Új Élet, 1997 (52. évfolyam, 1-24. szám)

1997-07-01 / 13. szám

1997. JÚLIUS 1. BARABÁS TAMÁS: Borzas, avagy hol van az a nyár...? HARMADIK NEKIFUTÁSRA agyalta ki Torgyán doktor azt az indoklást G. Nagyné Maczó Ágnes róthmanózására, hogy az alelnök asszony csak a gúnynevén szólította Rákosit: a róthság a vörösre, bolsevikra, a manóság a törpeségére utalt. Ebből az indoklásból természetesen egy szó sem igaz, Rákosinak sohasem volt gúnyneve, pláne nem Róth Manó, ezzel szemben csakugyan akadt bece(gúny)neve, amely valamikor az első Nagy Imrekormány idején keletkezett, de az nem a termetére, hanem a tarságára utalt, így hangzott: Borzas. Nem tudni, ki találta ki a Róth Manót, csak arra emlékszem, hogy magam először egy Szokolay nevű, magát alanyi költőnek tartó volt MDF-es képviselőnél olvastam. Emlékeznek rá talán, ő volt az, aki nagy ügybuzgalmában másnak, a szomszédságában ülő, de akkor éppen a parlamentből eltávozott Demény Pálnak a gombját is megnyomta szavazáskor. E különös négykezes miatt lemondani kényszerült, és a tárgyilagosság kedvéért el kell mondanom, bár sohasem voltam híve a később a Belügybe, magas beosztásba került, majd onnan szem elől eltűnt Szokolaynak, még mindig erkölcsösebb volt Hámori Csaba MSZP-s képviselő, volt KISZ első titkárnál, aki ugyanezt a „másnak a gombját is megnyomom szavazáskor” játékot játszotta el, de esze ágában sem volt lebukásakor lemondani a mandátumáról. Ő szerette a parlamentet, legalábbis a fizetést, mert azonkívül nagy ügybuzgalmat nem mutatott, egy napilap fotóriportere a legnagyobb parlamenti dologidőben kapta őt rajta lelkes teniszezésen, mert hát azt is kell valamikor, ugye? EMLÉKSZEM, AHOGY TERJEDT egyre jobban újságíró-, színész- és más értelmiségi körökben (én azokat ismertem) a Borzas elnevezés Rákosira. A New York palotabeli sajtószékházból sokan jártunk le érkezni Tuma úr Akácfa utcai maszek vendéglőjébe, valóságos kis, ha nem is ellenállási, de ellenzéki gócot alkottunk és ott egyre több szó esett Borzasról. Hogy megint mit csinált? Hogy meddig kell még tűrni a zsarnokságát? Hogy nem érzi, milyen nevetséges, ahogy a nagy disznóságokat másokra, például a sajnálatra ugyan szintén nem érdemes Péter Gáborra és bandájára igyekszik áthárítani a felelősséget, mint szegény megtévesztett? Péter Gábor nevénél álljunk meg egy pillanatra. A rettegett ávós főnök neve a felszabadulás előtt egyszerű férfiszabóként még Eisenberger Benő volt, vagyis nemhogy a Péter nem stimmelt, de a Gábor sem, szegény — fentebb már idézett — Demény Pál keresztelte őt így el a háború alatt, erre a névre szóló hamis papírokat gyártott neki. A volt férfiszabó meg is hálálta neki rendesen, a felszabadulás után elsőnek letartóztatva — minden nyilast megelőzve! — Demény Pált, akinek ettől fogva Pál helyett már csak frakció volt a keresztneve. Nos, Szokolay, Maczó Ágnes és társai nyilván úgy gondolták, nem elég, ha Rákosi — általuk elképzelt — magyarosítás előtti régi nevét dobják fel, legyen a keresztneve is magyarosított, méghozzá valamilyen jó zsidós névből, amilyennek a Manó látszik. Pedig elég lett volna csupán D. Kardos Évának, a bölcs és nagy vezér unokahúgának Üzennek az évek (Kossuth Kiadó) című regényébe belelapozni, annak 15. oldalán benne van, hogy Rákosi a Rosenfeld családból származik, s hogy még az írónő