2000, 1989 (1.évfolyam) szeptember
Lengyel László: Alkonyat
===== 2000 = becsültük a szakmai tudást pártállástól függetlenül. Tényleg elviselhetetlen a műszaki értelmiség, vagy az egyetemi oktatók, vagy a tudományos szakértők helyzete." Ha valaki meg akar ismerkedni a pártoligarchiák és a munkáselitek rossz kompromisszumával, elegendő elutaznia Jugoszláviába, ahol helyi, tagköztársasági kisebb-nagyobb báróságok, fejedelemségek, kánságok a fent leírt rendszert működtetik évek óta. És ez az oligarchia harcol a Rakowskikormány ellen, s vonul együtt a hivatalos szakszervezetekkel és részben a Szolidaritással, amikor követeli a nagyvállalatok szanálását, a bérindexálást, a költségvetési hiányra vállalt többletkötelezettségeket. És Li Peng erőszakos fellépése is azoknak az észak- és közép-kínai tartományfőnököknek, a maói rozsdásodó ipari központok vezetőinek érdekeit tükrözik, akik nem akarnak ugyan központi tervutasítást, adminisztratív hatalmi önkényt, de akikre súlyos veszélyt hoz a piaci verseny. Amíg lehet, megegyezünk, ha nem lehet, odavágunk. A gyár, a föld, a város és a falu, a külfölddel való tárgyalás joga a miénk. Aki ezt hallgatólagosan, vagy szóval is elismeri, azzal megegyezünk. Aki ezt megkérdőjelezi, azt eltiporjuk. Félreértés ne essék, itt nem egy pártállami tulajdonról van szó, hanem egy olyan elit tulajdoni és irányítási jogáról, amely jogainak gyakorlásához felhasználja a pártot és az államot. Ha nagyüzemi bíróságának az a feltétele, hogy MSZMP-vezetőnek kell lenni, úgy is jó, de ha ehhez az MDF-be, vagy az SZDSZ-be kell belépni, az se baj. A lényeg az, hogy fennmaradjon a nagyvállalati, megyei és városi irányítás privilegizált tulajdoni és hatalmi mechanizmusa. Ha a párt nagyurainak és asztalnak, pohárnak, fővadász klienseiknek sikerül megtalálni egy új, jókiállású királyt, akkor nyert ügyük van, hiszen kezükben az ország feletti gazdasági- és erőszakhatalom. Ha a rövid idő alatt ezt képtelenek fellelni, akkor is győzhet ligájuk, csak a nagyobb kockázatokkal léphet fel a választásokon. Ez az oligarchákkal túlsúlyos MSZMP önerőből is kikényszeríthet, kiédesgethet egy koalíciót. (Közbevetőleg: itt nem a Hankiss által felvetett nagy koalícióról van szó, az elitek új megegyezéséről. Itt egy oligarchikus elit szállja meg a központi hatalmat és szívja magához az ellenzék megnyerhető politikai csoportjait. Hankiss a modernizáció érdekében lepaktáló nagyvállalati, kisvállalkozói, párt- és állami elitek koalíciójáról beszél, én pedig egy a mai tulajdonosi és hatalmi status quo-t megőrző oligarchikus kiegyezésről.) Ha a pártnak ez a csoportja ügyesen operál a béreknek az árakhoz igazítása megnyugtató jelszavával, a csődbejutott ipari nagyvállalatok és mezőgazdasági szövetkezetek megsegítésével, a központi „pénzügyi diktatúra" demagóg leleplezésével, a kádárista vének korrupciós ügyeinek, hatalmi visszaéléseinek szörnyülködő feltárásával, a pártvagyon átadásával, akkor a választások kockázatai csökkenthetők, a választások utáni koalícióban pedig nem kell állandóan a szultán fermánjára és a császár leiratára figyelmeztetniök. És ha a liberális szocialista, reformkommunista csapat győzedelmeskedik az oligarchák egy csoportjának segítségével? Ha a reformaták piaci, demokratizáló értékei átütő sikert aratnak? Nem is kell mondanom, hogy az ország szempontjából ez lenne a legjobb. De az