2000, 2002 (14. évfolyam) február
Sorin Antohi: A „bovarizmustól” az etnikai ontológiáig
számára az olyan művek, mint Istratié, ugyan tagadhatatlanul hűek a „gyökerekhez", ám a nemzet „kulturális intimitásának" (Michael Herzfeld) olyan részét teszik közszemlére, amely befolyásolja a nemzet világ felé mutatott képét, következésképpen megerősíti a kollektív stigmát. Az autochton kánon tökéletesen képtelen a harsányan hősies-tragikuson túl bármit is megjeleníteni, még az elvileg előnyös ábrázolási formákat is elutasítja, köztük a negatív aktivációját. Végül azok, akiknek a legnagyobb fájdalmat okozza az etnikai megbélyegzés, azaz a politikailag korrekt „Kelet-Nyugat párbeszédben" részt vevő zord nyugatosítók szintén zokon veszik az etnonacionális „lényegnek" még a szándékolatlan nemzetközi leleplezését is. Túl sok írástudatlan paraszt, hajdúk és hasonló veszélyezteti önkéntes asszimilációjuk, „öngyarmatosításuk" programját (hogy Alekszander Kjoszev provokatív meghatározását használjam). Érdekes módon Constantin Brâncuși (1876-1957) román szobrász, akinek óriási nemzetközi sikere jelentős mértékben a helyi szublimálásán alapul, szülőhazájában félhivatalos kultusza ellenére sem arat osztatlan sikert. Sokak csak egy csavaros eszű parasztnak tartják, aki olyan tárgyakkal bolondította meg a nyugatiakat, amilyeneket bármelyik vidéki kézműves képes lenne készíteni. A nyugatiaknak ki kellene fejleszteniük magukban azt, amit Claude Karnoouh francia antropológus oly éles szemmel elemzett román példákon, azaz a „folklorizmus" esztétikáját és ideológiáját, a hitet, hogy a népi géniusz is zseni, annak ellenére - mint ők gondolni szokták -, hogy naturális, nem kulturális. Hogy tökéletesen tisztának látszódjék, a szublimákat át kell itatni negatív büszkeséggel: a külföldiek számára lefordíthatatlannak, felfoghatatlannak kell lennie. Ugyanakkor helyi hirdetői azt állítják, hogy a román népi kultúra a Weltgeist értékes változata, és (legalábbis) egyenértékű bármely más népi kultúrával, sőt voltaképp bármilyen magaskultúrával. A nyugatosítókat azonban sosem gyógyítják meg igazán a kollektív bizonytalanság ilyesfajta orvosságai. Ők rettegnek attól, hogy a Nyugat felfedezi nemzeti kultúrájuk meglehetősen triviális eredményeit, „igazi lényegét" és e kultúra minden származékát, köztük a szublimákat is. Egyes nyugatosítók büszkék is, azonban ismét negatív módon: nem minden értékeset kell elfogadnia a Nyugatnak; elvégre miért kellene minden helyi kultúrának épp annyira elismerésre méltónak lennie, amennyire azt — mondjuk - Párizsban annak ítélnek? Részben ezért többé-kevésbé pozitív kategória az, amit a román irodalomtörténészek és kultúrkritikusok „(irodalmi) balkanizmusnak" neveznek, amely határos a szublimálttal, és olykor be is lép a szublimált birodalmába. Meg kell hagyni, a román nyelv szótárai már 1913-tól kezdve feltüntetik a „Balkán" szó és családja balkanista meghatározásait: „balkáni, tágabb értelemben (a balkáni népek elmaradottabb kultúrájára utalva): elmaradott, primitív, civilizálatlan." Mindazonáltal, mint már jeleztem, a „balkanizmus" a román kultúrában valami meglehetősen pozitívat jelöl, ami a helyi szublimálásában csúcsosodik ki. A román csúcsértelmiségiek, például Alexandru Paleologu (szül. 1919), a kitűnő esszéista szerint balkáninak lenni (bár a románok természetesen nem azok!) nem szégyen: Platón, Szókratész balkániak voltak. Bizánc — mely fogalom a román nyelvben mindig is megőrizte rendkívül pozitív konnotációit - balkáni volt, mégis vitathatatlanul sokkal európaibb, mint Nyugat-Európa a Római Birodalom bukása és az olasz reneszánsz között. Igaz, a „balkanizmust" a román kultúrában újra és újra mint „nemzeti földrajzi komplexust" sajnálták le (Ov. S. Crohmalniceanu), illetve - a csúf esztétikájának hagyományát követve - „magasztos nyomorúság"-nak nevezték (I. Negoitescu). Tekintsünk át röviden néhány irodalmi példát! A 1. modern román költészetnek több egymással ellentétes eredettörténete van. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a tizennyolcadik században született az, amit ma modern román költészetnek nevezünk. A fanarióta hercegek a művészetek bőkezű patrónusai, nemegyszer maguk is rendkívül tanult emberek voltak. Emellett - hírhedten korrupt rendszereikkel együtt -Konstantinápolyból mindazt magukkal hozták Bukarestbe és Iașiba, ami akkortájt újnak számított az életstílus, a divat, az eszmék, a művészetek és kedvtelések terén. A fanarióták előtti utolsó moldvai uralkodó, Dimitrie Cantemir (1673— 1723) a török fővárosban nevelkedett, ahol találkozhatott a kora újkori nyugati kultúra bizonyos elemeivel is. Megpróbálta a keleti kánon elemeit modernizálni és a kialakuló nyugati kánon szerint elrendezni: forradalmi zenei jelölési rendszert talált fel; török hagyományos zenét jegyzett le; la- 2000 O 23