2000, 1989 (1.évfolyam) szeptember
Lengyel László: Alkonyat
======== 2000 = nem döntötték el azt sem, hogy mit tesznek, ha a párt többi csoportjai, vagy az ellenzéki erők valóságos hatalmuk mellett életlehetőségeiktől is meg akarnák fosztani őket. Nem is kell erőszakhoz folyamodniok, elég ha mai gazdasági túlsúlyukkal, nagyvállalati, banki, államigazgatási eszközökkel élnek, egy felkészületlen és erőtlen ellenzékkel, és ami szomorúbb, egy védtelen társadalommal szemben. A másik MSZMP-csoport mintha az MSZMP értelmisége volna. Itt azután egymás mellé kerülnek liberális szocialisták, nagyimrés nemzeti kommunisták, reformkommunisták. Fiatalok, távolabb a politikai döntésektől. Jelentős részük a késői Kádár-korszak pártellenzékét képviseli. Volt egyáltalán ilyen? Lehet, hogy inkább pártellenzékiekről kellene szólni, mert egységes pártellenzék nem volt. Szinte semmiféle összekötő kapocs sincsen a KB-tag Pozsgay Imre és ama balmazújvárosi tanár között, aki a párttaggyűléseken rendszeresen változtatásokat követelt. Szinte minden értelmiségi pártszervezetben akadt néhány párttag, akik időnként vagy folyamatosan ellenkeztek politikai, de még inkább szakmai kérdésekben. Lehetett a Műszaki Egyetem egyik tanszékén két fiatal mérnök, akik engesztelhetetlenül küzdöttek az alacsony színvonalú oktatás, a hierarchia, a pártideológia ellen; egy újság szerkesztőségében néhány újságíró, akik többször is leírták botrányos igazságok felét vagy háromnegyedét; államapparátusi munkatársak, akik taggyűlésen szóvá tették a tervek megalapozatlanságát, az állam- és pártapparátusok ésszerűtlen döntéseit. A pártszervezetek, de még a közvetlen munkatársak is, ezeket a felszólalókat, beadványírókat „ellenzékieknek" tekintették. Minden munkahelynek, minden pártszervezetnek volt egy-egy megtűrt „ellenzékije", ahogy a Központi Bizottságnak is. Nem nagyon tudtak egymásról, pártbeli „hőstetteik" a munkahelyek keretein belül maradtak. Érték őket büntetések, néha elbocsátások. Ezek a pártellenzékiek nem kívánnak azonosulni sem a Rákosi-, sem a Kádár-modellel, az általuk sztalininak, vagy posztsztalininak tekintett rendszerrel. „Ez nem a mi rendszerünk, nem a mi szocializmusunk. Mi éppen azért léptünk be a pártba, hogy ezt a modellt megváltoztassuk. Ezért kaptunk pofonokat, ezért harcoltunk a minket kiátkozó párttaggyűléseken." Ezek a pártellenzékiek abban különböznek a klasszikus nagyimrés pártellenzéktől, hogy a rendszerrel szemben sokkal kevesebb illúziójuk volt, a rendszer egyetlen bűnével sem azonosultak, a pártot a politizálás harci terepének tekintették. E csoportnak van leginkább lehetősége, szüksége és igénye arra, hogy megkülönböztesse magát a kádári és a grószi párttól, és egy modern, baloldali szocialista platform, frakció, vagy önálló párt képét öltse. E csoport a mai MSZMP-ben jelentős kisebbség. Ha egy elkülönült mozgalom akárcsak platformszinten létrejön 1988 őszén az aradi találkozó után, vagy 1989 elején, 1956 rehabilitálásakor, a többpártrendszer elismerésekor, akkor e platformnak, frakciónak komoly esélyei lettek volna vagy az MSZMP átalakítására, vagy egy új párt összehozására. De a csoport felhajtóereje az áprilisi kecskeméti reformtalálkozóig tartott. Itt a résztvevőknek rá kellett döbbenniük, hogy nemcsak pártszakadás és új párt nem lesz egyhamar, de frakció, platform, sőt saját