168óra, 1997. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-18 / 11. szám

Cofaru és Cseresznyés Erdély fekete márciusa 1990. március 19-20., Marosvásárhely. Ha Bosznia nincs, Európa legkomo­lyabb etnikai összetűzése a második vi­lágháború óta. Történetünk két fősze­replője egy román és egy magyar. A román, aki a verekedés során súlyosan megsérült, és a magyar, aki ugyan nem azonos azzal, aki leütötte, de egyedül ő volt, akit egy videofelvétel alapján azo­nosítani tudtak. Mihaila Cofaru a ro­mánok számára lett a marosvásárhelyi események nemzeti hőse, Cseresznyés Pál a magyarok számára. Egyikük fél oldalára megbénult, a másik hat évet töltött börtönben. Cofaru egész nap a házában üldögél, Cseresznyés megpró­bál vállalkozni, dísztárgykészítő üze­met szeretne alapítani. Cofaru nem szeret beszélni, de szinte kiabálva löki ki magából, amit mond. Cseresznyés úgy nyilatkozik, mint aki érzi: szenve­dései árán fontos ember lett belőle. Egyikük beszédmodorán sem változ­tattunk. Mindketten a maguk etniku­mának szegényeihez tartoznak, amit elmondanak, akkor is történelem alul­nézetben, ha az események közép­pontjába sodorta őket a sors. SIMON JUDIT és MÁRVÁNYI PÉTER pár­huzamos interjúja. MIHAILA COFARU -Igaz, hogy valaki Constantinescu elnök kép­viseletében eljött magához, hogy megkérdezze: beleegyezik-e, hogy kiengedjék Cseresznyés Pált? - Igen. Megkérdezte, mi a véleményem. Azt mondtam, nekem úgy is jó, ha holnap kienge­dik, mert mindegy, hogy börtönben van-e vagy sem. Mit mondjak? Az Isten az, aki megbocsát nekünk. Mindketten hibásak voltunk. -Hogyan került 1990. március 20-án Maros­­vásárhely főterére? - Autóbusszal mentünk innen a faluból. -Hívta valaki magukat? - A gimnáziumból telefonáltak a községházá­ra és onnan értesítettek minket. - Kik telefonáltak a gimnáziumból? - A gyerekek. Marosvásárhelyről. Ott volt a lányunk. -A lánya telefonált? - Nem tudom, hogy a lányom volt-e. Meg­húzták a harangokat és úgy szóltak nekünk. Nem mond­tak semmit, csak annyit: menni kell Marosvásárhely­re, nagy baj van. El akarják foglalni a polgármesteri hi­vatalt és a prefektúrát, vagy valami ilyesmi, és ki akarják űzni a gyerekeket a gimná­ziumból. Az egész a határon túlról jött. - Hogyan? - Nem volt semmi problé­ma előtte. Az erdőben dol­goztam, csoportfelelős vol­tam. Volt magyar anya­nyelvű kollégám, egy he­lyen aludtunk, éjjel-nappal együtt voltunk, és nem volt rossz szavunk egymáshoz. Volt, hogy együtt megrésze­gedtünk, mint a patkányok, akkor sem volt semmi bajunk egymással. De most belebújt az ördög mindenkibe. Nem tu­dom, mi volt. Nem tudom, mi vezérelte a ma­gyar diákokat, hogy kiűzzék a románokat a gim­náziumból. Az volt a baj. - Kiűzték őket? - A lányom ment az iskolába és nem hagyták. És már kinevezték a polgármestert és a prefek­tust, mint a megye elnökét. A magyarok. - Maguknak, akik Libánfalván, Hodákon él­nek, nagy baj lett volna, ha magyar a prefektus? - Nem, de miért csúfolkodnak a mi gyereke­inkkel itt nálunk, Romániában. Hogy a gyere­kek ne ülhessenek az iskolában. - Úgy tudom, arról volt szó, hogy osztályokat cserél a két iskola. Azaz, hogy a magyarok át­költöznek az egyik iskolába, a románok a másik­ba. - Én nem tudom, hogy volt akkor. - Okozott valaki valami rosszat a lányának? - Nem. De ki tudja, milyen a mai fiatalság. Azt mondtam, hogy menjünk oda, mert valaki csúfolkodik vele. - De nem történt végül semmi baj? - Nem. No, akkor lementünk a buszhoz, be­mentünk Marosvásárhelyre, és ahogy száll­tunk egyenként le, elkezdtek dobálni minket kővel. - Ők dobálták magukat? - A magyarok. - Én úgy hallottam, maguk sem mentek üres kézzel. - Nem jutottunk odáig, hogy mi is megver­jünk valakit. Ahogy szálltunk le a buszról, kezd­ték ütni a fejünket, meg dobálni minket. Ahogy bemegy egy farkas egy csordába. -Hogy találkozott Cseresznyéssel? - Leestem és odajött és fejbe ütött, ahogy egy kutyával csinálják. Én leestem oda. - Ki ütötte meg? - Nem tudom, mert fejbe vertek úgy, hogy nem is tudtam magamról. Ez volt kedden. Csü­törtökig nem tudtam magamról a kórházban. Először megoperálták a fejemet Marosvásárhe­lyen, utána Bukarestben kétszer. Ez volt márci­usban, és sokáig nem tudtam, melyik világon vagyok. Egészen júniusig. - Hogy ismerte fel annyi ember közül Cse­resznyést? - Lefilmezték és a filmen felismerték. - Tehát nem maga ismerte fel? - Nem, a kazettáról. -Felismerte saját magát a fimen? - Hát hogyne ismertem volna fel magam. Mi­után fejbe vertek a Grand Hotel előtt, nem tu­dom, merre mentem. És úgy, ahogy mentem az utcán, valaki megütötte hátulról a bal vállamat és akkor leestem. - Arra emlékszik, hogy megrágta Cseresz­nyés? - Arra már nem emlékszem. -Látta a filmet? - Igen, a bukaresti bíróságon és a tévében, amikor leadták. - Mit szólt, mikor megtudta, hogy Cseresz­nyést tíz évre bezárták? - Akkor a saját bajommal törődtem, mert fá­val fűtünk, és a gyermekek kellett mindent csi­náljanak a házban, nem gondoltam én rá, hogy vele mi van. - Tehát nem is tudja, hogy ki verte meg? Le­hetett más is, mint akit elítéltek? - Ez csak annyit csinált, hogy hasba rúgott. Más ütött meg, és időközben elindultam onnan a hoteltől és nem tudom már, merre mentem.

Next