Új Élet, 1997 (52. évfolyam, 1-24. szám)

1997-07-01 / 13. szám

1997. JÚLIUS 1. BARABÁS TAMÁS: Borzas, avagy hol van az a nyár...? HARMADIK NEKIFUTÁSRA agyalta ki Torgyán doktor azt az indoklást G. Nagyné Maczó Ágnes róthma­­nózására, hogy az alelnök asszony csak a gúnynevén szó­­lította Rákosit: a róthság a vörösre, bolsevikra, a manó­­ság a törpeségére utalt. Ebből az indoklásból természete­­sen egy szó sem igaz, Rákosinak sohasem volt gúnyneve, pláne nem Róth Manó, ezzel szemben csakugyan akadt bece(gúny)neve, amely valamikor az első Nagy Imre­­kormány idején keletkezett, de az nem a termetére, ha­­nem a tarságára utalt, így hangzott: Borzas. Nem tudni, ki találta ki a Róth Manót, csak arra emlékszem, hogy ma­­gam először egy Szokolay nevű, magát alanyi költőnek tartó volt MDF-es képviselőnél olvastam. Emlékeznek rá talán, ő volt az, aki nagy ügybuzgalmában másnak, a szomszédságában ülő, de akkor éppen a parlamentből el­­távozott Demény Pálnak a gombját is megnyomta szava­­záskor. E különös négykezes miatt lemondani kénysze­­rült, és a tárgyilagosság kedvéért el kell mondanom, bár sohasem voltam híve a később a Belügybe, magas beosz­­tásba került, majd onnan szem elől eltűnt Szokolaynak, még mindig erkölcsösebb volt Hámori Csaba MSZP-s képviselő, volt KISZ első titkárnál, aki ugyanezt a „más­­nak a gombját is megnyomom szavazáskor” játékot ját­­szotta el, de esze ágában sem volt lebukásakor lemonda­­ni a mandátumáról. Ő szerette a parlamentet, legalábbis a fizetést, mert azonkívül nagy ügybuzgalmat nem muta­­tott, egy napilap fotóriportere a legnagyobb parlamenti dologidőben kapta őt rajta lelkes teniszezésen, mert hát azt is kell valamikor, ugye? EMLÉKSZEM, AHOGY TERJEDT egyre jobban újságíró-, színész- és más értelmiségi körökben (én azo­­kat ismertem) a Borzas elnevezés Rákosira. A New York palotabeli sajtószékházból sokan jártunk le érkezni Tuma úr Akácfa utcai maszek vendéglőjébe, valóságos kis, ha nem is ellenállási, de ellenzéki gócot alkottunk és ott egyre több szó esett Borzasról. Hogy megint mit csinált? Hogy meddig kell még tűrni a zsarnokságát? Hogy nem érzi, milyen nevetséges, ahogy a nagy disznóságokat má­­sokra, például a sajnálatra ugyan szintén nem érdemes Péter Gáborra és bandájára igyekszik áthárítani a fele­­lősséget, mint szegény megtévesztett? Péter Gábor nevénél álljunk meg egy pillanatra. A ret­­tegett ávós főnök neve a felszabadulás előtt egyszerű férfiszabóként még Eisenberger Benő volt, vagyis nem­­hogy a Péter nem stimmelt, de a Gábor sem, szegény — fentebb már idézett — Demény Pál keresztelte őt így el a háború alatt, erre a névre szóló hamis papírokat gyártott neki. A volt férfiszabó meg is hálálta neki rendesen, a fel­­szabadulás után elsőnek letartóztatva — minden nyilast megelőzve! — Demény Pált, akinek ettől fogva Pál he­­lyett már csak frakció volt a keresztneve. Nos, Szokolay, Maczó Ágnes és társai nyilván úgy gondolták, nem elég, ha Rákosi — általuk elképzelt — magyarosítás előtti ré­­gi nevét dobják fel, legyen a keresztneve is magyarosí­­tott, méghozzá valamilyen jó zsidós névből, amilyennek a Manó látszik. Pedig elég lett volna csupán D. Kardos Évának, a bölcs és nagy vezér unokahúgának Üzennek az évek (Kossuth Kiadó) című regényébe belelapozni, annak 15. oldalán benne van, hogy Rákosi a Rosenfeld család­­ból származik, s hogy még az írónő nagyapja—tehát Rá­­kosi Mátyás