nagyapja—tehát Rákosi Mátyás apja — magyarosította a nevét Rosenfeldről Rákosira, Matyi már úgy született, egyébként „a haladó felfogású családok közé” tartoztak, nagyapa pedig, ״ ahogy akkoriban hívták: Kossuth-zsidó volt”. RÁKOSI MÁTYÁS KARAKTERÉN, hanein persze mindez egy jottányit sem változtat, de hát a vita a körül a bizonyos maczóágnesi parlamenti felszólalás körül nem is arról folyt, hogy Rákosi rendes ember volt-e, vagy sem, mert egyértelműen nem volt az. Hanem arról, hogy a róthmanózás viszont egyértelműen a politikai antiszemitizmus megnyilvánulása, aminek nincs helye a parlamentben. (Ámbár a tények azt mutatják, hogy úgy látszik, sajnos, van!) Visszatérve Borzasra: még ’56 nyarán is, amikor mindjobban felerősödött az ellenzéke és Litván György középiskolai tanár (mellesleg zsidó) már nyíltan, a szemébe mondva követelte egy pártaktívan, hogy vonja le tettei konzekvenciáit és mondjon le, még akkor is nagyon féltünk azért tőle. Különösen a Petőfi-kör ülései, leginkább a sajtóvitája után, amikor a pártellenzék ugyancsak szabadjára eresztette magát, féltünk attól, mi fog következni, milyen ellenlépést tesz Borzas. Hát az első az volt, hogy egyik hű kiszolgálójával megíratta a Szabad Népben a Déry Tibort és Tardos Tibort gyalázó cikket, amelynek következményeként mindkét (történetesen zsidó) írót kizárták a pártból. A második — lett volna — az a bizonyos négyszázas letartóztatási lista. EZ NEM BIZONYOS, hogy igaz volt, eddig egyetlen történész, egyetlen kutató sem találta meg a Petőfi-kori sajtóvita után letartóztatandó négyszáz ember listáját. De akkoriban széltében-hosszában elterjedt, hogy Borzas elkészítette ezt a lajstromot, borzongott, akiről tudni vélték, hogy rajta van és kicsit megsértődött, akinek a neve nem került a híresztelésbe. Ha elkészítette is Borzas a névsort, végrehajtani már nem volt ideje, mert közben Mikojánék szíves közbenjárására és szigorúan egészségügyi okokból persze, de kénytelen volt lemondani. (Királyhegyi tréfája később ezzel kapcsolatban így hangzott: Tudod, mi a legrosszabb a kommunizmusban? Az egészségi állapot! Gondolj Rákosira, gondolj Hruscsovra, amint egészségi állapotuk lett, lemondtak!) Borzas lemondása nagy örömöt váltott ki hetedhét országban. A Tuma étterem törzstagjai: Demeter Imre, Kertész Róbert, aki a fasizmus alatt a 8 órai újság szerkesztőjeként Vasmacskakovácsy Szvetozár álnéven legalább kétszer-háromszor hetenkint nekirontott a náciknak és nyilasoknak, Várkonyi Endre, Méray Tibor, Aczél Tamás, Nemes György, Gál György, meg szegény Vajda Pista, aki a maga harminc évével a legbölcsebb és legszkeptikusabb volt közülünk, megjövendölte, hogyan fognak majd kihallgatni minket arról is, hogy no, miről is beszélgettek maguk ott a Tuma úrnál, és még voltak más törzstagok is, a legtöbbjük nem él már, az a két kolléga sem, akiről csak annyit, hogy mindkettő neve M betűvel kezdődik és besúgók voltak mindketten, bár akkor ezt nem tudtuk róluk. A TÖBBI TUMA-TÖRZSTAG közül említem például szegény Fazekas Gyurit (ő később a Snagovba elhurcolt Nagy Imre-különítménynek is tagja lett), aki megebédelve a Tumánál, innen tovább ment néhány házzal, a szintén az Akácfa utcában lévő BESZKÁRT velünk érző vezérigazgatójának szobájába, egy másik ellenzéki csoportosuláshoz, ahol azon a bizonyos napon, amikor