Új Élet, 1997 (52. évfolyam, 1-24. szám)

1997-08-15 / 16. szám

1997. AUGUSZTUS 15. ÚJ ÉLET MIRAI • Grisa kettős tragédiája A múltkori gyilkos arab terrormerénylet 13 áldozatának egyike volt Grisa Peszachovits, 15 éves jeruzsálemi iskolás gyerek, aki elvált édesanyjával, Olgával 4 évvel ezelőtt érkezett Izraelbe Oroszországból. Olga nem zsidó, egy fia sem (volt) az: két zsidó nagyapa révén kaptak beutazási engedélyt a zsidók országába. A probléma nem a halállal kezdődött — mivel Izraelben nem „probléma” meghalni, hanem a temetéssel. Mivel a gyerek nem zsidó — mondták az anyának a Nemzeti Biztosító illetékesei — és ez be is van írva a személyazonosságiban nem fogják zsidótemetőben eltemetni. Ajánlották: vigyék a tetemet a Cion hegyen lévő görög katolikus temetőbe, ott majd eltemetik minden probléma nélkül. Olga beleegyezett, közben előkerült elvált férje is. Jevgeni, aki szintén Izraelben él és közös erővel, meg néhány jó barát segítségével — meg is érkeztek — az elmúlt pénteken — a fent említett kis temetőbe. Itt egy görögkeleti pap, aki a hely felett a felügyeletet gyakorolja, meg is kezdte (volna) a szertartást, ha a mama keserves sírásban nem tör ki, és tiltakozik ez ellen, mondván, hogy az ő fia nem élt, mint keresztény: jómaga és fia betérni szándékoznak a zsidóságba annak rendje és módja szerint, és ha Grigori nem is volt zsidó , de keresztény sem volt. Oroszországban mindenki zsidónak tartotta őket, és ennek megfelelően zsidózták is le őket. Egy szó, mint száz. Olga nem egyezett bele, hogy egyházi szertartás legyen, kérte, temessék el fiát egyszerűen, minden vallási ceremónia nélkül. Erre a pap kereken nemet mondott. Kérte, írjanak alá egy nyilatkozatot, amelyben kinyilvánítják Grisa keresztény voltát és beleegyezésüket a vallási szertartásba — vagy pedig vigyék el innen a tetemet. Harmadik eset nem lehetséges. El is vitték nagy zokogások közepette, vissza a kórház halottasházába. Közben megpróbáltak helyet keresni, ahol a kisfiút el lehetne temetni. Több kibuc felajánlotta szolgálatait ez ügyben, de a mamának azok túl messze voltak. A vége — szinte hihetetlen — happy end. Éppen az országos főrabbi, Élijáhu Báksi-Doron volt az, aki megengedte, hogy Grisát a Hár Hámenuhhoz (a Nyugalom hegyén) lévő temető ún. „kétes származásúak” parcellájában temessék el, annak dacára, hogy itt semmi kétség nem forog fenn. Grisa Peszachovits nem volt zsidó a zsidó törvények értelmében, mivel édesanyja, Olga nem zsidó. A rabbi megindokolta döntését. Mivel Grisa Isten nevének megszenteléséért és az ország szentségének megőrzéséért halt meg — mint mindenki, akit gyilkos kezek távolítanak el ebből a világból — megérdemli, hogy legalább a „kétesek” státusában része legyen... így aztán tegnapelőtt (vasárnap) eltemették Grisát a Menuchot hegyén. Egy maroknyi ember, egy-két rokon és néhány osztálytárs kísérte utolsó útjára. Hogy imádkozhatunk a Templomhegyen? A fenti kérdésre több, mint egy válasz van. A Halacha (zsidó törvény) szerint sehogy, mivel ma egy zsidó nem mehet fel egyáltalán a Templomhegyre, ahol annak idején a Szentély állott —, mivel ma minden zsidó tisztátalannak számít, és nincs módjában megtisztulnia. Az izraeli szupercionisták azonban nem vallásosak, és szerintük igen fontos felmenni a Templomhegyre tüntetni és imádkozni, hogy ezzel kidomborítsák Izrael jogát a hegyre és megkérdőjelezni a muszlimok jogát a hegyre — vagyis egy százszázalékos politikai aktus. Aztán itt van az izraeli bíróság, amely az említett két ellentétes álláspont között lavírozik és igyekszik, hogy a szakállas kecske is jóllakjon és a moszlim káposzta is egész maradjon. Így aztán nemrég egy jeruzsálemi bíró megengedte Jehuda Ecronnak, aki egy ultranacionalista, de annál kisebb kis szervezetecske egyszemélyes tagja és vezetője, hogy imádkozhat a Templomhegyen, de csak úgy, hogy senki ne lássa, ne