168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)

1994-09-27 / 38. szám

22 A legvadabb színházellenes hangulatban - sátorcirkusz és kivételes művésznő meghurcoltatása közepette - új színház alakul. Az Új Színház. A legnagyobb csöndben, szerényen félrehúzódva a botrányok elől. A nagy hallgatásnak nincs más oka, mint az, hogy munka folyik, és Székely Gábor direktortól mi sem áll távolabb, mint a szenzációhajhászás. Majd legyen hangos a bemutató. Addig nincs miről beszélni. Vagy talán mégis? SÁNDOR ERZSI mindenesetre megpróbálta. Izsment „Rézikém, édesem, nem tudok még bemász­ni a kútba, de a palack az kell, feltétlenül. Nyugi, be fogok mászni, de még nincs kút!” Pedig lesz. Egészen biztosan lesz. Meg bemu­tató is, ahol Csomós Mari mint Mirigy be fog mászni a kútba, meg ki is fog mászni. A pa­lacktól annyira megijedtem, hogy kérdezni se mertem, az mi, és minek. Ők úgyis tudják, és egyelőre csak rájuk tartozik. Azonkívül, ha még öt percig ott jópofizok a folyosón, elkülde­nek a francba, így is pengén állt a helyzet. Mit jövök én itt megfejteni, hogy mi az Új a szín­házban, amikor este tíz óra van, próba, és nem tudnak beállni a kúttal. Ez nem hisztéria, fogjam már föl, még akkor sem, ha annak látszik! Ez az izgalom a belső feszültség. Itt most összeáll egy csapat, közös­ség kovácsolódik, kóstolgatják egymást, hogy fönt a színpadon megkapaszkodhassanak egy­másban. - Ezt nem lehet másképp csinálni, csak ilyen infantilisan - ragyogja Takács Kati, aki sok­sok nagy szerep után szerződött a Radnótiból első szóra az Új Színházba, és egyelőre nem kapott főszerepet. Nem ígért neki Székely Gá­bor semmit - mondják, másoknak sem -, de nincs ok a nyugtalanságra, mert ő tudja, hogy miért van épp arra szüksége, akit hív, és ennyi most elég. És akiket hívott, azokról többé-kevésbé egy dolgot lehet biztosan tudni: a telefon mellett ültek és várták a csörgést. Vannak, akik egy­szerűen csak folytatták a munkát. Papp Zoli (akit lehetetlen Zoltánnak hívni) Woyzecket játszott volna Székely Gábornál, ha évekkel ezelőtt egy kicsit másképp alakul az élet. Cini­kus, öreg gazembernek kellene lennie, de most épp lelkes. Itt áll és nem hisz a szemének, olyan csapat ez máris. És hogy ez összejöhetett, ab­ban nyilvánvalóan benne van Székely Gábor. Mint ahogy abban is, hogy Cserhalmi György ismét egy társulat tagja. És ő csakis ennek a társulatnak lehet tagja. Amikor Székely meg­kérdezte tőle, ha színháza lenne, jönne-e, vala­mi ilyesmit válaszolt: ki a fene, ha ő nem? Annak idején a Nemzetiben dolgoztak először együtt, és a munkakapcsolaton túl kialakult köztük valami, ami talán barátságnak nevez­hető. És ennyi idő után akár hűségnek is. Ezt persze nem én találtam ki, Cserhalmitól tu­dom. Nem szokás az ember képébe csak úgy belehajigálni éjjel tizenegykor, hogy együtt, meg csapat, meg hit, meg közösség. Egyre ké­nyelmetlenebbül érzem magam. Közösségügy­ben Cserhalmi azért javít valamit, ő legalább Csomós Mari: „Érzed a kényszert, hogy összeszedd magad" Takács Kati: „Ezt nem lehet másképp csinálni, csak ilyen infantilisan"

Next