Zsöllye, 2004 (5. évfolyam, 1-6. szám)

2004-01-01 / 1. szám

P­ush up először: élénkpiros melltartó a karrierista nők dekoltázsában. Másodszor: szex, Robert (Kovács Fe­renc) és Patrizia (Fábián Anita) aktusa a főnö­ki irodában. S mert ez az iroda a legfelső emeleten van, ahová mindenki vágyik, push up harmadszor: a hierarchia csúcsa. Ilyen reményeket-esélyeket latolgat három jele­netben két nő, egy nő és egy férfi, végül két férfi. A cégről nem tudni, mit gyárt, sokat emlegetett főnöke nem jelenik meg a színen. Szexuálisan elhanyagolt neje (Szilágyi Zsuzsa) viszont kéjjel alázza meg a vezetői posztra pályázó fiatal Sabinét (Bacsa Ildikó remekül öntudatoskodik és szorong). A két nő a dialógusból ki-kilépve reflektál az elhangzottakra, Angelika monológja ráadásul szóról szóra ismétli a Sabinéét, siralmas (és igen közhelyes) képet adnak arról, hogyan kezdik hajszolt napjaikat, teljesen egyformán. A jelenetszervezés élesen elválasztja tehát a karrier küzdelmes világát a belsőtől, ahol a szorongás lakik, de ahol igazi kapcsolatok születnének, ha a monológból dialógus lehetne. A tükörmonológ-technika némileg ki­fárad a második jelenetben, ahol Robert és Patrizia agresszív szakmai vitává hazud­­ják, hogy egy remek kefélésnél több is le­hetett volna köztük. A cím talán megtévesztő lehet, a szerző neve azonban árulkodó. Aki édes­bús nosztalgiázásra vágyik, ne száll­jon alá az R. S. 9­ Színház pincéjébe, mert kevés nyomasztóbb darabot láthat Budapes­ten, mint amilyen az 0, azok a szép napok. A földbe ásott nő monodrámája a jórészt láthatatlan férfi asszisztenciájával két nap történéseit meséli el egy-egy felvonásban. Az eseményeket a Winnie-karaktert jól el­találó (ám sajnos enyhén beszédhibás) Florian Leona folyamatos beszéde hozza létre. A hömpölygő mondatok célja, hogy kitölt­­­sék a napot. A szavak és a felbukkanó emlé­kek még az élethez kötnek, vagyis életben tartanak, és amikor a nő elhallgat, tudjuk, hogy nem csak a közel kétórás darab ér vé­get. A két állóképben gondolkodó rendezés teljes koncentrációt követel színésztől, né­zőtől egyaránt — ez pedig túl nagy kihívás. Egyáltalán, mindenki hazudik. Frank (Zsimbori Soma) az igazi szexet cseréli inter­netpornóra. Hans a valódi élet lehetőségét szobabiciklizésre váltja fel. Kránitz Lajos él­vezi ironikus szerepét. A biztonsági személyzet: végre hús-vér emberek, ezt Tresz Zsuzsa szépen jelzi; míg a karrieristák hidegkék, egy­forma öltönyben-kosz­­tümben adják a kemé­nyet, az alulkvalifikált Heinrich (Törköly Levente) tompa barnában, Maria (Szabó Margaréta) ragyogó korallban vallja be, hogy nem érti a cég reklám­filmjét. „Egy parkban egy férfi átemel egy pocso­lyán egy nőt” — értetlen­kedik a férfi az első jele­netben. „De romantikus lehet” — sóhajtja ugyan­erről Maria az utolsóban. Mivel őszinték, párbeszé­dinnie a mozgástól megfosztva él, fokoza­tosan egyre mélyebbre ássa egy láthatatlan erő. A férfi, Willie (Balkay Géza) mozgáské­pes, de beszélni, mutatkozni (kopaszparó­kában, hátulról) csak nagy ritkán hajlandó, nem akar vagy nem tud kapcsolódni az őt szólongató, kérdezgető nőhöz. Philemon és Baucis végóráinak kétségbeejtő becketti parafrázisát látjuk, az öregséget, olyan megvilágításban, hogy semmi szépet ne fe­dezhessünk fel benne. A leginkább torok­szorító jelenetek éppen azok, amelyekben Winnie próbál erőt, reményt csepegtetni magába, imádkozik, keresi Istent és az úgy­nevezett apró örömöket. Az első kép stati­­ seik sincsenek: e darabban ugyanis min­den dialógus hazug. Maria attól fél, hogy egy éjjel rátalál va­lakire, aki fölakasztotta magát az irodájá­ban. Én nem féltem, ennyi erőt nem kon­centrál sem a szöveg, sem a színészi játék. Rum­bold Éva kusságába még vegyülnek kis mozgások, a fekete táska nyitogatása, szépítkezés — ekkor Winnie melltől fölfelé még szabad. Az ön­­becsapási kísérletek a második képben egy­re erőtlenebbek, egy fejet látunk csupán a narancsszínű, paravánszerű föld­díszletből kibukkanni, mintha csak egy bábelőadás­ból maradt volna ott, teste nélkül, tehetet­lenül. A pici gesztusok is eltűnnek tehát, elvész a reggeli fogmosás öröme vagy annak boldogsága, hogy szemüveggel, nagyítóval bár, de sikerült elolvasni a fogkefe feliratát: ártánysörte. Már az ima sem adhat erőt, csak az, ha a férfi mégis válaszol. Polgár Teréz „Csak ne tűnjek igénytelennek Roland Schimmelpfennig: Push up 1—3 Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió fia Szilágyi Zsuzsa, Bacsa Ildikó, Kovács Ferenc, Fábián Anita, Kránitz Lajos, Zámbori Soma, Törköly Levente, Szabó Margaréta /Bodolay Géza dj Tresz Zsuzsa r Németh Ákos Artánysörte Samuel Beckett: Ó, azok a szép nárok- R. S. 9. Színház /k Florian Leona, Balkay Géza | Balkay Géza Fotó: Ilovszky Béla (theater.hu)

Next