hallja és ne is vegye észre. Vagyis nem tíz ember társaságában — ami a zsidó közösségi ima előfeltétele, nem vehet fel tálitot (imalepelt), sem töfilint (imaszíjakat), sem nem hallathatja hangját, hanem csak csendben, hangtalanul, magányosan imádkozhat. Ecson úttörő jellegűnek minősítette a bíró határozatát, mivel — a felsőbíróság határozatával ellentétben — ez megengedi, illetve lehetővé teszi számára, hogy egyáltalán beengedjék a Templomhegyre. Azonban, még mielőtt megszáradt volna a tinta a határozaton — olyan nagy volt a különböző — vallási, állami, politikai — körök tiltakozása, hogy a bíró visszavonulást fújt és kijelentette, hogy határozata nem jelenti azt, hogy ő hatályon kívül helyezi a felsőbíróság határozatát, így aztán Jehuda Ecron — további értesítésig — anélkül sem imádkozhat a Templomhegyen, hogy egy hang jönne ki a torkán. A vallásos zsidók örülnek a fejleménynek, a nemzeties szélsőségesek pedig a kormányt kárhoztatják, amely szerintük nem elég jobboldali. Szülőnők a pékségben Ősi zsidó szokás szerint áldott állapotban lévő asszonyok kalácsot sütnek otthon a szülés előtt. Hogy miért? Hát kérem, hosszú sora van annak. A zsidó hit szerint a nőknek három fő vallási parancsolat jutott, amelyeket igen szigorúan be kell tartaniuk. A többi — tevőleges — parancsolat alól fel vannak mentve, mivel a háztartással és a családdal vannak elfoglalva. A három fő női parancsolat: a péntek esti gyertyagyújtás, a tisztulási törvények (rituális fürdő stb.) és az ún. ״ tésztaáldozat” (Chála), amit mindenféle lisztből készült tésztaneműből vesznek le — bizonyos megadott mennyiséget, és azt annak idején a kohanitának adták. Ma nincs Szentély, és a kohaniták nem teljesítenek szolgálatot — és nem is tudjuk pontosan, ki az igazi kohanita —, de a parancsolat fennmaradt. Csakhogy ma ki süt kenyeret, illetve kalácsot („magyarul bárceszt”) otthon? Ami süteményt otthon sütnek — ha egyáltalán —, abban olyan kevés liszt van, hogy az nem Chálá-köteles. (A Halacha szerint 2,5 kiló liszt szükséges ahhoz, hogy a kenyérből vagy kalácsból kötelesek legyenek tésztaáldozatot venni.) Ezért terjedt el az a szokás — elsősorban a haszidok körében —, hogy az állapotos asszonyok, akik a terhesség hónapjai alatt nem tudják betartani a tisztulás törvényeit — otthon sütnek kalácsot, és ebből leveszik az obugát tésztaáldozatot. Újabban azonban vannak Jeruzsálemben olyan vallásos hölgyek, akiknek nehezükre esik otthon sütni — talán nem is ismerik a kalács receptjét, ami valamikor kézről kézre járt. Ezért sokkal könnyebb és praktikusabb megoldást találtak: elmentek az ismert Angel pékség központjába, ami a főváros Givát Saul negyedében van, és ott, kis fizetség ellenében megengedik nekik, hogy az óriási tésztamennyiségből vegyenek le Chálát. A pékség az ortodox rabbinátus felügyelete alatt áll, és minden vallási utasítást — így a tésztaáldozatot is — szigorúan betartják, így aztán semmi akadálya náluk, hogy az érdekelt nők, akiknek otthon nincs „sütnivalójuk”, náluk róják le halachikus kötelességüket. Naftali Kraus › *!/*~* 1 % Szerkesztőségi szobánk előtt ülnek-állnak, türelmesen-türelmetlenül várakoznak hittestvéreink kárpótlási ügyüket intézvén. Hajtott a kíváncsiság, ki mire költi a majd valamikor kiutalt összeget. Sch. A.-né: Kicserélem a régi tévémet... K. L.-né: munkanélküli lányomat támogatom majd... dr. B. K.: meglévő vállalkozásomat fejlesztem... D. R.: van egy kis tartozásom, azt rendezem... W. T: telefont igényelek... Váradi T.