a szomorú, hogy ennek a csoportosulásnak nemcsak a világos képe hiányzik egy jövendő demokratikus rendszerről, egy jövendő szocialista párt feladatairól, de nincs elképzelése az ahhoz való átmenetről sem. Az oligarchikus csoport tudja, hogy kié legyen a gyár és a föld, az iskola és a kórház. Az övé. Legfeljebb azon kell törniük a fejüket, hogy e tulajdon akkor biztosítható-e jobban, ha részvénytársasági formában működtetik, vagy ha Vállalati Tanács irányítása alatt van. De a reformkörök, vagy éppen Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás még csak találgatják, hogy kinek is a tulajdonáról és hatalmáról van szó, és azt kiknek is kellene, milyen formában átadni. Egy elvont, nem létező állami tulajdonban gondolkodnak, amelyet egy ugyancsak elvont társadalom kellene, hogy piaci hatékonysággal és mégis munkásbeleszólással, demokratikusan hasznosítson, önkormányzatoknak akarjuk adni az iskolát és a kórházat? De kinek az önkormányzata ez? Magántulajdonba kerüljenek a vállalatok, vagy megmaradjanak állami tulajdonban? Nem szakmai, közgazdasági, hanem nyersen politikai kérdések ezek. Kikre akarom hárítani a válság terheit? Az oligarcha felső középosztály ezt meglehetősen pontosan tudja: nem szabad rá, nem szabad a veszélyes nagyüzemi munkásságra, és óvatosan kell kezelni a többi elitet is. De szembe mer-e szállni ez a nagyokkal való harcra felkészületlen, a tömegbázist nélkülöző, szinte semmi pozitívumot a közeljövőre ígérni nem tudó csoport saját oligarchiájával? Tömegeket a párton belüli a kádárista kisemberekből toborozhat, akik viszont a gazdasági modernizáció kezdetén inkább rosszul, mint jól járnak. Ennek a modernizációs útnak csak némely értelmiségi csoportja van az MSZMP-n belül, a városi és falusi mai és potenciális vállalkozók az ellenzéket erősítik, vagy legalábbis gyanakszanak a teljesen megbízhatatlan MSZMP-re. Nem véletlen, hogy Pozsgay Imre a szociáldemokratákban és az MDF-ben keres koalíciós partnert, azokban a pártokban, ahová talán be lehet hozni azt a tömeget, akik az MSZMP modern szocialista értelmiségét kiegészíthetik, felfelé hajthatják. (Ennyiben az MSZMP e szárnyának az SZDSZ a legnagyobb vetélytársa. Az SZDSZ ugyanattól a bajtól szenved, hogy liberális modernizációs programjának van intellektuális tartása, de nincs társadalmi követője. Ha az MSZMP liberálszocialista szárnya egy kormánykoalícióra kívánja megnyerni saját középpárti, de még inkább a szociáldemokraták és az MDF középre tartó, mozgékonyabb és vállalkozóbb tömegeit, úgy az SZDSZ egy ellenzéki koalícióra. Külső, középpárti támogatás nélkül egyikük sem lehet befolyásos párt. A dolgok logikájából következően éppen ezért az SZDSZ és az MSZMP radikálisai között várható a választási harcokban a legszikrázóbb összecsapás, amely már meg is kezdődött. Lehetséges-e, hogy a rendkívüli kongresszuson az MSZMP a kisemberek pártjává váljék, olyan párttá, amely a biztonságra, megállapodottságra, a társadalmi békére apellál? Azt hiszem, hogy Nyers Rezső ebbe az irányba próbálja megmozdítani ezt a reform-szó-dagályban fulladozó pártot. Az oligarchákkal és a modernizáló radikálisokkal szemben egy olyan MSZMP-közepet akar szóhoz juttatni, amely biztos kis lépéseket vár. A kádári kelet-európai szociáldemokratizálódás megkoronázásáról van szó. Nincs értelmiségi tűzijáték, nincs oligarchikus hányaveti maga- 5 ALKONYAT