apja — magyarosította a nevét Rosenfeldről Rákosira, Matyi már úgy született, egyébként „a haladó felfogású családok közé” tartoztak, nagyapa pedig, ״ ahogy akkoriban hívták: Kossuth-zsidó volt”. RÁKOSI MÁTYÁS KARAKTERÉN, hanein persze mindez egy jottányit sem változtat, de hát a vita a körül a bizonyos maczóágnesi parlamenti felszólalás körül nem is arról folyt, hogy Rákosi rendes ember volt-e, vagy sem, mert egyértelműen nem volt az. Hanem arról, hogy a róthmanózás viszont egyértelműen a politikai antisze­­mitizmus megnyilvánulása, aminek nincs helye a parla­­mentben. (Ámbár a tények azt mutatják, hogy úgy lát­­szik, sajnos, van!) Visszatérve Borzasra: még ’56 nyarán is, amikor mind­­jobban felerősödött az ellenzéke és Litván György középis­­kolai tanár (mellesleg zsidó) már nyíltan, a szemébe mondva követelte egy pártaktívan, hogy vonja le tettei konzekvenciáit és mondjon le, még akkor is nagyon fél­­tünk azért tőle. Különösen a Petőfi-kör ülései, leginkább a sajtóvitája után, amikor a pártellenzék ugyancsak sza­­badjára eresztette magát, féltünk attól, mi fog következni, milyen ellenlépést tesz Borzas. Hát az első az volt, hogy egyik hű kiszolgálójával megíratta a Szabad Népben a Déry Tibort és Tardos Tibort gyalázó cikket, amelynek következményeként mindkét (történetesen zsidó) írót ki­­zárták a pártból. A második — lett volna — az a bizo­­nyos négyszázas letartóztatási lista. EZ NEM BIZONYOS, hogy igaz volt, eddig egyetlen történész, egyetlen kutató sem találta meg a Petőfi-kori sajtóvita után letartóztatandó négyszáz ember listáját. De akkoriban széltében-hosszában elterjedt, hogy Borzas el­­készítette ezt a lajstromot, borzongott, akiről tudni vél­­ték, hogy rajta van és kicsit megsértődött, akinek a neve nem került a híresztelésbe. Ha elkészítette is Borzas a névsort, végrehajtani már nem volt ideje, mert közben Mikojánék szíves közbenjárására és szigorúan egészség­­ügyi okokból persze, de kénytelen volt lemondani. (Ki­­rályhegyi tréfája később ezzel kapcsolatban így hangzott: Tudod, mi a legrosszabb a kommunizmusban? Az egész­­ségi állapot! Gondolj Rákosira, gondolj Hruscsovra, amint egészségi állapotuk lett, lemondtak!) Borzas lemondása nagy örömöt váltott ki hetedhét or­­szágban. A Tuma étterem törzstagjai: Demeter Imre, Ker­­tész Róbert, aki a fasizmus alatt a 8 órai újság szerkesz­­tőjeként Vasmacskakovácsy Szvetozár álnéven legalább kétszer-háromszor hetenkint nekirontott a náciknak és nyilasoknak, Várkonyi Endre, Méray Tibor, Aczél Tamás, Nemes György, Gál György, meg szegény Vajda Pista, aki a maga harminc évével a legbölcsebb és legszkepti­­kusabb volt közülünk, megjövendölte, hogyan fognak majd kihallgatni minket arról is, hogy no, miről is beszél­­gettek maguk ott a Tuma úrnál, és még voltak más törzs­­tagok is, a legtöbbjük nem él már, az a két kolléga sem, akiről csak annyit, hogy mindkettő neve M betűvel kez­­dődik és besúgók voltak mindketten, bár akkor ezt nem tudtuk róluk. A TÖBBI TUMA-TÖRZSTAG közül említem például szegény Fazekas Gyurit (ő később a Snagovba elhurcolt Nagy Imre-különítménynek is tagja lett), aki megebédelve a Tumánál, innen tovább ment néhány házzal, a szintén az Akácfa utcában lévő BESZKÁRT velünk érző vezérigaz­­gatójának szobájába, egy másik ellenzéki csoportosulás­­hoz, ahol azon a bizonyos napon, amikor Rákosi lemon­­dott, Kopácsi Sándor, a társaság legjobban