-né kicsit bővebben „nyilatkozott”, sőt javasolt, kezdeményezett. Én a pénz 1%-át a Kozma utcai temető régi , már hozzátartozó által nem gondozott — sírjainak rendbehozatalára fordítom. De van egy régi javaslatom is. Mivel a temetői utak nem autóforgalomra épültek, ha belépődíjat szednének a gépkocsi-tulajdonosoktól, a befolyt összegből az utakat meg lehetne erősíteni... Ki mire fordítja. Az elpusztított szülőket, testvéreket semekkora összeg nem pótolja. A jobboldali sajtó valószerűtlenül nagy, a „jól értesültek” valószínűtlenül kis összeget emlegetnek. De legyen bármekkora is, az a bizonyos 1% sokat jelentene temetőnk rendben tartásában. Lovas-búcsúztató Újsághír. Lovas István lemondott a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumában kisgazdapárti delegáltként betöltött elnökségi tagságáról. Utolsó csepp számára a pohárban ez volt: ״ Az izraeli terrorcselekményekről szóló tudósításra nem a téma szakavatott riporterét, Chrudinák Alajost kérték fel, hanem egy teljesen ismeretlen személyt”... Nos. A teljesen ismeretlen személy Schoner Zsuzsa, a Kol Jiszráél magyar adásának vezetője. Kommentárom: Chrudinák Ammánból, Schoner Jeruzsálemből tudósíthatott a jeruzsálemi merényletről. A néhány kilométeres különbség talán ellensúlyozhatta a szakértelmi hiányosságot...(?) iki . Néhai dr. Kolben György — nekem: Gyuri bácsi... ״ Bús ördögök, szent mordály-égetők ! Én veletek megyek” — szólaltatta meg borongás hangon a maga megzenésítette Ady Endre-verset (״ A bélyeges sereg" — ismerik vajon elegen?...), s ujjai végigszaladtak a zongora billentyűin — csak úgy, mint annyi másik szombat estén a Mazsikében, az aznapi műsor után még együtt maradók szórakoztatására. Schubert-dal, régi és újabb slágerek, kuplék, könnyű és komoly melódiák, nem kaphatott olyan „rendelést”, amit derűs biztonsággal el ne játszott volna. És most ő is elment. Élt 85 évet, eltemettük 1997. július 30-án. Szakmai körökben mindenki ismerte, mint a külkereskedelmi jog egyik magyarországi szaktekintélyét. Az egzisztenciális küzdelem mai, kultúra- és tudományellenes, „vadkeleti” világában arra már valamivel kevesebben figyeltek fel, hogy nyugdíjas éveiben futotta még erejéből: gazdasági-jogi ismereteit mintegy összegezve (s aktualizálva) megírt és megjelentetett egy komoly szakmai munkát (A szindikátusi szerződés, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1996). Azt azonban, amit Gyuri bácsi műkedvelő (és nem amatőr!) zenészként-irodalmárként alkotott, igazából csak a legszűkebb környezete tartja számon. A holocaust küszöbén a Goldmark Teremben rendezett előadásoknak (Gyuri bácsi versmegzenésítéseit is itt adták elő), a Vajda János Társaság szavalóestjeinek, s ki tudja, még mennyi más, a fehérek közt európai" szellemi műhelynek a világa az elpusztított százezrek után most a túlélők, apáink, anyáink, a Kolben Györgyök és társaik, súlyos emlékeivel együtt lassacskán a sírba száll. Gyuri bácsi szerény volt, tartózkodott a magamutogatástól, ámde felismerte: az emberi életutak tanulságai közérdekűek. Részt vett a Magyar Rádió naplópályázatán, s az értő szerkesztők jóvoltából az éterbe küldhette üzeneteit. Alighanem hallgatói fülekhez is. Mi, a múltat tovább hordozó, zsidó középkorúak, mégis nehezen mozdulunk. Jó lett volna a MAZSIKEBEN, a Bálintházban vagy akár megint a Goldmark Teremben, színvonalas művészek közreműködésével, szerzői-előadói estet rendezni Kolben György munkáiból. Tudom, ő is szerette volna. Elmulasztottuk... Bokor Judit 5 Búcsú a Mária házaspártól Az 1989-es nagy nyitással sok kiküldöttet, Szochnut-tisztségviselőt ismerhettünk meg. Voltak köztük kiemelkedők, voltak középszerűek és olyanok is, akikről nem sokat hallhattunk. Nyugodtan leírhatom, hogy ezen időszak eddigi kiválóságai között előkelő helyen van a Mária házaspár. Az eddig itt töltött 4 év alatt új korszakot nyitottak a zsidó ifjúság iskolán kívüli nevelésében. Málka és Jákov a Hasomer Hacair küldöttjeiként érkeztek 1993 őszén Magyarországra. Tevékenységük nem korlátozódott kizárólag a Somerre, hanem az egyetemes zsidó érdekeket szem előtt tartva szervezték foglalkozásaikat, táboraikat, nevelték azokat a fiatalokat, akik másokkal együtt végre újjáteremthetik azt a zsidó közeget, ami