Rákosi lemondott, Kopácsi Sándor, a társaság legjobban informáltja, budapesti rendőrfőkapitány, ezzel fogadta az ott összegyülekezőket, öklével lóalkatrészt jelezve: ez van nektek, nem apátok! És pezsgőt bontottak és örömükben majdnem sírtak, hogy Borzast végre sikerült a hatalomból eltávolítani. Istenem, hol van az a nyár, hol a régi szerelem, amelyet Borzas iránt akkor oly egységesen éreztünk? Az Új Élet június 1-jei száma hírt ad a MAZSIHISZ közgyűléséről, ezen belül pedig megemlíti az én hozzászólásomat is. A pontosság kedvéért szeretném elmondani, hogy a MAZSIHISZ zárszámadása és költségvetése teljes mértékben alátámasztott volt, a tényadatokkal egyező, ahogy ezt a számvizsgáló bizottság megállapította. Magam nem a zárszámadás és költségvetés számait találtam nyugtalanítónak, hanem azt a tényt, hogy a gazdálkodási hiány fedezetéről, vagy kezelési módjáról nem esett szó. Ezt a közgyűlés során Zoltai úr szóban kiegészítette. Szeretném elmondani, hogy hetedik éve vagyok tagja a számvizsgáló bizottságnak, így módom van az évek során bekövetkezett fejlődést átlátni. Amikor én, vagy más kifogásolunk valamit, ez önmagában helytálló lehet ugyan, de mindig a kiinduláshoz kell az adott évet hasonlítani. Számomra és más számára is látványos a fejlődés, a kezdetektől a mai napig, a teljes költségek közel 50 százalékát kitevő ״ egyéb” költségtől a számvitelig áttekinthető szabályszerű kimutatásokig. Sajnálnám, ha ez a kiváló munka árnyékot kapna egy nem kellően pontos idézettel. Örülnék, ha a lap legközelebbi számában ez a helyesbítés megjelenne. Köszönettel és a Lap iránti nagyrabecsüléssel: Dr. Pollák Jenő Kegyeletet gyakorolva Még májusban történt. Az Anna Frank Gimnázium 6/2-es osztálya elindult az idei osztálykirándulásra azzal a céllal, hogy rendbe tegyék a Tahitótfalu melletti zsidótemetőt. Az első megdöbbenés akkor érte őket, amikor meglátták, hogy a temető mennyire rossz és elhanyagolt állapotban van. A gaz és a növények mindenhol belepték a sírokat, s talán számukra az volt a legszörnyűbb, amikor megláttak egy megrongált és felfeszített családi kriptát. A sírokon a betűk és az évszámok is igen nehezen voltak kiolvashatók. Annyit viszont megtudtak, hogy az egyik sír több mint 150 éves. Az első nap az időjárás viszontagságai miatt kénytelenek voltak 2 óra kemény munka után abbahagyni feladatukat. Az eső szakadt, a szél pedig erősen fújt. Ilyen időben képtelenség volt dolgozni. A második nap már könnyebben ment a munka, hisz akkorra már a nap is kisütött. 11 órától dolgoztak délután fél 6-ig kisebb pihenőkkel, meg-megállva. A sírokat letakarították, leszedték a gazt. Az elkerített családi kripták kerítését lefestették, a betűket, évszámokat átírták, fagyalokat ültettek és még ezek után is azt mondták: „Nehéz volt, de megérte!” Jövőre valószínűleg egy újabb temető rendbe hozásával próbálkoznak. Reméljük, más lelkes osztályok is követik majd példájukat. Gábor Eszter Egy igaz barát... Váratlanul hagyott itt bennünket Grünbaum Andor, aki egy jámbor, igaz zsidó ember volt. A Nagyfuvaros utcai körzet sámeszeként és gáhéjéként évtizedeken át közreműködött a szertartásokon. Kajhéz lévén ünnepekkor dühenült is. Pótolhatatlan veszteség ért bennünket, mert színfoltja volt a rendezvényeknek. Nem múlhatott el úgy kioldás, hogy valamilyen