informáltja, bu­­dapesti rendőrfőkapitány, ezzel fogadta az ott összegyüle­­kezőket, öklével lóalkatrészt jelezve: ez van nektek, nem apátok! És pezsgőt bontottak és örömükben majdnem sír­­tak, hogy Borzast végre sikerült a hatalomból eltávolítani. Istenem, hol van az a nyár, hol a régi szerelem, amelyet Borzas iránt akkor oly egységesen éreztünk? Az Új Élet június 1-jei száma hírt ad a MAZSIHISZ közgyűléséről, ezen belül pedig megemlíti az én hozzászólásomat is. A pontosság kedvéért szeretném elmondani, hogy a MAZSIHISZ zár­­számadása és költségvetése teljes mértékben alátámasztott volt, a tény­­adatokkal egyező, ahogy ezt a számvizsgáló bizottság megállapítot­­ta. Magam nem a zárszámadás és költségvetés számait találtam nyug­­talanítónak, hanem azt a tényt, hogy a gazdálkodási hiány fedezetéről, vagy kezelési módjáról nem esett szó. Ezt a közgyűlés során Zoltai úr szóban kiegészítette. Szeretném elmondani, hogy hete­­dik éve vagyok tagja a számvizsgáló bizottságnak, így módom van az évek során bekövetkezett fejlődést átlátni. Amikor én, vagy más kifogásolunk valamit, ez önmagában helytálló le­­het ugyan, de mindig a kiinduláshoz kell az adott évet hasonlítani. Szá­­momra és más számára is látványos a fejlődés, a kezdetektől a mai napig, a teljes költségek közel 50 százalékát kitevő ״ egyéb” költségtől a számvite­­lig áttekinthető szabályszerű kimuta­­tásokig. Sajnálnám, ha ez a kiváló munka árnyékot kapna egy nem kel­­lően pontos idézettel. Örülnék, ha a lap legközelebbi számában ez a he­­lyesbítés megjelenne. Köszönettel és a Lap iránti nagy­­rabecsüléssel: Dr. Pollák Jenő Kegyeletet gyakorolva Még májusban történt. Az Anna Frank Gimnázium 6/2-es osztálya elindult az idei osztálykirándulás­­ra azzal a céllal, hogy rendbe te­­gyék a Tahitótfalu melletti zsidóte­­metőt. Az első megdöbbenés akkor érte őket, amikor meglátták, hogy a te­­mető mennyire rossz és elhanya­­golt állapotban van. A gaz és a nö­­vények mindenhol belepték a síro­­kat, s talán számukra az volt a leg­­szörnyűbb, amikor megláttak egy megrongált és felfeszített családi kriptát. A sírokon a betűk és az év­­számok is igen nehezen voltak kiolvashatók. Annyit viszont meg­­tudtak, hogy az egyik sír több mint 150 éves. Az első nap az időjárás viszon­­tagságai miatt kénytelenek voltak 2 óra kemény munka után abba­­hagyni feladatukat. Az eső sza­­kadt, a szél pedig erősen fújt. Ilyen időben képtelenség volt dol­­gozni. A második nap már könnyebben ment a munka, hisz akkorra már a nap is kisütött. 11 órától dolgoztak délután fél 6-ig kisebb pihenőkkel, meg-megállva. A sírokat letakarí­­­tották, leszedték a gazt. Az elkerí­­tett családi kripták kerítését lefes­­tették, a betűket, évszámokat átír­­ták, fagyalokat ültettek és még ezek után is azt mondták: „Nehéz volt, de megérte!” Jövőre valószínűleg egy újabb temető rendbe hozásával próbál­koznak. Reméljük, más lelkes osz­­tályok is követik majd példájukat. Gábor Eszter Egy igaz barát... Váratlanul hagyott itt bennünket Grünbaum Andor, aki egy jámbor, igaz zsidó ember volt. A Nagyfuva­­ros utcai körzet sámeszeként és gá­­héjéként évtizedeken át közreműkö­­dött a szertartásokon. Kajhéz lévén ünnepekkor düh­enült is. Pótolha­­tatlan veszteség ért bennünket, mert színfoltja volt a rendezvényeknek. Nem múlhatott el úgy kioldás, hogy valamilyen viccet, vagy régi mon­­dát, történetet ne tudott volna hozzá­­fűzni