hosszú évtizedekig hiányzott. Most, hogy a szokásos 2 év helyett, kétszeri hosszabbítás után, 4 éves szolgálattal a hátuk mögött legnagyobb bánatunkra visszatérnek Izraelbe, elmondhatjuk, hogy missziót teljesítettek, a szívüket adva azért, hogy Magyarországon újra beszélhessünk zsidó életről. Erről a munkáról és körülményeiről kérdezem Márkát. — Hogyan lettetek erre a munkára kiválasztva? — A Hasomer Hacair Izrael évtizedek óta szervezi azt az óriási hálózatot, amely a világ számos országában segíti a helyi Hasomer Hacair klubokat. A kiválasztás feltétele a nyelv ismerete, nevelési gyakorlat, és egyéb kevéssé megfogalmazható személyes tulajdonságok, amelyben nem elhanyagolható a gyermekek szeretete. — 1993 tavaszán telefonon megkerestek minket, vállalnánk-e egy ilyen megbízatást? Nagyon érdekesnek tűnt az ajánlat, és a család is támogatta. Gondoltuk, nem sok ilyen alkalmunk lesz még az életünkben, ezért igent mondtunk. Igyekeztünk a lehető legalaposabban tájékozódni a várható helyzetről, problémákról. Úgy éreztük, felkészülünk a nehézségekre. A valóság azonban a vártnál is lehangolóbb volt. Működő Hasomer Hacair szervezet helyett néhány lelkes gyereket találtunk egy romos klubban. — Azelőtt hogy éltetek? — Mindketten kibucnyikok vagyunk, tanári képesítéssel. — Hol kezdtétek a munkát? — Először is a klubnak titulált helyiséget kellett kipakolni, kitakarítani. Jákov azonnal elkezdett szponzorokat keresni a renováláshoz. A bebútorozásban a Hitközség — Zoltai úr közbenjárásával — és a Szochnut volt segítségünkre. Két fontos dolog volt, amit mindenekelőtt rendezni kellett, meg kellett győzni a Hitközséget, hogy a Páva utcában maradhassunk, és az ott működő közösséget, hogy minden másként lesz, mint az elődeink idejében volt. Szerencsére ez sikerült, s így azóta is zavartalanul működhetünk a felújított klubban és kitűnő a kapcsolatunk az ottani közösség képviselőivel, Erikával és Szedő Sándor úrral. Működésünk kezdetén szinte nem volt a Hasomer Hazalmak tagsága. Elkezdtük hirdetni magunkat az iskolákban, a zsidó fórumokon, az Új Életben. Madridokat (ifjúsági vezetőket) személyesen kerestünk. A fiatalok csoportja mellett kialakult egy baráti kör, akik főleg — de nem kizárólagosan — a someres gyerekek szüleiből áll. Említenünk kell a szülői kör vezetőjét, Kőszegi Lajost, aki szinte az első perctől kezdve együttműködött velünk, s nemcsak a baráti kört vezette, hanem közvetlen kapcsolatba került a madridiakkal és a gyerekekkel is. — Volt egyéb feladatotok a Hasomer Hacair vezetésén kívül is? — Igen, törekedtünk új kapcsolatok kiépítésére a vidéki közösségekkel úgy is, mint a Szochnut munkatársai. Egyetemekkel, főiskolákkal volt kapcsolatunk, ahonnan egész osztályok mentek Izraelbe, kibucokba, vagy tanulmányi gyakorlatra, amelyet a hazai hivatalos szervek is elismertek. Az évek folyamán szoros kapcsolatban voltunk a pécsi és miskolci hitközségekkel. Ez utóbbi helyen alpánt is vezettünk, amely csodálatos közösséggé alakult, Lőwingerné Rácz Júlia lelkesedésének is köszönhetően. Ezúton szeretnénk mindazoknak köszönetet mondani, akiknek a segítő támogatása nélkül nem lett volna a munkánk sikeres. A Szochnut mindenkori vezetői és irodái, amelyek második otthont adtak, a Hitközség vezetői, Zoltai Gusztáv úr és munkatársai, a Joint és vezetője, Israel Sela úr, Járón Maier úr, a három zsidó iskola vezetői, a Cionista Szövetség vezetői, Engländer Tibor úr és Farkas Éva, az Új Élet főszerkesztője, Kardos Péter úr és újságírója, Gál Juli. Köszönet a szülőknek a bizalomért, a Szülői Körnek és vezetőjének. Főleg köszönet a gyerekeknek a határtalan szeretetért és lelkesedésért. — Mi pedig a szülők, a gyerekek és a veletek szimpatizáló zsidó közösségek nevében köszönjük 4 éves önfeláldozó munkátokat. Jó egészséget és sok sikert kívánunk a további izraeli tevékenységetekhez. K.L. Málka és Jákov