik, Barabási már kissé dekoncentrált lett — ...ja, bocsánat, nyelvbotladozás történt részemről, 1949 óta nem voltam idehaza — szóval, ha bárkinek van valamilyen kérdése, csak nyugodtan tegye fel. Schwarcz néni az egyik törzsvendég szokás szerint szólásra emelkedett: — Művész úr! Tegnapelőtt ott voltam a Zeneakadémián, és meghallgattam az Ön előadásában Mendelssohn hegedűversenyét. Csodálatos volt a fájdalmas II. tétel. Megkérdezhetném... amikor Ön ilyen elmélyülten játszik egy szomorú tételt, közben mire gondol? — Ha nem egymás között lennénk, azt mondanám, a világ fájdalmára vagy az élet tragédiájára, de itt most teljesen őszinte akarok lenni. Szóval nem... nem ilyenekre gondoltam a II. tétel alatt. Nekem a csonka gúla meg az egyenes körkúp jutott eszembe palásttal és a nélkül, meg a dinamikai viszkozitás és a diffúzió, s rögtön egy olyan szomorú, életunt hangulat alakult ki bennem, a világ összes élőlényének összes fájdalmát rögtön annyira átéreztem, hogy ez a tökéletes művészi produkciómhoz elegendő volt. Ungár Richárd ÚJ ÉLET Csak nyertesek... Az időjárás és a hangulat, mint tudjuk, összefügg. És hogy ez mennyire így volt, annak gyermekeimmel együtt én is tanúja voltam a Hunyadi téri körzetben immár hatodik alkalommal megrendezett Bor Vilmos Talmud Tóra-emlékversenyen. László Miklós, a körzet elnöke köszöntötte a vendégeket, üdvözölte a gyerekeket. Rögtönzött beszédéből néhány szép gondolatát próbálom idézni: ...Nem véletlen az, hogy itt vagytok, hiszen olyan közegben éltek, tanultak, hogy szinte az élet minden területén zsidók tudtak lenni és maradni. Nem véletlen tehát, hiszen most elkötelezettségetekről, tudásotokról fogtok számot adni. Domán István főrabbi célként jelölte a Tóra, a Talmud terjesztését és azt, hogy milyen fontos ehhez kedvet csinálni. „Ezen a versenyen csak nyertesek lehetnek...” — mondotta, majd kezdetét vette a kérdezz-felelek, amely évezredek történelmét, zsidóságismeretet, az ünnepeket ölelte fel. Nemcsak a wesselényis, Anna Frank-os, lauderes gyerekek álltak helyt, de mindannyian. Jó néhányan — egy-egy, tetszés szerinti témát, verset választva — profi módon kiselőadást tartottak. Bőséges enni-innivaló, és nem utolsósorban „pénzes boríték” átadása zárta a délelőttöt. László Miklós kiváló ötletét osztotta meg a résztvevőkkel: a közeljövőben névre szóló meghívót kapnak, részükre hagyományteremtő szándékkal műsorokat, programokat szerveznek — azzal a nem titkolt céllal, hogy néhányuk aktív tagjává válik hitéletünknek. Pillanatkép Perlascáról Giorgio (Jorge) Perlasca, aki 1944- ben egy semleges ország tekintélyes képviselőjének, spanyol konzulnak adta ki magát, több mint ötezer zsidót mentett meg, több ezer menlevelet írt alá, amelyek birtokában az üldözöttek a madridi kormány védelmét élvezték. Nagyjából ennyi, amit általában tudnak az 1992-ben elhunyt—egykori padovai kereskedőről — Perlascáról. Lényegesen többet mond el izgalmasan, szinte egyfajta kalandregény köntösébe bújtatva Enrico Deaglio regénye, A jótett egyszerűsége, amely a magyarországi Olasz Intézet megbízásából az Osiris Kiadó gondozásában végre magyarul is megjelent. A szerző Perlasca naplótöredékét felhasználva, túlélőket felkutatva, forrásmunkákat, korhű dokumentumokat tanulmányozva, Perlasca padovai lakásában készített mélyinterjút az akkor 80 esztendős emberrel. Beszélgetéseikből — igen olvasmányosan — kirajzolódik a magyar zsidóüldözés története, amely — bár az egész világ szeme előtt zajlott — még mindig alig ismert. Ez volt az egyetlen holocaust, amely a nácik viharos visszavonulása miatt ״ félbeszakadt" és ezért Budapest lett Közép-Európa egyetlen városa, ahol nem tudtak valamennyi zsidót elpusztítani. E tény köszönhető azoknak a mentőakcióknak is, amelyet a semleges országok diploma■ tái végeztek. 1987-ig (!) Giorgo Perlasca az átlag olasz nyugdíjasok életét élte Padovában. Méltánytalanul sem történészek, sem intézmények nem emlékeztek meg róla. A Perlascát felfedező ״ hadművelet” dr. Eveline Blitstein Willinger berlini lakásának szalonjából indult el... A faji igazságtalanságokról beszélve — egy alkalommal — a társaság egyik tagja egy kivételes egyéniség, Perlasca nevét említette, aki bár csodákat művelt, mégis elfelejtve, anyagi gondokkal küszködve él Olaszországban. Csoportot alakítottak a zsidómentő felkutatására, támogatására és elismertetésére. 1988 tavaszán hirdetés jelent meg az Új Életben, amelynek köszönhetően a túlélők boldogan tanúskodtak arról, amit Perlasca tett és visszaemlékezéseik, tárgyi bizonyítékok alapján a Jád Vásom úgy döntött, hogy a legmagasabb elismerés jeléül éremmel tünteti ki Perlascát, és megadja számára a jogot, hogy fát ültessen Jeruzsálemben az Emlékezés hegyén, az Igazak Útján. 1989-ben meghívták Budapestre, ahol az Aranykoszorúval díszített Csillagrenddel tüntették ki és ahol a parlament rendkívüli ülésén állva tapsolták... Kitüntette a Washingtoni Holocaust Memorial Council, a New York-i Raoul Wallenberg Bizottság, János Károly spanyol király az Izabella-rendet adományozta Perlascának. Hazájában e könyv megjelenése és egy róla szóló tv-műsor bemutatása után, végre, 45 év után elnyerte az olasz Köztársasági Érdemrend parancsnoki tiszti fokozatát, és ״ mint anyagi nehézségekkel küzdő, kiemelkedő személyiség” — életjáradékot. Csak egy hajszálon múlott, hogy Giorgio Perlasca története nem merült feledésbe. Még néhány év és nemcsak ő, de azok a túlélők is eltávoztak volna, akik megerősíthették tettét. A „nemzetközi gettó” ...a spanyol követség ...a védett házak... minden minden szertefoszlott volna. Vagy ami még rosszabb, mindezekről kijelentették volna, hogy nem is léteztek, úgy, ahogyan ma tagadni próbálják Auschwitzot, sírokat gyaláznak — így próbálva kitörölni e századvégi Európa emlékezetéből zsidók millióinak emlékét, akik ott éltek... A könyv, a Perlascáról szóló, nagyon jó írás. Szívem szerint tizennégy éven felül mindenkinek ajánlanám — olvassa el. 7