a heti szidrához. A hittestvérek mindig nagy örömmel várták, vajon mi újat tud mesélni. Mindenkihez volt egy kedves szava, egy baráti ölelése. Soha nem vitázott senkivel, a segíteni akarás vezérelte életútját. Zsidóságához minden időben ra­­gaszkodott, és zsidó emberhez mél­tóan élte életét. Végigküzdötte kor­­osztályának minden szenvedését, amelyet a XX. század reá mért. Test­­vérei közül ő ment el utoljára. Már most is hiányzik valamennyiünknek, pedig nem régen hagyott itt bennün­­ket. Nagyon várta a most következő szeptembert, mert templomunk fenn­­állásának 75. évfordulóját ünnepel­­jük, és már azon gondolkodott, hogy miként lehetne minél méltóbb ün­­nepséget rendezni ez alkalomból. Amikor odapillantunk a helyére, ahol ült, mindig eszünkbe jut, hogy ő, a " Grünbi" már nincs többé. Szá­­munkra, akik ismertük és szerettük, nem halt meg, mert emlékét meg­­őrizzük. Nemcsak a mi körzetünket érte veszteség eltávozásával, hanem mindazokat, akik Budapesten és vi­­déken egyaránt tisztelték és becsül­­ték. Nem is akartuk elhinni, hogy ilyen hirtelen elment, mert a felesé­­ge, Janka néni betegeskedett hosz­­szabb ideje. Most, hogy ő egyedül maradt és a Szeretetkórházban van, rendszeresen látogatjuk őt, és pró­­bálunk némi vigaszt és támogatást adni további életéhez. Streit Sándor a Nagyfuvaros utcai körzet elnöke Olvasói levelekből ÚJ ÉLET Hármas ünnepség színhelye volt a Ma­­gyar Írószövetség Bajza utcai klubja. Művészek, írók, tu­­dósok és barátok köszöntötték Gábor Marianne festőmű­­vészt nyolcvanadik születésnapja al­­kalmából. Ugyanott nyílt meg a Bu­­dapestért díjas érdemes művész nagyszabású kiállítása, amelyet Po­­mogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke nyitott meg. A kiállítást Po­­gány Ö. Gábor rendezte, a képeket Hubay Miklós, a PEN Club elnöke méltatta. (Olaszországi útja miatt írását levélként olvasták fel.) S erre az ünnepélyes alkalomra látott nap­­világot a művész édesapjának, Gá­­bor Ignácnak eddig kéziratban rejtő­­ző könyve: Alharízi, egy középkori héber költő címmel. A Fekete Sas Kiadónál (Csokonai Attila hozzáértő utószavával) megjelent szép kötetet Lichtmann Tamás egyetemi tanár mutatta be, Keres Emil Kossuth-dí­­jas színművész pedig Gábor Ignác és Rónai Mihály András verseiből adott elő néhány remekművet. Ha a magyar zsidóság történetét egyetlen család életével példázva kellene megírnom, minden bi­­zonnyal Gábor Marianne családját választanám. Felmenői a magyaror­­szági zsidóság kiválóságai voltak: családfája apai ágon a sátoraljaújhe­­lyi cáddikig, Teitelbaum Mózesig, a Jiszmách Mose című rabbinikus munka szerzőjéig, anyai ágon Tyro­­ler Ignác rézmetszőig, a Kossuth­­bankók készítőjéig vezethető vissza. Nagyapja rabbi volt, édesapja, Gábor Ignác nemzetközileg elismert tudós, a magyar verstan egyik legkiválóbb kutatója. (Idevágó munkái mindmáig kötelező olvasmányok az egyete­­men. Ő volt az Edda-dalok magyar fordítója is, a Vándordiák-mozgalom megalapítója, 1911-től a zsidótörvé­­nyek tiltásáig az általa alapított, Munkácsy Mihály utcai híres Fiúne­­velő Intézet igazgatója. Gábor Ignác nevét ma több emléktábla, egy isko­­la, egy újpesti utca és a Pomáz fölötti Mosolygó-hegyen egy pihenő őrzi.) Marianne bátyja, György több remek­­be szabott könyv szerzője: ezek közül az olvasók leginkább az Igres hege­­dűjét és a Gondolatok könyvét isme­­rik. S nem feledkezhetünk meg ter­­mészetesen