lap sem. A rendkívüli kongresszusig ott kell maradniuk az országos és helyi grószkárolyok ölelésében, ebben a barátian halálos ölelésben. A csalódás újabb kilépési hullámhoz vezetett, pedig talán ezt a csoportot érte eddig is a legnagyobb vérveszteség. Pozsgay és Németh bekerülése a pártelnökségbe, Pozsgay hivatalos MSZMP-jelölése a köztársasági elnöki posztra, sőt zsarolásra való felhasználása az Ellenzéki Kerekasztallal folytatott tárgyalásokon véglegessé tette, hogy nincs a csoportnak Mózese, aki kivezetné őket az egyiptomi rabságból. A pártnak ezek a legérzékenyebb és legmozgékonyabb tagjai mind elkeseredettebben vívják szinte reménytelen küzdelmüket a reformkörökben. Harcot a fennálló hierarchia ellen éppúgy, mint a megnövekedett társadalmi és pártpolitikai előítéletességgel szemben, amely minden mai és volt párttagot a Dunába s Tiszába kíván hajítani. De kik alkotják a párt gerincét? Azok, akik a közép-Kádár-korban, a sikeres, a pozitív Kádár-korszakban csatlakoztak a párthoz. Akik a 60-as évek közepétől a 80-as évek közepéig egész életmódjukkal, családi, baráti, munkahelyi kapcsolataikkal, értékeikkel elfogadták és igazolták a kádári középutas, kisembereknek szóló politikát: lassú, de biztos gyarapodás, a magánélet nyugalma, a dolgok gyakorlatias megközelítése, veszély nélküli munkahely, szociális biztonság. Ne feledjük: a közép-Kádár-kori MSZMP nem elitpárt, nem is apparátuspárt, hanem „kisember"-párt. Nemcsak Kádár személyes stílusa, hogy az utca emberének, a kisembernek vágyait és érzéseit kell kimondani és teljesíteni, hanem a kádári MSZMP-nek is. Lakás, telek, autó, külföldi utazás, kis maszekolás, társadalmi béke, kevés politizálás - mindez a kádári MSZMP-be vonzotta a kisemberek százezreit is. A műhelyek munkája, az irodák alkalmazottai nem túlzott lelkesedésből vagy kényszerből léptek az MSZMP-be, mint annyian az MDP-be, hanem valamifajta társadalmi etikettből és nem is titkolt garanciavágyból: jobb ha mi vagyunk ott, akkor nyugi lesz. Nyugodt lehet a vezetés, mert nem csináltunk zűrt, s nyugodtak lehetünk mi, mert a vezetés nem őrülhet meg csak úgy a fejünk felett. A folyamatosan szociáldemokratizálódó kádári pártban nem érezte idegennek magát a hétvégi telkén kapálgató nagyüzemi munkás, sem titkárnő felesége, mert pontosan annyit adtak a politikának, amennyit az megkívánt, és annyit kaptak tőle, amennyit elvártak: hagyjuk egymást békén. Ők voltak büszkék arra, hogy jobban élünk, mint a szomszédaink, ők söröztek május elsején a felvonulás után, ők gondolták, hogy ebben az országban, aki dolgozik, az boldogul, csak a lógósnak nem megy. A 80-as évek közepéig megtalálták a számításukat, tudták, hol élnek, honnan hová tartanak. A szocializmus a kisebb panellakásból a nagyobb felé, a Trabanttól a Wartburg felé, a bolgár tengerparti üdüléstől a török bundatúra felé tart. És aztán 86-87-ben beléjük hasított, hogy aki dolgozik, az sem boldogul. Az „alsó középosztály" MSZMP-jével felfordult a világ. Valami nagy baj van, mert megdőltek a szilárd árak, elbizonytalanodott a munkahely, a politikusok mindenféle marhaságot beszélnek. Megpróbálnak bízni Grósz Károlyban. Hátha csak egy kátyút kell átugranunk, és ezzel az erőszakos pasassal sikerül? Csakhogy az nem kátyú, hanem szakadék. És 1988 végétől a pártvezetők mintha mind megőrültek volna: hetente, naponta mást