168óra, 2007. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)
2007-08-02 / 31. szám
újra letolták. Először öten, akik négykézlábra álltak - nekik volt a legnehezebb dolguk, fel-feljajdultak, mert a Károly híd kemény köve törte a térdüket-, rájuk mászott három fiú - nehéz volt a le-lecsúszó nadrágokkal az imbolygó házakra mászni - és végül a legutolsó fiú, a kilencedik, a gúla tetejére, sokáig egyensúlyozott, mert a sok ingadozás összeadódott. De villant a vaku, és ekkor, mert ketten voltak a fényképezők, az egyikük, egy lány a kilenc csupasz fenék elé ugrott, és tett egy mozdulatot, amely már évekkel ezelőtt beleégett a recehártyámba, de úgy látszik, az emberiségébe is. Kétség sem fért hozzá, azt az amerikai katonalányt utánozta, Lynndie Englandot, aki az Abu-Graib börtönben az egymásra halmozott meztelen testekre mutat, lecsupaszított nemiszervekre, kutyanyakörvön vezetett meztelen rabra, egyik keze rájuk mutat, a másik kezén a hüvelykujja fölfelé áll. Amikor a fenékpiramis szétgurult, hatalmas örömmel borultak egymás nyakába, gratuláltak egymásnak, rázták egymás kezét, cseréltek e-mail címet a fiatal lánnyal, és akiről kiderült, hogy olasz, és akit mindegyik fiú összecsókolt, és a fiúval, aki megígérte nekik, hogy biztosan elküldi a képeket, és akiről kiderült, hogy a lány vőlegénye, akivel Prágában akarnak összeházasodni. A 22 éves tartalékos katonanő mozdulata - minden torz borzalma ellenére vagy épp azért - a börtönfolyosón fölhalmozott meztelen testekből sugárzó elállatiasodott Erósz által az aljasság és ostobaság paradox ikonjává változott. Az önmegörökítés démona kiszabadult az Abu-Graibból, de talán így is kell lennie, éppen így születik a történelem: a szörnyűségből tréfa lesz, a képből ezer újabb kép. Utánanéztem, a „ do a Lynndie ” vagy „ do the Lynndie ”, azaz a „ lynndie-zni ” valódi nemzetközi sporttá változott. Azt jelenti: rossz helyzetben levőkre vagy fura alakokra ezzel a mozdulattal mutatni, és lefényképezkedni, és elküldeni valamelyik internetoldalra, amelyik a legjobb „ Lynndie ”-ket közszemlére teszi. A francia fiúk mivel mással is tudták volna legjobban kifejezni, hogy kiszabadultak a középiskola rabságából, hogy immár nagykorúak. Mikor indultam hazafelé, újra láttam a két készséges fotóst a hídon - Prága hajnalonta tele van szenvedélyes fiatal szerelmesekkel, akik valósággal tépik egymást - az olasz lány törökülésben ült a korlát kőperemén, a cseh fiú pedig néhány hosszabb csók között tört angolsággal, de türelmesen magyarázta neki, hogy máskor ne legyen ilyen bizalmas idegen férfiakkal. Forgách András Kultúra nálunk a legnagyobb a női pánikbetegek aránya. Rengeteg előítélet, súly terheli itt a gyengébb nemet. A pszichiátert betegei közül többen csodadoktornak tartják. Akadnak, akik évtizedek óta hiába szedtek mindenféle gyógyszert. Nála viszont hetek alatt rendbe jöttek. Pedig - mondja - módszerében nincs semmi különös: megfelelő antidepresszáns, sok együttérzés és humor. Ő írta le először a pánikbetegség neurológiai és hasi tünettanát. Vizsgálta azt a gyógyszert is, amely a pánikkal együtt a magas vérnyomásos rohamokat is megszünteti, diagnosztikus és terápiás fontosságú, és ma már az egész világra szabadalmi oltalmat kapott. Munkásságát az egész világon elismerték, az Amerikai Pszichiátriai Társaság tagjának választotta. Az orvos ma már csak hetente két napot rendel, igaz, akkor éjfélig folyamatosan jönnek hozzá a betegek. Előfordul, hogy hajnali kettőkor zárja a rendelőjét. Gyakorta ingyen is gyógyít. Meséli, egyik tévéinterjú után - Szilágyi János készítette vele - benyitott hozzá egy férfi: „Ma én leszek az ingyenbetege.” Orvosi szobájában is áll egy zongora: elővigyázatosságból nincs felharagolva, nehogy elcsábuljon, s játszani kezdjen a pacientúrának. Évekkel ezelőtt a televízióban bemutatták a pánikról szóló ismeretterjesztő filmjét. Még be sem fejeződött az adás, máris csengeni kezdett a telefonja: kezelésre jönnének. Hónapokig naponta hatszáz hívás érkezett a kórházba. Hatvanhét évesen súlyzózik, hogy bírja a tempót. Dzsesszzenekarával olykor fellép, ám inkább már csak hallgatni szereti a muzsikát. Mostanában Bachot leginkább. A táncdal: pihentető nosztalgia. De reméli, musicaljüket sikerül majd bemutatni. Betegei örülnek, ha megtudják: orvosuk a neves komponista. Hisz a dalszerzés és a gyógyítás egyaránt szívműfaj. ■ 35