168óra, 2002. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)

2002-10-10 / 41. szám

Kultúra A Gézagyerek című első drámájá­ért nemrég több kitüntetést is ka­pott, többek közt kritikusoktól. Da­rabját a debreceni színház mutatta be, az előadás különdíjat nyert az idei pécsi fesztiválon. Az író (a Palatínus Kiadó alapítója) úgy véli: korosztálya vérfagyasztó. A negyve­nesek szinte kizárólag arra fordíta­nak energiát, hogy megvédjék életstra­tégiáikat. SÁNDOR ZSUZSANNA inter­júja. ■ Gratulálunk a... - Köszönöm, de ez ugye nem kerül az inter­júba? ■ Zavarja, ha dicsérik? - Több mint húsz éve írok, de nem szoktam hozzá a kitüntetésekhez. Az elismerésekben veszély is rejlik. Az ember esetleg túl komo­lyan veszi önmagát, mondjuk dölyfössé vá­lik, vagy belső ritmusa helyett külső kívánal­maknak akar megfelelni. Egyébként nem gondolom, hogy a munkámért díj járna. ■ Ennyire szerény ?­­ - Az írók érzékeny, hiú figurák, szeretik, ha­­­nyaldossák őket. Csakhogy ez könnyen is „korrupcióhoz” vezethet. Ismerünk alkotó- S­kat, akik a sikerért feladták művészi énjüket.­­ Rutinból is lehet látszólag tökéletes műveket­­ írni, bár hamar kiderülhet: az öncélú forma­­ mögött nincs valódi világ. z ■ Önt is veszélyezteti a díjeső? - Hát persze. De „szerencsémre” kudarcori­entált vagyok, s már most rettegek a bünte­téstől. Szerintem akik azt hiszik, túl vannak a bukásaikon, képtelenek alázatra. Egy írónak illik szorongania, kételkednie önmagában. A siker pikantériája, hogy mindig a múltról szól. A Gézagyerek például két éve készült, akkori életemhez tartozik. Miközben most hallgatom a méltatásokat, fogalmam sincs: képes leszek-e még leírni akár egyetlen hite­les sort is. ■ Lehet, hogy az öngyötrés feltétele az ihlet­nek? - írni csak gőggel lehet. Sértetlen önbizo­nyossággal. Munka közben nincs helye két­ségnek. ■ Kérdezhetem meg A Gézagyerekről, vagy ne molesztáljam?­­ Úgysem tudnám lebeszélni róla. ■ A darab eldugott faluban játszódik. Egy fogyatékos, „hibás”fiú munkát kap a kőfej­tőben. Nem éppen bestsellergyanús történet. Tűnődött azon: vajon miért ez a mű lett a be­futó? - Ez az első drámám. Még azon sem gondol­kodtam, előadják-e valahol. Radnóti Zsuzsá­nak, a Vígszínház dramaturgjának mutattam meg, aztán megjelent a Színház című lapban, s felhívtak a debreceni színházból. Azokat szerettem, akik bukott emberként látták a világot. ■ Várhatott volna valamelyik elit fővárosi színház ajánlatára is. - Egyrészt nem kerestek. Másfelől nincs elit színház, csak hiteles vagy ócska produkció. Debrecenben erőltetett színpadi effektek, ri­­pacskodások nélkül követték a darab szelle­mét. ■ Furcsa lehetett a dolgozószoba csendjét ri­valdára váltani. - Döbbenetes élmény volt, hogy a bemutató után több gratulációt kaptam, mint a legjobb könyveimért együttvéve. De azért nem let­tem színházi beltag. Lejártam ugyan a pró­bákra, ám végig külső szemlélő maradtam. Nem tudok közösségi munkában részt venni. Az írás az egyedüllét játéka. ■ Megviselte, hogy cincálják a mondatait? Háy János Vámosmikolán született 1960-ban. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola orosz-történelem szakát 1987-ben fejezte be. A Narancsszív-szonett című irodalmi kiadvány egyik szerkesztője volt. Budapesten általános iskolában tanított, majd 1989-től a Holnap, ké­sőbb a Pesti Szalon Könyvkiadó munkatársa lett. A Palatínus Könyvkiadót 1997-ben alapí­totta. Főbb művei: Gyalog megyek hozzád a sé­­tálóúton (1989), A növények hazája (1990), Welcome in Africa (1992), Marion és Marion (1993), Holdak és napok (1995), Dzsigerdilen (1996), Valami nehezék (1998), Istenek (1998), Xanadu (1999), Közötte apának, anyának fö­lötte, fölötte a nagy mindenségnek (2000), A Gézagyerek (2000), Herner Ferike faterja (2001). Díjai: Sziveri János-díj (1994), Szép Ernő-díj (2002), a Kritikusok Céhének Leg­jobb Magyar Dráma díja (2002).­­ Először összeomlottam, hiszen addig csak a saját hangomon hallottam vissza: „fülre” írok, felolvasva kontrollálom a szövegrit­must. De voltak rosszabb élményeim is. Pél­dául ha tehetem, magam adom elő a versei­met, nem engedem, hogy színészek szaval­ják. Falra mászom a hülye artikulációtól, amit beléjük vernek a főiskolán. Többek közt ezért is örülök, hogy nem halálra szerepelte­tett sztárok, hanem tehetséges vidéki színé­szek játszanak darabomban. ■ Kortársa, Tasnádi István nyilatkozta la­punknak: az írók nem szívesen dolgoznak színházaknak, mert úgy érzik, a dráma lebe­csült műfaj. - Más a véleményem. Megjelent már több regényem, verseskötetem is. A legnagyobb figyelem a drámának jut. A regény évekig készülhet­­ pár százezer forintért. A színda­rabírás jóval gyorsabb. Prózaíró vagy költő ritkán élheti meg, hogy számít, amit csinál.

Next