168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)
1994-09-27 / 38. szám
22 A legvadabb színházellenes hangulatban - sátorcirkusz és kivételes művésznő meghurcoltatása közepette - új színház alakul. Az Új Színház. A legnagyobb csöndben, szerényen félrehúzódva a botrányok elől. A nagy hallgatásnak nincs más oka, mint az, hogy munka folyik, és Székely Gábor direktortól mi sem áll távolabb, mint a szenzációhajhászás. Majd legyen hangos a bemutató. Addig nincs miről beszélni. Vagy talán mégis? SÁNDOR ERZSI mindenesetre megpróbálta. Izsment „Rézikém, édesem, nem tudok még bemászni a kútba, de a palack az kell, feltétlenül. Nyugi, be fogok mászni, de még nincs kút!” Pedig lesz. Egészen biztosan lesz. Meg bemutató is, ahol Csomós Mari mint Mirigy be fog mászni a kútba, meg ki is fog mászni. A palacktól annyira megijedtem, hogy kérdezni se mertem, az mi, és minek. Ők úgyis tudják, és egyelőre csak rájuk tartozik. Azonkívül, ha még öt percig ott jópofizok a folyosón, elküldenek a francba, így is pengén állt a helyzet. Mit jövök én itt megfejteni, hogy mi az Új a színházban, amikor este tíz óra van, próba, és nem tudnak beállni a kúttal. Ez nem hisztéria, fogjam már föl, még akkor sem, ha annak látszik! Ez az izgalom a belső feszültség. Itt most összeáll egy csapat, közösség kovácsolódik, kóstolgatják egymást, hogy fönt a színpadon megkapaszkodhassanak egymásban. - Ezt nem lehet másképp csinálni, csak ilyen infantilisan - ragyogja Takács Kati, aki soksok nagy szerep után szerződött a Radnótiból első szóra az Új Színházba, és egyelőre nem kapott főszerepet. Nem ígért neki Székely Gábor semmit - mondják, másoknak sem -, de nincs ok a nyugtalanságra, mert ő tudja, hogy miért van épp arra szüksége, akit hív, és ennyi most elég. És akiket hívott, azokról többé-kevésbé egy dolgot lehet biztosan tudni: a telefon mellett ültek és várták a csörgést. Vannak, akik egyszerűen csak folytatták a munkát. Papp Zoli (akit lehetetlen Zoltánnak hívni) Woyzecket játszott volna Székely Gábornál, ha évekkel ezelőtt egy kicsit másképp alakul az élet. Cinikus, öreg gazembernek kellene lennie, de most épp lelkes. Itt áll és nem hisz a szemének, olyan csapat ez máris. És hogy ez összejöhetett, abban nyilvánvalóan benne van Székely Gábor. Mint ahogy abban is, hogy Cserhalmi György ismét egy társulat tagja. És ő csakis ennek a társulatnak lehet tagja. Amikor Székely megkérdezte tőle, ha színháza lenne, jönne-e, valami ilyesmit válaszolt: ki a fene, ha ő nem? Annak idején a Nemzetiben dolgoztak először együtt, és a munkakapcsolaton túl kialakult köztük valami, ami talán barátságnak nevezhető. És ennyi idő után akár hűségnek is. Ezt persze nem én találtam ki, Cserhalmitól tudom. Nem szokás az ember képébe csak úgy belehajigálni éjjel tizenegykor, hogy együtt, meg csapat, meg hit, meg közösség. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Közösségügyben Cserhalmi azért javít valamit, ő legalább Csomós Mari: „Érzed a kényszert, hogy összeszedd magad" Takács Kati: „Ezt nem lehet másképp csinálni, csak ilyen infantilisan"