8 Órai Ujság, 1931. július (17. évfolyam, 146-171. szám)
1931-07-26 / 168. szám
y A vérpadra jutott apagyilkos Beleznay Sámuel gróf regénye Apa és fiú szembekerül egymással Idős Beleznay Sámuel megüti a fiát Szemben állt egymással a két Beleznay-fiú. — Adjon Isten! — mondotta egyszerűen Sámuel és öccse felé nyújtotta a kezét. — Hozott Isten! — felelte Ferenc és megszorította Sámuel kezét. Azután letelepedtek az asztal mellé és Sámuel, a gadag Beleznay, körüljáltatta tekintetét a szegény Beleznay szegényes szobájában. — Itt élsz?! — kérdete Sámuel és a másik ezt felelte halkan: — Itt élek! Ennek sápadt és sovány volt az arca, amazé piros, jóltáplált, kicsattanó, élettől duzzadó. — Nem illik ez egy Beleznayhoz! ■— mondotta most, Sámuel. Ferenc pedig fölemelvén a hangját, így szólt: — Ne beszélj nekem arról, hogy mi illik egy Beleznayhoz és mi nem!... Engem elkergettetek a küszöbről!... Rám uszítottátok az ebeket!... Az asszonyomat hajdúkkal akartátok megveretni!... Ez illik a Beznayokhoz?! Sámuel elhárító mozdulatot tett és mondani akart valamit, de Ferenc megelőzte: — Tinornyázni nap-nap után!... Beverni a hordók fenekét!... Felhajtani a falubeli lányokat! ... Megkínozni ártatlanokat... fegyvert fogni fegyvert elemekre: ez illik a Beleznajakhoz ?! ... Az ifjú Beleznay Sámuel lesujtottan állt öccse előtt. Nem tudott mit válaszolni ezekre a vádakra. De a szemébe könny gyűlt és végtelen szeretettel nézett Ferencre. Szeretetért pedig szeretetet kap az ember. Ferenc is odament a bátyjához és megölelte: — Nem tudom, miért jöttél, Sámuel, de én szívesen látlak. — Anyánk küldött — Ó, szegényke, gondol még reám?! — Új, szegény, egyformán szeret mindnyájunkat ! — És egyformán szenved mindnyájunkért! * A két testvér elhallgatott, de hallani lehetett a szívük verését és látni lehetett, hogy arcukat hol pirosság önti el, hol pedig halotthalvány lesz.. A lelkük küszködése odarajzolódott az ábrázatukra. A szenvedésük, a fájdalmuk ott tükröződött a szemükben. Egyformán kínlódott e percben a gazdag Beleznay-fiú és a szegény Sámuel szólalt meg kis idő múltán ismét: — Anyánk, azt szeretné, ha hazatérnél! •— Én egyszer már hazamentem, hogy mellette legyek! — felelte Beleznay Ferenc. — Én egyszer már a védelmére akartam kelni! Betörtem a várkaput és kiforgattam sarkából az ősi terem ajtaját, amikor az ő sikolyát meghallottam! — Ő tudja ezt és én is tudom! .— Korbáccsal kergettek el a küszöbről! Széles melléből feltört a zokogás és az egész ember megrázkódott. Kísérteties muzsika volt ez az éjféli órában. És Sámuel nem tudta megvigasztalni a szenvedőt. A zokogó férfi ráborult az asztalra és úgy sírt, mint a záporeső. Közben egy-egy panaszos jajszó tört elő szívéből és bátyja hiába simogatta a fejét, a fájdalom kitörésének nem lehetett gátat vetni. De hirtelen megnyílt a szomszédos szoba ajtaja ( a küszöbön megjelent egy asszony. Szikrázó szemmel nézte az éjféli vendéget és gúnyosan mondotta: — Persze, egy Beleznay!... Mindjárt gondolhattam volna! Ebben a szegény kis házban évek óta nem sírt senki!... Egy Beleznaynak kellett eljönnie, hogy zokogástól legyen hangos! Sámuel szelíd jósággal szólott hozzá: — Klára, ne légy igazságtalan! — Hit akarsz?!... Miért jöttél?! — felelte az asszony. — Anyánk üzenetet, küldött Ferencnek! — Hazahívja! — Igen... hazahívja! Klára felkacagott: __ A jó Borbála asszony!... Csak azt kéri a fiától, hogy hagyjon itt engem ...