Kiss János szerk.: Religio, 1915.
7. szám
482 zámbor béla ismerő. S ez első «remeklés»-énél igazán annak bizonyult. Kiszedte az emberből mindazt, ami széppé, naggyá, Istenhez hasonlóvá tette, amit csak kiszedhetett. Az az ember, aki gyűlöl, az érzékiség posványában hever, csalfa, bosszúálló, akiben nincs szilárd meggyőződés, az nem is ember, hanem torzkép. Ilyen torzkép voltunk mi. S eljött az Úr Jézus, hogy «teljesítsen». És végig húzott a sátán pokolian okos számításán isteni bölcseségével, úgy, hogy beleordított az egész pokol s megbánta azt a percet is, melyben az ember megbuktatására először gondolt. A hegyi beszéd tárgyalásának első fele az, melyben az Úr Jézus a nekünk fordított fegyvert egyenest az ellenség szivének méri. * ¥ ¥ Az áteredő bűn következményeinek legnagyobb csapása — a megszentelő kegyelem elvesztését ide nem értve — azon erény elhidegülése, amely Istenhez a leginkább tesz hasonlókká: a szereteté. Szent János apostol Jézus Szívéből merítette Isten lényegének rövid, találó meghatározását, melyet a Szentírásban csak nála olvasunk : Isten a szeretet. Deus Charitas est. S utána rögtön hozzáteszi az eszményi ember definícióját: aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne. Istenben lennünk a legmagasabb tökéletesség. Nem volt és nincs is bűn, mely annyi nyomort hozott volna a világra, mint a gyűlölet. Az a sok háború, a vérnek — e legdrágább nedűnek — kiontott tengerei, az a sok viszály, békétlenség, mely a bukás után még megmaradt némi jót is pokollá változtatta, mind ebből indult ki, s ebből fog fakadni, míg a föld föld lesz. S nincs az a szenvedély, amely csökönyösebben fogná a lelket, mint ez. A tisztátalanságot meg-megutálja, meg-megundorodik tőle az is, aki nyakig van benne; a mértékletlenség folyton nem űzhető; a hiúság, a dicsvágy nyugszik, ha kielégítésre talál. Ez a bűn folyton zaklat, folyton ostromol, utána kívánkozik leginkább a természetünk, a gőgünk. Egyike azon szenvedélyeinknek, melyek csak az élettel múlnak el teljesen. Általános gyöngénk az, hogy ha meg is bocsátunk és — amint mondjuk, érezzük, gondoljuk, akarjuk — szívből bocsátunk