2000, 1998 (10.évfolyam) március
Voigt Vilmos: „Kossuth nem volt kormányzó, hanem király!”
Ortutay Gyula munkásságában is jól felismerhetők. A magyar képzőművészet, zene, irodalom mindmáig őrzi ezt a „szabadságharcos" tematikát. Egyáltalán nem véletlen, hogy már 1918-19, majd 1945, legkivált pedig 1956 ugyanezt a nevezéktant veszi át: politikai követelésként éppen 12 pontokat fogalmaznak, a „Kossuth-címert" állítják vissza, „nemzetőrséget" szerveznek. Amikor 1956 őszén ezt a forradalmat (és szabadságharcot) ugyancsak vérbe fojtják, nemcsak maga a történelem ismétlődik meg (orosz katonai beavatkozás, megtorlás, országos méretű emigráció, új erőszakszervezet és bürokrácia), hanem az ideológiai keretek is szinte változatlanul felhasználhatóknak bizonyultak. Sőt egészen napjainkig sem más a kép. A századunk hetvenes éveiben bekövetkező „kádári" konszolidációt ezerszer hasonlították az 1867-es kiegyezéshez; magát az 1956-ban az oroszokhoz futó párttitkárt, akit élete vége felé viszont az ország lakosságának jelentős része már „atyjaként" tisztelt, egyenesen az élemedett uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez. Éppen ma a nosztalgia aranyozza be a régi önkényuralmak érdességeit. És persze azok a társadalmi és nemzetiségi ellentétek is, amelyek máig megvannak (román-magyar, szlovák-magyar, sőt akár szerb-magyar és más vonatkozásban is) gyakran úgy említődnek, mint amelyek már 1848-ban is ilyenek lettek volna. Sőt még az emancipáció(k) hívei és ellenfelei is mind-mind rendelkeznek saját eszményképpel és példatárral 1848-49 korszakából. Ezért is mondhatjuk, hogy mindmáig eleven példakép és hivatkozási alap a szabadságharc Magyarországon. Minthogy erről külön áttekintést lenne érdemes készíteni, hiszen elég sok új tény vagy összefüggés lenne itt megtárgyalandó, most csupán utalni kívánok arra, hogy a magyar forradalom és szabadságharc nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi esemény is volt, a Kárpát-medence területén messze túl is érzékelhető kölcsönhatással. Létrejötte és bukása egyaránt elválaszthatatlan Európa aktuális forradalmaitól (és ellenforradalmaitól). A magyar szabadságharcban is sok „idegen" katona vett részt („idegen" politikus viszont alig), legtöbbjük nemzetközi „forradalmár", mint a lengyel Józef Bem tábornok. Az események legismertebb magyar szereplői, mint Széchenyi István vagy Kossuth Lajos közismertekké váltak egész Európában. (Költőink, akár Petőfi is, már ennél kevésbé.) Még később is, a bukás utáni emigráció idején Mazzini, Garibaldi, sőt akár Karl Marx is tart kapcsolatot a magyar szabadságharc számukra felhasználhatónak tartott menekültjeivel. Nemcsak Ibsen meg Heine ír rólunk verseket, hanem ez a nimbusz járul majd hozzá (mindmáig) Petőfi világirodalmi népszerűségéhez. Ilyen értelmezése volt Liszt Ferenc, sőt később Jókai, vagy akár Munkácsy Mihály világsikerének is. Még később Ady Endre és Móricz Zsigmond, sőt akár Kodály Zoltán és Illyés Gyula életművének patrióta-mozgósító regiszterét is ide sorolhatjuk, sikereiket a magyar forradalom hagyományainak továbbfolytatásaként értelmezhetjük. Magyar prominensek „szabadságharcosaként regisztrálása máig megfigyelhető a nemzetközi közvéleményben még olyan ezoterikusnak nevezhető területeken is, mint az atomfizika, a zongoraművész Cziffra György vagy az avantgarde zeneszerző Ligeti György. Hazánk nemcsak a történelmi atlaszok lapjain, hanem a mai világközvélemény szemében is ilyen forradalmi és szabadságharcos tendenciák képviselőjének számít. Persze e tradíció igen sokrétű. Köztudott, hogy 1848-49 (sőt már