és hagyja itt a gyermekét! — Lesz idő, hogy hazavihet majd titeket is! — Addig itt vergődjünk, itt szenvedjünk, árván?!... Miért? Mit vétettünk mi Ferenc ellen... és mit vétettünk a méltóságos asszony ellen?!... — Semmit! Az asszony dobbantott egyet a lábával: — Nem jól tudod, Sámuel! — Van mégis bűnöd. — Súlyos bűnöm van! Az az én vétkem, hogy szeretem az uramat. Hogy megosztom vele a szegénységet. Hogy féltem esőtől, hótól, napsugártól, szélvihartól. Hogy vele küszködök. Hogy ápolom, ha beteg és lecsókolom homlokáról a gondot. Hogy bátorítom, biztatom, reménységet öntök a szívébe. Hogy ha a nehéz munkában elfárad, elaltatom, megmosdatom a lábát, ha feltörte a csizma a rögös úton; hársfateát főzök neki, ha hektikát, puha vánkost teszek a feje alá, megfoltozom az ingét, meleg ujjast varrok neki... szeretem, szeretem, szeretem! ... Hallod-e, te Beleznay, ez az én nagy bűnöm! ■ ■. Sámuel nem tudott szóhoz jutni tőle. De rainek is? Mit felelhetne erre? Milyen szóval száríthatná fel ennek az asszonynak a könynyeit? Milyen vigasztalást találhatna ki számára?... Semilyent! Az asszony nagyot sóhajtott, aztán folytatta ismét. — De ha Ferenc elmenni vágyik, útjába állni nem fogok. Egy könnycseppet nem lát majd a szememben, egyetlen panaszos szót nem súgok a fülébe!... Menjen, szabad az út előtte! . .. Ferencnek lángba borult az arca: — Nem megyek egy tapodtat se mellőled, drága asszonyom! És megölelte, megcsókolta Klárát, aki diadalmasan kiáltotta most Sámuel felé: — Én ezt üzenem anyátoknak... te Beleznayt...* Ahogy elhangzott a szó, egy parányi emberke jött be az ajtón. Sámuel mindjárt meglátta és mosolyogva köszöntötte: — A legifjabbik Beleznay! De a gyermek, odaállván eléje, megrázta büszkén szőke, szép fejét: — Én nem vagyok Beleznay!. .. A Beleznayak gyilkosok! ... Sámuel felfortyant: — Elhallgass! — Nem hallgatok! — kiáltotta bátran a gyermek. — Egy Beleznay ölte meg a nagyapámat! ... Sin csend támadt. Senki se mert egy szót se szólni. Mintha kisértetek jártak volna a szobában; kisértetek, amelyeket ez az ártatlan gyermek dértett fel. Régi keserves idők kisértetei: az egyik véresen, sápadtan; a másik gőgös, kegyetlen arccal, gyilkos fegyverrel a kezében. Rettenetes, kínos percek voltak ... mindnyájan szenvedtek a hatásuk aiatt. És Klára odaállt ismét Beleznay Sámuel elé és harsányan kiáltotta: — Ezt mondd meg anyátoknak, le Beleznay! Az ifjú Sámuel egy szóval se felelt neki Megfordult és lassan az ajtó felé tartott: — Itt nem tud segíteni az én szivem!... Azzal kiment a házból és nekivágott az erdőnek. Már pitymallott. Erdei madarak ékes szóval köszöntötték a hajnalt. Erdei virágokon az éjszaka könnycseppjei, a harmat csillogó gyöngyszemei ragyogtak. A napsugár betolakodott a fák sűrűje közé és a gyalogutas lekapván fejéről a süveget, a teremtő Istent dicsérte... * Amint a vár felé közeledtek léptei, egyre hangosabb lett az erdő. Vadászbürtok hangja hangzott, a falka csaholása verte föl a csendet. Idős Beleznay Sámuel vadászatra indult. Öblös hangja messziről hangzott már. A nagyúr jókedvű volt, mert nagyokat hahotázott, bárha mindenki tudta, hogy ez a széles jókedv nála rosszat jelent mindig. Ilyenkor bántja valami; ilyenkor szeretne széjjelütni az emberek között. Sámuel hirtelen szemben találta magát az apjával. Az öreg