Gábor Marianne férjéről, a nagyszerű költőről-műfordítóról, Rónai Mihály Andrásról sem. A családi krónika tragikus vége is, sajnálatos módon, jellegzetes ma­­gyar zsidó tragédia: a tudós Gábor Ignácot, a magyar nyelv és irodalom szerelmesét, aki mellesleg rendkívü­­li módon hasonlított Móricz Zsig­­mondra, hetvenhét évesen elhurcol­­ták a nyilasok és — veje, Rónai Mi­­hály András egész családjával együtt — 1945. január 10-én a Lövölde té­­ren agyonlőtték. Feleségét, Raiss Izabellát, magyar írók német nyelvű tolmácsolóját, már két hónappal ko­­rábban Gönyűnél a Dunába lőtték. Gábor Marianne művészetéről ezúttal nem kívánok szólni, legyen elég annyi, hogy alkotásait a szak­emberek a legna­­gyobb magyar művészek reme­­kei közé sorolják. Véleményüket nem csupán ez a mostani kiállítás igazolja, nem egyedül a megtisztelő címek és ki­­tüntetések, amelyekben része volt, hanem például az a tény, hogy ő az egyetlen magyar művész, akinek két önarcmását is megcsodálhatjuk a fi­­renzei Uffizi-képtár egyedülálló, klasszikus művészönarckép-gyűjte­­ményében. Rabbiportréiból koráb­­ban kiállítást rendezett a Bálint Zsi­­dó Közösségi Házban is. Szólni szeretnék viszont Gábor Ig­­nác most napvilágot látott posztu­­musz könyvéről: Alharízi, egy kö­­zépkori héber költő, amelynek cím­­lapján G. Marianne Toledói férfi kép­­mását láthatjuk. A szerző gyakorta közölt zsidó témájú irodalomtörténe­­ti, filológiai cikkeket a Magyar Zsi­­dó Szemle és a Revue des Etudes Jui­­vés című tudományos folyóiratok­­ban. Ez irányú munkásságának ki­­emelkedő kötete a Népszerű Zsidó Könyvtár című sorozatban az 1920- as évek elején napvilágot látott mo­­nográfia a humanizmus korának nagy itáliai zsidó költőjéről, Dante barátjáról, Manoellóról, akit Imá­­nuel Haromínak, vagyis római Im­­mánuelnek neveznek. Ugyanebbe a sorozatba szánta Gábor Ignác Alha­­róziról szóló tanulmányát is, ám a Népszerű Zsidó Könyvtár csupán 21 kötetet élt meg. Ez a most kéziratából feltámadt munka egy rendkívül érdekes közép­­kori zsidó költőfejedelem, Jehuda Alharízi megismerését is elősegíthe­­ti. A mű filológiai pontossággal kö­­veti Alharízi életét, aki 1170 körül született Andalúziában, valamint fő­­művét, a Tádhkemónit (A bölcsek gyülekezetét), amelyben a legkülön­­félébb műfajok találkoznak. Alharízit általában azért értékelik nagyra, mert ő honosította meg a héber (és persze az európai) költészetben az arab ere­­detű makámát, a rímes prózát. (Tud­­juk, később Arany János is kísérlete­­zett vele.) Kevésbé ismert, de leg­­alább olyan fontos, hogy voltaképpen Alharízi az első héber irodalomtörté­­nész: művéből ismerhetjük meg a spanyol—zsidó aranykor legnagyobb héber alkotóit, köztük Jehuda Halé­­vít. Műveikből is idéz: néhány külön­­ben fenn sem maradt volna. Az olva­­só így ebből a kötetből az egész kor hangulatát, alkotóit megismerheti. A most megjelent mű olvasója vé­­gigkísérheti Alharízi és főhőse, He­­ver Hakéni, valamint a narrátor, Hé­­mán Haezráhi valamennyi kaland­­ját, sőt Gábor Ignác, a műfordító jó­­voltából számos vers- és makáma­­részletet — az eredeti hangulatát jól tükröző — magyar átültetését is él­­vezheti. Köszönet illeti a könyv megjelentetéséért a szerző lányát, a most születésnapját ünneplő Gábor Marianne-t, aki anyagilag is segítet­­te az édesapa munkájának köz­­kinccsé tételét. Raj Tamás 5

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék