2000, 1991 (3.évfolyam) február
Lengyel László: Ezerkilencszázkilencven
Ezerkilencszázkilencven LENGYEL LÁSZLÓ A JL JLe történelem elfelejtett bevégződni. 1990-ben harmadszor kattant üresen az orosz ruletthez használatos revolver. Nem rossz. Megúsztuk. Ezerkilencszázkilencven is egy évtizedes év volt. Napjaiban és heteiben hónapok és évek sűrűsödtek. Az év 1989 novemberében kezdődött, és ki tudja mikor fejeződik be 1991-ben. Az egymásra torlódó német, csehszlovák majd román változások - forradalmak, felkelések, puccsok, hatalomátadások és a mögöttük megbúvó szovjet birodalmi stratégia új helyzetet teremtett Kelet-Európában. A térség országai a hosszú 1990-es évben kétfelé váltak. Ennek kiindulópontja azonos. 1989 november-decemberében a keleteurópai kis országokban a „hagyományos" gorbacsovista reformkommunizmus, reformszocializmus megbukott. Vagy teljesen el kellett tűnnie a színpadról, vagy új arculatot kellett öltenie. A fejlettebb, Európa-közelibb kis országokban - főként Magyarországon és az NDK-ban, de Csehszlovákiában, Szlovéniában és Horvátországban is - nemcsak megszűnt a reformszocializmus korábbi felhajtó ereje, de önként vagy nyomásra el is hagyta a politikai színpadot. Ellenben a kevésbé fejlettekben, a szovjet típusú rendszertől inkább érintettekben - Bulgáriában, Romániában, Szerbiában és a Szovjetunió néhány tagköztársaságában -megkezdődött a népi, a nemzeti szocializmusok szervezeti és intézményi rendszereinek kialakítása, a tekintélyelvű gorbacsovizmus „laboratóriumi kísérlete".* A gorbacsovi reformszocializmus demokratikus és tekintélyelvű ágai egyaránt igénylik az állami beavatkozást, akár a piac, akár az adminisztratív rendszer érdekében. A reformszocialista demokratikus elképzelések azon buknak el, hogy immár hiányzik az az állam, amely felvilágosultan képes lenne az eseményeket befolyásolni, a gazdaságot és a társadalmat megfelelő összhang alapján a piac felé terelni.** Az állam tekintélyi visszaerősítéséhez pedig nem volt társadalmi-erkölcsi tőkéjük. A magyar reformszocialisták novemberben megtudhatták, hogy a hatalomban való túléléshez nincs esélyük. Drámai felismerés. November elején a Németh-kormány még hároméves gazdasági tervet nyújtott be az országgyűlésnek, Pozsgay Imre pedig elindult az elnökválasztáson. De az Európai Közösség küldöttsége nyíltan a kormány tudomására hozta, hogy csak abban az esetben segít, ha a kormány megállapodásra jut a Valutaalappal. Az IMF szűkítő politikát követelt, amivel választásokat nyerni nem lehet. A Németh-kormány, ha nem akart fizetésképtelenséget, vagy azonnal lemondani, nem tehetett mást, mint a szűkítő politika elfogadását. Ezzel elkötelezte a gazdaságpolitikát 1991-re, majd a hatalom mellé, félreállt.*** Valójában a reformszocializmus bukásával párhuzamosan, a társadalom meghatározó fő erői, a Kádár-rendszer alapjai - a nagyvállalati menedzseroligarchiák, az állami szakértők, a kettős jövedelmű középrétegek -, elhagyták, magára hagyták az államot. A kihűlő állam mellett önálló életet kezdtek élni. A kádári szisztémában a nagy jövedelemtulajdonosok éppúgy, mint a kisegzisztenciák százezrei, az állammal folytatott alkukban, egyezkedésekben juthattak többletjogokhoz, kisebb és nagyobb privilégiumokhoz, többletjövedelmekhez. A reformszocialisták jól-rosszul lehetővé tették az árak, a bérek, az import liberalizációját, behunyták a szemüket a spontán privatizáció felett, a legfontosabb rétegeknek adópreferenciákat teremtettek. De ezzel eljutottak a gyengülő, érdekegyeztető állam határára. A klasszikus Kádárrendszerben az volt a jó, ha valaki közel ült az állami tűzhöz, most a spontán privatizáló, az árakkal játszó, a preferenciát zsebre tevő, de egyszersmind az adót kerülő középrétegek, alkupartnerek távolodnak az államtól. A „vedd el és fuss" mozgalom, a saját élet megszervezésének kötelezettsége, az alkufeleknek egymás közti megegyezése az állam kihagyásával, mind-mind a gazdaság sajátos államtalanodására mutatnak. A menedzserek a tulajdonnal, a szakszervezésének egyetlen biztosítéka. Jól vagy rosszul csinálja, egyedül ő van. ** Németország keleti felén egyszerűen elveszett a központi állam, bármiféle keleti, konföderatív reformszocialista államnak megszűnt a reménye. Szlovénia és Horvátország fölött a gyenge jugoszláv szövetségi kormányzat lebeg, az önálló államok még kialakulatlanok. ***A késő Kádár-kor szakértői elhúzódtak a politikai hatalomtól, tudásukat és kapcsolataikat a gazdaságban értékesítették. A vesztesek a reformszocialista politikusok, elsősorban Pozsgay Imre. A Németh-kormány három komoly és gyakorlati hagyatékot is hagyott. Az egyik a népszerűtlen, de megkerülhetetlen lakáskamatadó, amit az Alkotmánybíróság megvétózott. A második a KGST-export kemény adminisztratív visszafogása. A harmadik: jelentős ár-, bér- és importliberalizáció. * A népi, nemzeti szocializmusok eszméire a fejletlenebb kelet-európai országok már korábban érzékenyek voltak, csak elfedte őket a szovjet, a jugoszláv internacionalista szocializmusok világa. A zárt gazdaság és társadalom, amely ugyanakkor példát mutat környezetének, felvilágosítja a nála fejletlenebbet, amely egyszerre antiliberális és antikommunista, antikozmopolita és antiinternacionalista; amely védelmezi a nemzeti ipart és mezőgazdaságot, a munkahelyet, a korábbi iparosítás „eredményeit"; és amely mindeközben reformot, privatizációt és piacot, az utazás szabadságát is hirdeti, új, tekintélyelvű szervezeteket és intézményeket szül. Ion Iliescu vagy Slobodan Milosevic szakítani látszanak a régi párttal, támogatják a többpártrendszert. Ugyanakkor megvalósítják, ami minden eszménél fontosabb: ezekben a kelet-európai országokban a gazdaság és a társadalom főszereplője továbbra is az erős állam marad. Az állam a munkahely, az elosztás, az élet meg