felujjongott: — Jó reggelt szerelmes fiacskám!... Honnan jössz ilyen lóra hajnalban? — Sétáltam egyet az erdőn! — válaszolta Sámuel. Az öreg erre fölemelkedett lovának nyergében és magából kikelve ordította: — Hazudsz, fattyú! Soha még ilyen hangon nem beszélt kedvenc gyermekével. Vadásztársasága elképpedt ennek a hangnak a hallatára. — Hazudsz! — ismételte újra. — "Az éjszaka is kerestelek már, nem voltál otthon. Sámuel lesütötte a szemét és hallgatott. — Az erdőn sétáltál, az igaz! — ordította tovább az öreg. — De már esthajnalkor útnak indultál, hogy fölkeresd szerelmetes öcsédet, Franciscust! ... Igaz? — Igaz! — felelte halkan Sámuel. — Anyád küldött hozzá!... Anyád üzenetét vitted! ... Igaz? — Nem igaz!— felelte bátran a fiú. Ezen aztán végtelenül feldühödött az öreg. — Nem igaz!? ... Azt mondod, hogy nem igaz!?... Azt mondod, hogy apád hazudik!?, — Nem mondom! — Anyád majd megmondja az igazat!• — kiáltotta az öreg és intett a vadászainak, hogy forduljanak vissza. Ő maga is megfordította a lovát és már megint hahotázott kegyetlenül, féleelmetesen. Sámuel odavetette magát a lova elé: — Apám, ne bántsd anyámat! Az öreg csak tovább kacagott: — Vagy te mondod meg az igazat... vagy őz Sámuel küzdött magával és ennek a belső küzdelemnek lett a következménye az a kitörés, amely halálra sebezte az idős Beleznay szívét. — Az igazságot akarod hallani, apám!?... A tiszta igazságot!?... Az az igazság, hogy: kegyetlenül gyilkolsz mindnyájunkat! Anyámatt fást véreimet, mindenkit, aki közeledbe lő... Az öreg nem bírt magával: — Te vágod ezt a szemembe, akit szeretek? — Én! Aki nem kér többé ebből a szeretetből! Idős Beleznay Sámuel erre leugrott a lováról és egyenesen a fiának rontott, akit hatalmas tenyerével kétszer pofon vágott. A fiatal Beleznay felordított: — Édesapám!... A cselédjei előtti Aztán megfordult és lóhalálában futott haza. A vár kapujában édesanyja várta: — Megéreztem, fiam, hogy baj ér! Együtt mentek fel a fiú szobájába és ott együtt borultak le a boldogságom szűz képe előtt: — Mária, segíts!... Faragó Jenő. 1981 JLIUS 2. mmmmwmmmm ÓriuisiG vasárnap Trottjai: A Cydna-repülőgép és utasai még a levegőben szénné égtek A török pilóta és öt utas — köztük egy nő —■ az áldozatok Szófia, július 25. (Magyar Távirati Iroda.) A tegnap történt repülőszerencsétlenségről még a következőket jelentik: A repülőgép, amely a Cydna-társaság tulajdona, a Yambol közelében fekvő Kurudjevo falu környékén zuhant le. A pilótával együtt a szerencsétlenségnek hat emberélet esett áldozatul. A teljesen megszenesedett holttestek között egy asszony is volt. Az utasok közül az egyik egy francia, a másik egy török asszony, a többi angol, valószínűleg turisták, de lehet, hogy kereskedelmi utazók. A repülőgép még a levegőben kigyulladt és teljesen elhamvadt. A holttestek nemcsak megszenesedtek, hanem teljesen összeroncsoltak és megcsonkítottak. Későbbi jelentés szerint a pilóta török nemzetiségű volt. Az áldozatok közül négynek a neve: Miss Cast, Sir Barsley, Krush és Repen. Azt hiszik, hogy Barsley azonos Barsley norvég konzullal és Miss Cast a leánya. Az erdő, ahol a repülőgép lezuhant, szintén kigyulladt. Minden új olvasónk vagy előfizetőnk kívánságra ingyen megkaphatja a kiadóhivataltól. A vriadra jutott apagyilkos Beleznay Sámuel gróf regénye _________________című cikksorozat eddig megjelent közleményeit