168óra, 2002. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
2002-10-10 / 41. szám
Kultúra A Gézagyerek című első drámájáért nemrég több kitüntetést is kapott, többek közt kritikusoktól. Darabját a debreceni színház mutatta be, az előadás különdíjat nyert az idei pécsi fesztiválon. Az író (a Palatínus Kiadó alapítója) úgy véli: korosztálya vérfagyasztó. A negyvenesek szinte kizárólag arra fordítanak energiát, hogy megvédjék életstratégiáikat. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja. ■ Gratulálunk a... - Köszönöm, de ez ugye nem kerül az interjúba? ■ Zavarja, ha dicsérik? - Több mint húsz éve írok, de nem szoktam hozzá a kitüntetésekhez. Az elismerésekben veszély is rejlik. Az ember esetleg túl komolyan veszi önmagát, mondjuk dölyfössé válik, vagy belső ritmusa helyett külső kívánalmaknak akar megfelelni. Egyébként nem gondolom, hogy a munkámért díj járna. ■ Ennyire szerény ? - Az írók érzékeny, hiú figurák, szeretik, hanyaldossák őket. Csakhogy ez könnyen is „korrupcióhoz” vezethet. Ismerünk alkotó- Skat, akik a sikerért feladták művészi énjüket. Rutinból is lehet látszólag tökéletes műveket írni, bár hamar kiderülhet: az öncélú forma mögött nincs valódi világ. z ■ Önt is veszélyezteti a díjeső? - Hát persze. De „szerencsémre” kudarcorientált vagyok, s már most rettegek a büntetéstől. Szerintem akik azt hiszik, túl vannak a bukásaikon, képtelenek alázatra. Egy írónak illik szorongania, kételkednie önmagában. A siker pikantériája, hogy mindig a múltról szól. A Gézagyerek például két éve készült, akkori életemhez tartozik. Miközben most hallgatom a méltatásokat, fogalmam sincs: képes leszek-e még leírni akár egyetlen hiteles sort is. ■ Lehet, hogy az öngyötrés feltétele az ihletnek? - írni csak gőggel lehet. Sértetlen önbizonyossággal. Munka közben nincs helye kétségnek. ■ Kérdezhetem meg A Gézagyerekről, vagy ne molesztáljam? Úgysem tudnám lebeszélni róla. ■ A darab eldugott faluban játszódik. Egy fogyatékos, „hibás”fiú munkát kap a kőfejtőben. Nem éppen bestsellergyanús történet. Tűnődött azon: vajon miért ez a mű lett a befutó? - Ez az első drámám. Még azon sem gondolkodtam, előadják-e valahol. Radnóti Zsuzsának, a Vígszínház dramaturgjának mutattam meg, aztán megjelent a Színház című lapban, s felhívtak a debreceni színházból. Azokat szerettem, akik bukott emberként látták a világot. ■ Várhatott volna valamelyik elit fővárosi színház ajánlatára is. - Egyrészt nem kerestek. Másfelől nincs elit színház, csak hiteles vagy ócska produkció. Debrecenben erőltetett színpadi effektek, ripacskodások nélkül követték a darab szellemét. ■ Furcsa lehetett a dolgozószoba csendjét rivaldára váltani. - Döbbenetes élmény volt, hogy a bemutató után több gratulációt kaptam, mint a legjobb könyveimért együttvéve. De azért nem lettem színházi beltag. Lejártam ugyan a próbákra, ám végig külső szemlélő maradtam. Nem tudok közösségi munkában részt venni. Az írás az egyedüllét játéka. ■ Megviselte, hogy cincálják a mondatait? Háy János Vámosmikolán született 1960-ban. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola orosz-történelem szakát 1987-ben fejezte be. A Narancsszív-szonett című irodalmi kiadvány egyik szerkesztője volt. Budapesten általános iskolában tanított, majd 1989-től a Holnap, később a Pesti Szalon Könyvkiadó munkatársa lett. A Palatínus Könyvkiadót 1997-ben alapította. Főbb művei: Gyalog megyek hozzád a sétálóúton (1989), A növények hazája (1990), Welcome in Africa (1992), Marion és Marion (1993), Holdak és napok (1995), Dzsigerdilen (1996), Valami nehezék (1998), Istenek (1998), Xanadu (1999), Közötte apának, anyának fölötte, fölötte a nagy mindenségnek (2000), A Gézagyerek (2000), Herner Ferike faterja (2001). Díjai: Sziveri János-díj (1994), Szép Ernő-díj (2002), a Kritikusok Céhének Legjobb Magyar Dráma díja (2002). Először összeomlottam, hiszen addig csak a saját hangomon hallottam vissza: „fülre” írok, felolvasva kontrollálom a szövegritmust. De voltak rosszabb élményeim is. Például ha tehetem, magam adom elő a verseimet, nem engedem, hogy színészek szavalják. Falra mászom a hülye artikulációtól, amit beléjük vernek a főiskolán. Többek közt ezért is örülök, hogy nem halálra szerepeltetett sztárok, hanem tehetséges vidéki színészek játszanak darabomban. ■ Kortársa, Tasnádi István nyilatkozta lapunknak: az írók nem szívesen dolgoznak színházaknak, mert úgy érzik, a dráma lebecsült műfaj. - Más a véleményem. Megjelent már több regényem, verseskötetem is. A legnagyobb figyelem a drámának jut. A regény évekig készülhet pár százezer forintért. A színdarabírás jóval gyorsabb. Prózaíró vagy költő ritkán élheti meg, hogy számít, amit csinál.