a reformkor is) olyan gazdag volt eseményekben, távlatokban és irányzatokban, és az ezekhez kapcsolódó, igazán sokféle és színes egyéniségekben, hogy ez lehetővé tette, az utókor szinte válogathat a példaképek, egymástól is eltérő, egymással is szembeforduló egyéniségek között. Az ilyen alternatívák nemhogy csökkentek volna az idők során, hanem máig elevenek a magyar köztudatban. Közismert (volt és maradt) a radikális reformer (egyébként protestáns) Kossuth meg a tétovázó liberális (egyébként katolikus) Széchenyi évtizedes vitája. Kossuth és a pragmatikus, szinte királypárti hadvezér Görgey Arthur kölcsönösen tartottak egymástól. Konfliktusukat mégis felelevenítik nemcsak a történészek, hanem a szépírók is. Természetesen maguk az írók sem maradtak ki a szembefordulásból. Petőfi és Kossuth viszonya inkább felhős, mint egymásmellettiségüket felismerő. Petőfi politikai okból támadja meg Vörösmartyt, így is értelmezhető összekülönbözése Jókaival, aki viszont Táncsicsot tartja ostobának. Természetesen az önkényuralom meg az emigráció számtalan további alkalmat ad az ellentétekre: Deák Ferenc és Teleki László, Kossuth és Szemere Bertalan meg Klapka György viszálya közismert. Minthogy az egyének életútját konfliktusok szegélyezik, sokan nem is bírják e terhet, összeroppannak. Nemcsak az emigrációban „divat" az öngyilkosság. Széchenyi és Teleki László halála itthoni példák. Rudolf trónörökös meg Erzsébet királyné halálát pedig hasonló „politikai" aura övezi majd. Mások éppen túlélési, megváltozásai stratégiákat példáztak. A rebellisként halálra ítélt Andrássy Gyula gróf az összmonarchia külügyminisztere lesz, Kossuth fia pedig jelentéktelen miniszter. Jókai nemcsak AJ Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben szerkesztőjeként, hanem szépirodalmi műveiben is a Habsburgok népszerűsítőjévé válik, aki a magyar jövőt is egy új Árpád-király személyében látja biztosítottnak. Viszont egy következő generáció szabadságharcképe már megint más: Mikszáth vagy Krúdy nem él a megszokott vagy megváltoztatott klisékkel. És minthogy magában a szabadságharcban Magyarországon így vagy úgy mindenki érdekelve volt (a főuraktól a zsellérekig, a főpapoktól a néhány gyár munkásaiig), a nemzetiségeket meg a betyárokat is ide számítva (tudjuk, hogy Rózsa Sándor „szabadcsapata" egy ideig csakugyan támogatta a reguláris magyar honvédséget a délvidéki csatákban, hogy aztán később ismét törvényen kívüliekké váljanak) - mindenkinek megszületett a maga közvetlenül helyi, családi 48-as hagyománya. Szinte nincs olyan település, ahol ne lett volna később hivatalos vagy egyéni kezdeményezés e tradíciók ápolására, terjesztésére. Persze 1848 hagyományápolásának is megvan a maga tradíciótörténete. A monarchiában még a kiegyezés után sem volt zavartalan Kossuth vagy Petőfi kultusza. Az pedig köztudott, hogy Reményi Ede már 1860-ban először Kiskunhalason kezdeményezi Petőfi-szobor felállítását, majd Pesten kezdi meg működését a Petőfi-Szobor-Bizottság. Ám a szobrot csak 1882. október 15-én avatták fel, azaz szinte emberöltővel később. A legutóbbi fél évszázadban többször is megelevenedett a szabadságharc emléke. 1948-ban a centenárium adott erre alkalmat, 1956-ban és legutóbb 1989 környékén maga a történelem, 1998-tól pedig ismét jubileum. Azonban még ez a sokrétű hagyomány sem terjed ki mindenre. Noha nem lenne célszerű, ha most már a magyarság akkori „ellenségeit" is ünnepelnénk (mondjuk, a horvát Josip Jellacic bánt, a szlovák politikusok közül nemcsak Michal Miloslav Hodzát vagy Jozef Miloslav Hurbant, hanem akár 56 VOIGT VILMOS