168óra, 2020. július-szeptember (32. évfolyam, 27-40. szám)

2020-09-16 / 38. szám

Rendszerváltás, másként Amíg leginkább Lukasenka agóniájára és a tüntető belaruszok hősiességére figyeltünk, Minszktől úgy 1400 kilométerre légvonalban hatalmas fordulat történt. Montenegróban be­köszöntött a rendszerváltás. A kormányzó pártot ugyan már 1991 óta nem kommunistának nevezték, hanem a Szoci­alisták Demokratikus Pártjának (DPS), és rendszeresen voltak választások is, de nem akadt egyetlen nap sem, hogy ne lett volna hatalmon. Az államfő, Milo Djukanovic 1989 óta a montenegrói politika központi alakja. Nem volt harmincéves, amikor először kormányfő lett, még Slobodan Milosevic, Szerbia kíméletlen urának lojális kádereként. Azóta volt már elnök és kormányfő is sokszor, sőt visszavonult politikus is egy ideig, de még akkor is megkerülhetetlen maradt. A kilencvenes évek közepén szakított Milosevictyel, bevezette a német márkát (majd az eurót), a politikáját fokozatosan a függetlenség irányába állította, és sikeresen levezényelte a népszavazást, amellyel 2006-ban visszaállította Crna Gora 1918-ban felszámolt szuverenitását. Elérte - az oroszok és Trump ellenében -, hogy Montenegró a NATO tagja legyen, s az EU-s csatlakozási tárgyalások is haladnak. A hosszú, sikeres pályát beárnyékolta néhány botrány. Dubrovnik ostromakor lelkesen lá­togatta a montenegrói önkénteseket; a társadalmi béke egyik pillére, úgy tűnik, a rendsze­res üzemanyag- és cigarettacsempészet volt (az olasz ügyészek sokáig vizsgálódtak), a helyi szervezett bűnözés pedig kifejezetten aktívnak tűnik a nemzetközi kokaincsempészetben. Ennyi év alatt nehéz politikailag makulátlannak maradni, Djukanovicnak nem is sikerült. Akadtak problémás privatizációk, korrupciós ügyek, pártfinanszírozási botrányok... Mindez persze akár távoli, egzotikus történetnek is tűnhet a magyar olvasónak, pedig nem kéne, közelebb van Montenegró, mint gondolnánk: a legnagyobb helyi bank magyar tulaj­donban van, egy jelentős szállodalánc szintén, a Telekom terjeszkedését évekig tartó vizsgá­lat követte (az egyik kérdés az volt, lefizették-e Djukanovic testvérét). Rengeteg idő a harminc év (ez még Lukasenkának sem jött össze eddig); hogyan úszhatott meg mindent Djukanovic? Hogyan fordulhatott elő, hogy egyetlen másodpercig sem volt valós és teljes hatalom nélkül? Sikerének egyik összetevője, hogy Djukanovic okos. Az ellenzéke pedig harminc éven át hülyén kampányolt. Néha ennyi is elég. Ehhez persze kellettek a helyi sajátosságok: a mon­tenegrói társadalom mintegy harmada szerbnek vallja magát, s az őket tömörítő pártok csak ebből az alapállásból tudtak politizálni. Gyakorlatilag tagadták a montenegrói államiságot, inkább Belgrádra (és jó ideje Moszkvára) figyeltek, evvel pedig nem tudtak nyerni. Ám néha a nyerőnek tűnő ötletből katasztrófa lesz. Djukanovic kampányát tavaly indította: az egyházügyi törvény lehetővé tette volna, hogy a Szerb Ortodox Egyház - a legnagyobb helyi vallási közösség - templomait, kolostorait akár állami tulajdonba vegyék. Ez sok lett az egyébként többségében szerb ortodox társadalomnak (merthogy a montenegrói nemzeti identitás mellett megfér a szerb egyház). Az identitásháború pedig terebélyesedő ellenállást szült. A szerbpárti koalíció egy mér­sékelt és nem kompromittált jelöltet indított, a nyugatos, Montenegró-párti ellenzék pedig nem hagyta szétszóródni a szavazatokat: 41 mandátumuk lett, Djukanovic koalíciójának 40. Persze, nem lesz könnyű egyben tartani a koalíciót, de a pártok aláírták a megállapodást, hogy a külpolitikai irány nem változik, marad a NATO, a cél az EU-tagság. És miközben természetesen le akarják bontani azt a hálózatot és rendszert, amelyet Dju­kanovic harminc év alatt felépített, egyet nem tettek eddig: nem üzenték meg senkinek, hogy földönfutóvá teszik, és nem hirdették, hogy marad a harc és a gyűlölet. Ez biztatóbb kezdetnek tűnik.­­ Makai József Makai József

Next