168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)
1994-12-13 / 49. szám
22 A ROSSZ HÍR HOZÓJA Kisiklott tájékoztatás Omemissza Balázs a feleségét várta a Nyugati pályaudvaron. Az Intercity expressznek 18.20-ra kellett volna befutnia. A hangosbemondó tájékoztatása szerint „a vonat 120 percet késik”. A várakozók a forgalmi ügyeletre mentek, ahol megtudhatták, hogy bizonyos műszaki problémák adódtak, de nem kell aggódni. 19.30-kor a hangosbemondó újabb százhúsz perc késedelmet jelzett. A forgalmi ügyelet két tisztje akkor már elmondta, hogy Szajolnál kisiklott egy vonat, meg kell várni a mentéshez a darus kocsit, mert amíg nem szabadul fel a pálya, nem tud közlekedni a többi vonat. Bornemissza Balázs akkor arra gondolt: inkább elmegy autóval a feleségéért, ne kelljen órákat várnia az elindulásra. A Nyugati pályaudvar forgalmi ügyeletén azonban nem tudták megmondani, hogy a nyílt pálya mely szakaszán vesztegel az Intercity. Bornemissza úr hazament, felhívta a szajoli állomást, ahol egy fáradt hang készségesen tájékoztatta: Kálkápolna felé kerülő úton el fog indulni a vonat. 21.00-kor a hatvani állomás forgalmistája arról tudott beszámolni, hogy egy vonat öt perce áthaladt az állomáson, de hogy ez az Intercity-e vagy más, nem tudta. „Bizonytalan ideig késik” 22.00-kor a Nyugati pályaudvaron az információs tábla még mindig a 18.20-as érkezést mutatta. A tábla előtt és a forgalmi ügyeleten őrjöngő tömeg. A kisiklott vonatról kevesen tudtak, a vasutasok lázasan telefonálgattak az ország különböző részein bolyongó vonatok hollétének felkutatása végett. Bornemissza Balázs halkan elmondta, amit sikerült megtudnia. Döbbent csend lett, majd a Szajol felől már nem érkező vonat utasaira várók könyörögni kezdtek az ügyeletes tisztnek: legalább azt mondja meg, kik haltak meg, hol lehet érdeklődni, melyik kórházban vannak a sebesültek. De ő nem tudott semmit. Az információs tábla felirata 22.15-kor megváltozott. Az érkező vonatok mellé a BIZONYTALAN IDEIG KÉSIK mondat került, majd a hangosbemondó tájékoztatta a kedves utasokat, hogy a vonatok előreláthatóan százhúsz percet késnek. Az Intercity végül 22.40-kor beérkezett a Nyugati pályaudvarra. Utasainak fogalmuk sem volt arról, miért késtek több mint négy órát. A vonaton ugyan faggatták a kalauzokat, de azok semmit nem mondtak. Nyílt sínen, elzárva a világtól, semmiről sem tudva vesztegeltek órákig. Néhány külföldi utas a reptérre igyekezett, telefonálni szeretett volna, de erre nem volt mód. Balszerencséjükre egyetlen embernél sem volt se rádiótelefon, se rádió. Sokáig nem is értették az Intercity utasai, hozzátartozóik miért kapaszkodnak olyan görcsösen a kezükbe. A szajoli vonatkatasztrófáról az MTI megyei tudósítója, Lazányi József értesült először. Odament, majd azonnal továbbította a hírt a központnak, ahol ellenőrizték az információ helyességét, továbbították a lapokhoz, a rádióhoz, a televízióhoz. Így történhetett, hogy néhányan a rádióból tudták meg: hozzátartozójuk, ismerősük esetleg az áldozatok között lehet. A szolnoki kórház sürgősségi osztályán a sebesülteket és hozzátartozóikat felkészülten várták. A dr. Sebestyén Mihály vezette csapat már átélt kisebb-nagyobb szerencsétlenségeket, de ilyen méretű katasztrófával még nem találkoztak. A súlyos sérültek ellátása eddig nem tapasztalt problémák elé állította őket. Hirtelen több ápoló kellett, rengeteg kötszer, gyógyszer, infúzió, az aggódó rokonokat pedig szintén el kellett látni, nemcsak megnyugtató szavakkal, de olykor injekcióval is. Katasztrófák kezelése Dr. Buda Béla, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatója szerint a szajoli vonatkatasztrófa ismét felhívta a figyelmet a pontos és gyors tájékoztatás fontosságára. „Először mindenki az áldozatok hozzátartozóira gondol. Hozzájuk korán és tapintattal kell elvinni a rettenetes hírt. Az életben maradt áldozatok családtagjait is fontos értesíteni, ilyenkor talán még fontosabb a gyorsaság, hiszen aki csak teheti, a kórházba siet, hogy ott találkozhasson hozzátartozóival. Érdemes szólni a tömegtájékoztatásról. Komoly erkölcsi dilemma jelenik meg: mikor és hogyan célszerű vagy szabad az áldozatok nevét közreadni, hiszen nyugtalanító belegondolni, esetleg néhányan a rádióból vagy a televízióból tudják meg, hogy édesapjuk, házastársuk vagy gyermekük meghalt. Mégis sok érv szól amellett, hogy az ismert és egyértelműen azonosított áldozatok nevét helyes közölni. A megoldás valamilyen gyors kommunikációs szolgálat lenne, amelyet már az első híradás megjelöl: telefonszám, faxszám stb. A katasztrófák kezeléséhez, enyhítéséhez hozzátartozna a lelki egészségvédelmet is szolgáló kommunikációs szolgálat mozgósítása. Biztos, hogy a legtöbb ember ezt többre becsülné, mint a gyorssegélyt, amelyet a biztosító, a vasút vagy a kormány ad. Hogyan kell megmondani a rossz hírt a hozzátartozóknak? Különleges lélektani fogás itt nincs. Egyszerűen, világosan, tisztán, az együttérzés őszinte - és nem deklaratív - érzelmi kifejezésével kell átadni az információt és felajánlani a segítséget. A hozzátartozónak joga van az igazat megtudni, sőt, amilyen gyorsan csak lehet, a hivatalos közegeknek kötelességük is ezt nyilvánosságra hozni. A halálhír a legrettenetesebb traumák közé tartozik. Szükség le December 2-án, pénteken délután borzalmas vasúti katasztrófa történt Szajolon. Huszonkilencen meghaltak, sokan súlyosan megsérültek. Göncz Árpád köztársasági elnök, Horn Gyula miniszterelnök, Kuncze Gábor, Lotz Károly, Kovács Pál és a MÁV szinte teljes vezérkara a helyszínre sietett. Ők tudták, mi történt. Vajon mások, például az érintettek hozzátartozói tudták-e? És ha igen, mikor értesültek róla? Honnan? És hogyan? Mit tegyen ilyenkor a „rossz hír hozója”? TÖRÖK MÓNIKA riportja !