viccet, vagy régi mondát, történetet ne tudott volna hozzáfűzni a heti szidrához. A hittestvérek mindig nagy örömmel várták, vajon mi újat tud mesélni. Mindenkihez volt egy kedves szava, egy baráti ölelése. Soha nem vitázott senkivel, a segíteni akarás vezérelte életútját. Zsidóságához minden időben ragaszkodott, és zsidó emberhez méltóan élte életét. Végigküzdötte korosztályának minden szenvedését, amelyet a XX. század reá mért. Testvérei közül ő ment el utoljára. Már most is hiányzik valamennyiünknek, pedig nem régen hagyott itt bennünket. Nagyon várta a most következő szeptembert, mert templomunk fennállásának 75. évfordulóját ünnepeljük, és már azon gondolkodott, hogy miként lehetne minél méltóbb ünnepséget rendezni ez alkalomból. Amikor odapillantunk a helyére, ahol ült, mindig eszünkbe jut, hogy ő, a " Grünbi" már nincs többé. Számunkra, akik ismertük és szerettük, nem halt meg, mert emlékét megőrizzük. Nemcsak a mi körzetünket érte veszteség eltávozásával, hanem mindazokat, akik Budapesten és vidéken egyaránt tisztelték és becsülték. Nem is akartuk elhinni, hogy ilyen hirtelen elment, mert a felesége, Janka néni betegeskedett hoszszabb ideje. Most, hogy ő egyedül maradt és a Szeretetkórházban van, rendszeresen látogatjuk őt, és próbálunk némi vigaszt és támogatást adni további életéhez. Streit Sándor a Nagyfuvaros utcai körzet elnöke Olvasói levelekből ÚJ ÉLET Hármas ünnepség színhelye volt a Magyar Írószövetség Bajza utcai klubja. Művészek, írók, tudósok és barátok köszöntötték Gábor Marianne festőművészt nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Ugyanott nyílt meg a Budapestért díjas érdemes művész nagyszabású kiállítása, amelyet Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke nyitott meg. A kiállítást Pogány Ö. Gábor rendezte, a képeket Hubay Miklós, a PEN Club elnöke méltatta. (Olaszországi útja miatt írását levélként olvasták fel.) S erre az ünnepélyes alkalomra látott napvilágot a művész édesapjának, Gábor Ignácnak eddig kéziratban rejtőző könyve: Alharízi, egy középkori héber költő címmel. A Fekete Sas Kiadónál (Csokonai Attila hozzáértő utószavával) megjelent szép kötetet Lichtmann Tamás egyetemi tanár mutatta be, Keres Emil Kossuth-díjas színművész pedig Gábor Ignác és Rónai Mihály András verseiből adott elő néhány remekművet. Ha a magyar zsidóság történetét egyetlen család életével példázva kellene megírnom, minden bizonnyal Gábor Marianne családját választanám. Felmenői a magyarországi zsidóság kiválóságai voltak: családfája apai ágon a sátoraljaújhelyi cáddikig, Teitelbaum Mózesig, a Jiszmách Mose című rabbinikus munka szerzőjéig, anyai ágon Tyroler Ignác rézmetszőig, a Kossuthbankók készítőjéig vezethető vissza. Nagyapja rabbi volt, édesapja, Gábor Ignác nemzetközileg elismert tudós, a magyar verstan egyik legkiválóbb kutatója. (Idevágó munkái mindmáig kötelező olvasmányok az egyetemen. Ő volt az Edda-dalok magyar fordítója is, a Vándordiák-mozgalom megalapítója, 1911-től a zsidótörvények tiltásáig az általa alapított, Munkácsy Mihály utcai híres Fiúnevelő Intézet igazgatója. Gábor Ignác nevét ma több emléktábla, egy iskola, egy újpesti utca és a Pomáz fölötti Mosolygó-hegyen egy pihenő őrzi.) Marianne bátyja, György több remekbe szabott könyv szerzője: ezek közül az olvasók leginkább az Igres