2000, 2012 (24. évfolyam) július-augusztus
ANDERSON, PERRY: Az anomália ereje
ekként nemcsak látványra szépek közöttük sok intellektuális szivárvány hanem a szikla is szilárdabb alattuk. Nem lehet intellektuális izgalom nélkül olvasni. Jellemzően olyan láncok alkotják, melyekben radikális váratlansággal kapcsolódnak egymásba olyan szövegek, melyeket több évszázad vagy akár évezred választ el egymástól, és ezek a szövegláncok a Ginzburgra pályafutása elejétől oly jellemző rendkívüli műveltségből és hátborzongató intuícióból születnek meg, minduntalan lenyűgöző fölfedezésekkel. E helyt legyen elég csupán három ilyen meglepetést említeni az utóbbi időkből, csak jelezve, milyen széles a skála: szó esik a La France juive szerzője, Edouard Drumont valószínűsíthető közvetítő szerepéről az orosz hamisítvány, a Sion bölcseinek jegyzőkönyve létrejöttében. Stevie Tristram Shandy és Boyle Dictionnaire historique et critique (Történeti és kritikai szótár) című munkája közötti rejtett kapcsolatról, valamint arról, hogy Picasso Guernicájában jellemzően jelen van Georges Bataille. És ha már erről esett szó, adódik a kérdés, vajon ezek a zuhatagok hogyan viszonyulnak az 1960-as évek óta alakult eszmetörténet nagyobb vízrendszeréhez. Ezen a ponton ismét előkerül a politetikus osztályozás problémája. Valahányszor humán tudományokban alkalmazzák, soha nem sikerül objektív - vagyis nem önkényes — módon megszabni az összekapcsolható egységeket: a világos határokkal jellemzően nem rendelkező mítoszok esetén a probléma kevésbé nyilvánvaló, hiszen azokat az antropológusok tetszés szerint és számtalan módon vághatják különféle szegmensekre. A szövegek azonban ellenállóbbak. Ezeket is fel lehet ugyan aprítani, az ily módon kialakult torzulások azonban könnyebben tetten érhetők. Az eszmetörténet historiográfiája - élen a cambridge-i iskolával - jórészt éppen ezek ellenében jött létre. Vajon a cambridge-i iskola által képviselt kritika mennyiben releváns e zuhatagok esetében? Egy szempontból mondhatjuk azt, hogy irreleváns. Ginzburg ugyanis soha nem rekonstruálta egy író vagy gondolkodó mint olyan életművét, még abban a rövidített formában sem, amelynek Momigliano a mestere volt. Ahogy Ginzburg a szöveggel bánik, az nem eredeztethető semmiféle eszmetörténetből, bárhogy alkalmazzák is, megközelítése inkább stilisztikai alapú. Ez elsősorban Auerbach és Spitzer öröksége, akik számára bármilyen irodalmi egész nyitja az árulkodó részletek megragadása volt. Auerbachnak a Ginzburg által gyakran megidézett Ansatzpunktja is él Spitzer tömör, átfogó meglátásaival, és egyik sem igényli egy-egy író mélyreható vizsgálatát. Van azonban egy másodlagos hatás is, és ez nem az irodalom, hanem a vizuális művészetek felől jön. Ginzburg az írásaiban jócskán kalandozik itt is. Ez esetben Warburg Pathosformeln fogalma játszik fontos szerepet — az emberi érzelmek alakzatokban történő megjelenítése kőben, illetve festékkel, ami évszázadokon keresztül a legkülönfélébb, egymással is szemben álló stílusokba tevődött át, igen korán megragadva Ginzburg figyelmét. Akárcsak a nagy német-osztrák romanisták esetében, ezúttal is a kinyerés művelete jelenik meg: az az érdekes, mit vehetünk ki — hasznos célra - a szövegből vagy a képből, nem az, hogy miből áll össze a mű. Ginzburg ezt az örökséget sem kevésbé termékenyen alkalmazza. Tömörített formában eszmetörténetre alkalmazva azonban önkényes eredményekre juthat. Ilyen például ahogy az elidegenítést eszközként kezeli, írók hosszú sorát követi nyomon, akik alkalmazták az elidegenítést, a történetileg legfontosabbat azonban meg sem említi. Mondtesquieu Perzsa levelei radikálisabbak, mint bármi, amit Voltaire vagy Tolsztoj valaha is leírt, mégis hiányzik a felsorolásból. A regényírók művei sem járnak túl jól. Tolsztoj és Flaubert jelenik meg, mint a történészek számára inspiratív szerző, mégpedig a Háború és béke, illetve az Érzelmek iskolája egy-egy — előbbinek a borogyinói csatáról, utóbbinak az 1848-as forradalomról szóló - részlete alapján. A regények szerkezete és ideológiája egyaránt mellékes. Pedig a történészek számára modellként ajánlott jelenetek szempontjából korántsem irreleváns vonások. Tolsztoj csatajelenetei ugyanis — a kiszámíthatatlanság, a hiábavalóság és a zűrzavar panoramikus képei -a történelem értelmetlenségéről általában megnyilvánuló, gondosan kiszámított és messzire vezető tirádák, korántsem tanácsok, amelyek megannyi történészt megindítottak volna. Flaubert forradalomról szóló jeleneteiről ennek ellenkezőjét állíthatjuk, méghozzá a Ginzburg által kiválasztott jelentben a leginkább nyilvánvaló módon, ahol is a hősies és ártatlan Dussardier-t meggyilkolja a veszedelmes, köpönyegforgató Sénécal. Flaubert narratívájának kiszámíthatósága itt is, és más regényeiben is éppoly távol áll bármely komoly történész munkájától, mint az, ahogy Tolsztoj ragaszkodik annak megérthetetlen voltához. Ginzburg az idézett regények esete- 6 C* 2000