2000, 2003 (15.évfolyam) november-december
RICUR, PAUL: Emlékezés, történelem, megbocsátás: Paul Ricoeurrel beszélget Sorin Antohi
időtartamban érint bennünket: az elkövetkező ötven évben minket fenyegető három nagy katasztrófa. Az első az olajmezők előrelátható kimerülése miatti energiahiány. A második a földgolyó felmelegedése és ennek hosszú időtartamú hatásai: egyes országok - például Bangladesh - víz alá kerülnek, milliók kelnek vándorútra, és ez mindannyiunk biztonságát nagyban veszélyezteti. A harmadik az, hogy, a víz egyre nehezebben megszerezhetővé válik. Ma itt egy szállodában naponta tízszer is lezuhanyozhatunk, a világ más részein azonban az asszonyoknak akár három órát is gyalogolniuk kell azért, hogy 10 liter vizet hozhassanak, miután a család ellátásáért egész álló nap dolgoztak. Ebből az következik, hogy hierarchizálni kell a politikai döntéseket: a várható katasztrófák hosszú időtartamából kell kiindulnunk, s a köztes időtartam, azaz az európai intézmények figyelembe vételével kell meghatároznunk a rövid időtartamban érvényesülő nemzeti politikát. Tehát állandóan az időtartamok széles skálájával van dolgunk. S. A.: Értem. De — és itt most visszatérek a léptékekhez - minőségi különbség van a léptékek között, mert ahogy értelmet vesztünk és nyerünk, amikor az egyik léptékről a másikra váltunk, értéket is vesztünk és nyerünk. Az emlékezés, a történelem és az igazságszolgáltatás kézzelfoghatóbb területén az áttérés az egyik léptékről a másikra például a problematika, az etikai horizont alapvető megváltozását vonja maga után. Az 1930-1940-es évek német állampolgárának egyéni mikroszintjén bizonyos tapasztalatokkal, választásokkal, cselekedetekkel találkozunk; makroszinten ez a második világháború és a holokauszt ideje. Nekem mindig nehéz volt értékítéleteimet az egyik szintről a másikra átvinni: az egyénről alkotott erkölcsi, etikai ítéletek egyáltalán nem tűnnek helytállóknak, amint a csoportra, sőt, a névre vonatkoztatom őket. Az igazságszolgáltatás tényleges ítéleteiről pedig inkább nem is mondok semmit. P. R.: Nagyon pontosan kell látnunk a különbséget a mi mai helyzetünk - mi már szabadon beszélhetünk - és az akkori emberek helyzete között. Ez a történészek számára is probléma: bele kell képzelniük magukat abba a helyzetbe, amelyet tanulmányoznak. Az Egyesült Államokban Daniel Jonah Goldhagen például megjelentetett egy könyvet, amelyben azt írta, hogy minden német bűnös... A történészek nem csatlakoztak hozzá. Először is, kiről beszél? Olyan emberekről, akik, mondjuk, Bajorországban laknak, vidéken vagy máshol... Voltak olyanok, akiknek - azt kell mondanom - fogalmuk sem volt arról, mi történt a táborokban, talán még a létezésükről sem tudtak. Ez nagyon is lehetséges. Ott vannak például a kelet-németek, akiknek túl kellett élniük az oroszok előrenyomulását; nem igen értem, hogyan lehettek volna felelősek és áldozhatták volna fel magukat - ahogy egyébként néhány esetben megtörtént - a zsidók megmentéséért, amikor maguk is életveszélyben voltak. Mindent vissza kell helyezni az akkori helyzetbe. Ebből a szempontból sokat köszönhetek egy amerikai — valószínűleg zsidó — történésznek, Dominick La Caprának, aki részt vett abban a néhány éve zajló nagy vitában, amelyről könyvemben is beszámolok. Saul Friedlander szervezte ezt a konferenciát, ahol Carlo Ginzburg vitatkozott Hayden White- tal a történettudományi diszkurzus ez utóbbi által kidolgozott „retorikai" értelmezéséről... S. A.: ...Ennek a konferenciának az előadásait gyűjtötte egybe Saul Friedlander a Probing the Limits of Representation című kötetben. P. R.: Igen, ez egy kulcsfontosságú kötet az én vállalkozásom szempontjából, mivel a könyv témája a múlt reprezentációja. A címben (Probing the Limits of Representation; „A reprezentáció határainak vizsgálata") már benne rejlik a kérdés: meddig lehet a múltat reprezentálni? Pedig itt nem abban az értelemben van szó reprezentációról, ahogy azt a könyvemben tárgyalom, a mimesis, a történelem realitásainak ekvivalenciája értelmében, hanem a narráció és a film szintjén, azoknak az eszközöknek a szintjén, amelyek rendelkezésünkre állnak a tovatűnő események jelenléte illúziójának megteremtéséhez. Tehát a Probing the Limits of Representation tulajdonképpen azt a képességünket vizsgálja, hogy olvashatóvá és láthatóvá tudjuk tenni a traumáinkat. Ismét visszatérek La Caprához, mert ő ebben a kötetben a pszichoanalízis fogalmait vonja be az elemzésbe, elsősorban identifikációs képességünk vizsgálatába. Ez a képességünk korlátozott, nem tudunk minden szerepet egyszerre eljátszani. Talán majd akkor, amikor minden érintett személy meghalt már, egy nagyon nagy történész képes lesz megalkotni azt a nagy eposzt, amelyben mindenki fájdalma a helyére kerül. De azt én már nem érem meg... 2000 O 9