hegedűjét és a Gondolatok könyvét ismerik. S nem feledkezhetünk meg természetesen Gábor Marianne férjéről, a nagyszerű költőről-műfordítóról, Rónai Mihály Andrásról sem. A családi krónika tragikus vége is, sajnálatos módon, jellegzetes magyar zsidó tragédia: a tudós Gábor Ignácot, a magyar nyelv és irodalom szerelmesét, aki mellesleg rendkívüli módon hasonlított Móricz Zsigmondra, hetvenhét évesen elhurcolták a nyilasok és — veje, Rónai Mihály András egész családjával együtt — 1945. január 10-én a Lövölde téren agyonlőtték. Feleségét, Raiss Izabellát, magyar írók német nyelvű tolmácsolóját, már két hónappal korábban Gönyűnél a Dunába lőtték. Gábor Marianne művészetéről ezúttal nem kívánok szólni, legyen elég annyi, hogy alkotásait a szakemberek a legnagyobb magyar művészek remekei közé sorolják. Véleményüket nem csupán ez a mostani kiállítás igazolja, nem egyedül a megtisztelő címek és kitüntetések, amelyekben része volt, hanem például az a tény, hogy ő az egyetlen magyar művész, akinek két önarcmását is megcsodálhatjuk a firenzei Uffizi-képtár egyedülálló, klasszikus művészönarckép-gyűjteményében. Rabbiportréiból korábban kiállítást rendezett a Bálint Zsidó Közösségi Házban is. Szólni szeretnék viszont Gábor Ignác most napvilágot látott posztumusz könyvéről: Alharízi, egy középkori héber költő, amelynek címlapján G. Marianne Toledói férfi képmását láthatjuk. A szerző gyakorta közölt zsidó témájú irodalomtörténeti, filológiai cikkeket a Magyar Zsidó Szemle és a Revue des Etudes Juivés című tudományos folyóiratokban. Ez irányú munkásságának kiemelkedő kötete a Népszerű Zsidó Könyvtár című sorozatban az 1920- as évek elején napvilágot látott monográfia a humanizmus korának nagy itáliai zsidó költőjéről, Dante barátjáról, Manoellóról, akit Imánuel Haromínak, vagyis római Immánuelnek neveznek. Ugyanebbe a sorozatba szánta Gábor Ignác Alharóziról szóló tanulmányát is, ám a Népszerű Zsidó Könyvtár csupán 21 kötetet élt meg. Ez a most kéziratából feltámadt munka egy rendkívül érdekes középkori zsidó költőfejedelem, Jehuda Alharízi megismerését is elősegítheti. A mű filológiai pontossággal követi Alharízi életét, aki 1170 körül született Andalúziában, valamint főművét, a Tádhkemónit (A bölcsek gyülekezetét), amelyben a legkülönfélébb műfajok találkoznak. Alharízit általában azért értékelik nagyra, mert ő honosította meg a héber (és persze az európai) költészetben az arab eredetű makámát, a rímes prózát. (Tudjuk, később Arany János is kísérletezett vele.) Kevésbé ismert, de legalább olyan fontos, hogy voltaképpen Alharízi az első héber irodalomtörténész: művéből ismerhetjük meg a spanyol—zsidó aranykor legnagyobb héber alkotóit, köztük Jehuda Halévít. Műveikből is idéz: néhány különben fenn sem maradt volna. Az olvasó így ebből a kötetből az egész kor hangulatát, alkotóit megismerheti. A most megjelent mű olvasója végigkísérheti Alharízi és főhőse, Hever Hakéni, valamint a narrátor, Hémán Haezráhi valamennyi kalandját, sőt Gábor Ignác, a műfordító jóvoltából számos vers- és makámarészletet — az eredeti hangulatát jól tükröző — magyar átültetését is élvezheti. Köszönet illeti a könyv megjelentetéséért a szerző lányát, a most születésnapját ünneplő Gábor Marianne-t, aki anyagilag is segítette az édesapa munkájának közkinccsé tételét. Raj Tamás 5