Zsöllye, 2001 (2. évfolyam, 2-9. szám)

2001-11-01 / 8. szám

SZABÓ TIBOR, BARTHA BORÓKA, KOLOZSI KILIÁN, BARABÁS ÁRPÁD, SZŰCS ERVIN, KOZM­A DÁVID, TAM­ÁS BOGLÁR, GALLÓ ERNŐ k£] gj LOKODI ILDIKÓ Ej HORVÁTH KÁROLY l£] ANDRÁS LÓRÁNT­­ÉK­ TOMPA ANDREA Ej BÉRES LÁSZLÓ Petőfi Sándor 1844-ben írt egy hőskölteményt, melyet 2001- ben Tompa Andrea színpadra alkalmazott. Mi lehet fontos, izgal­mas a mai néző számára? Erre a kérdésre kereste a választ a Gyergyószentmiklós közelében, Szárhegyen összeverődött színházi csapat a nyári munka során. A válasz minden valószínűséggel az le­het, hogy manapság is létezik a közönségnek az a része, aki vevő a népies stílusra. Bizonyíték erre, hogy a szeptemberben megrende­zett Kisebbségi Színházak Kollokviumán a közönségdíjat, melyet a műkedvelő csoportok képviselői ítéltek oda az általuk legjobbnak tartott produkciónak, a helybéliek csapata, a Figura Stúdiószínház A helység kalapácsa című előadása nyerte el. Az amatőr bírák megnéztek minden előadást és részt vettek a szakmai beszélgetése­ken is, ahol a „profik” elemezték a látottakat, esetenként biztatták az alkotókat. A helység kalapácsa az utolsó pontja volt a fesztivál programjának, a nézőtéren sok helybéli ült, és a közönség nagy tapssal díjazta a Figura előadását, ilyen körülmények között nehéz eldönteni, hogy kinek van igaza: a közönségnek vagy a kritikusnak, aki a legnagyobb jóindulattal sem mondaná, hogy az előadás ver­senyképes volt. Egyáltalán nem fontos válaszolni, ha a közönség, akiért létrejött, ve­vő rá, bejön a színházba és szereti, amit lát. Ha szép idő lett volna, akkor nem a Művelődési Házban mutatták volna be az előadást, hanem a szárhegyi Lázár-kastély udvarán, így a kiabálás, rohangálás nem a néző orra előtt történt volna, és talán nem is lett volna za­varó. Ott, a kastély udvarán és a környező dombokon van hely mindenre, és kell az a hangerő, amely a zárt épület­ben zavaróan hatott. Sajnos egy fél nap alatt kellett új térbe helyezni az előadást, de ez sem lehet mentség ar­ra, hogy rendezőnek, szí­nésznek nem tűnt föl, hogy a harsányság értelmetlen és ár­talmas a produkcióra nézve. Az előadás tere elemei­ben igyekezett behozni vala­mit a művelődési házba a kastély sajátosságaiból. Ma­gas, letakart állványok, majd egy-két pad és asztal szolgál­tatta a templom, a torony, a kocsma helyszíneit. A „kül­ső” terek a nézőtéren találtak GYERGYÓSZENTM­IKLÓSI FIGURA STÚDIÓSZÍNHÁZ Gyergyói csetepaté PETŐFI SÁNDOR: A HELYSÉG KALAPÁCSA helyett a helység „háborúja” sok kergetőzés, rohangálás után boksz­meccsek terében zajlik, parodizálva és ironizálva a népi színjátszást. A zene (Horváth Károly munkája) a helyzetnek megfelelően a já­ték szerves részét képezi: talpalávaló a táncos mulatságon, hangef­fektus a toronymászáskor vagy a harci jelenetekben. „A hangászkar három tagja” pedig szereplője az előadásnak: a kemence tetején nem ülhetnek (mert nincs ilyen díszletelem), így a magas állványok egyikén gubbasztanak — ezért sajnos nem mindig látni, hallani őket. A komikum legfontosabb forrása nem a játék, hanem a klasszi­kus szöveghez való ragaszkodás. Petőfi jelzői és két-három soros, is­métlődő jellemzései ráragadnak az előadás szereplőire. Műfajparó­dia a szereposztás: szemérmetes Erzsók (Bartha Boróka) majd’ két­szer olyan magas, mint a bájaiért epedő helybeli lágyszívű kántor (Barabás Árpád). A kántor felesége, „az amazontermészetű” Már­ta asszony (Tamás Boglár) sem magasabb uránál (az ő jelzőjét ezért el is hagyták). Vitéz Csepű Palkó, „a tiszteletes két per csikajának jókedvű abrakolója” (Galló Ernő) ostort csattogtatva ugrál a színen, hogy illesz­kedjék a vitéz jelzőhöz, de ő sem mondható daliás terme­tűnek. Ellenben Bagaria uram, a béke barátja (Koz­ma Dávid) majd’ egy fejjel magasabb a „jádzó szemé­lyek” átlagánál, ám ő papu­csot kötöget, és nem vesz részt a csetepatéban. A néző­téren zajló jelenetek miatt fergeteges magánszáma (ami­kor előadja a békebírónak a csatát) nem kap kellő hang­súlyt. Éppen fordítva, mint ahogy az lenni szokott, amikor az ember nem látja a fától az erdőt, a néző a nagy patáliá­­ban megfeledkezik a főhősről, széles tenyerű Fejenagyról, kit a dús képzeletű nép elnevezett a helység kalapácsának (Kolozsi Kilián). A mesélő költő (Szabó Tibor) válik az előadás főszereplőjévé: bús hangvételű szövegét annyira komolyan adja elő, hogy egy-egy pillanatra a néző megfeledkezik arról, hogy ez az egész csetepaté csak já­ték. HEGYI RÉKA

Next