8 Órai Ujság, 1933. július (19. évfolyam, 146-171. szám)
1933-07-01 / 146. szám
Ma: we&1tén€i-roMai' a n.olda Budapest, 1933 július 1. Szombat /flf—£* v ' ARA FILLÉR QfouujsiG Előfizetési ár: Félévre 11‘50 P. Külföldre I Alapította Felelős szerkesztő | XIX- évfolyam 146. szám 17— P. Negyedévre 5*80 P. Külföldre 870 P. i MAni VT CMTT + TADC TTDAD . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Egy hóra 2— P. Külföldre 3'— P. NADAN11 EMIL TOKS 11 BÜK V., Honvéd utca 10 • Telefon: *15-0-14 lon Az utolsó kísérlet Túlzás lenne azt mondani, hogy valami különösebb meglepetést okozott a világpolitika legújabb eseménye, a leszerelési konferencia elnapolása. Ez volt a legtöbb, amit akár a legvérmesebb optimizmus is várhatott: hogy nyílt kudarc helyett legalább megmentik a látszatot, hogy miután több mint egy esztendei eredménytelen szófecsérlés után ország-világ előtt nyilvánvaló lett, hogy ez a konferencia nem képes a legelemibb kérdések tisztázására sem, úgy tesznek, mintha még mindig bíznának a sikerben. Aki időt nyer, életet nyer — gondolják nyilván a konferencia irányítói — és csakugyan, nincs kizárva, hogy október 16-ig, amikor a konferencia ismét összeül, nagyot változik a világ. De ha megváltozik is, ebben, sejthetőleg, igen kevés része lesz a leszerelési konferencia hosszúra nyúlt s végül is elnapolásba szenderedett tanácskozásainak. Inkább azt kell remélnünk, hogy e krónikus sikertelenség fogja végre meggyőzni a népeket és vezetőiket, hogy más eszközökre és más módszerekre van szükség a közös nagy problémák megoldásánál, mint meddő konferenciázgatásra. Persze nem könnyű feladat máról-holnapra letérni a megszokott csapásról, de minthogy ez az út teljességgel járhatatlannak bizonyult, végül mégis csak más irányba kell fordulni. És félő, hogy a leszerelési konferencia tökéletes eredménytelensége után hasonló tanulságot tartogat a Londonban ülésező világgazdasági parlament is. A konferenciákat elnapolhatják, de azok a súlyos világpolitikai és világgazdasági problémák, melyekkel tizenhárom év során eredménytelenül birkózott megszámlálhatatlan nemzetközi konferencia, semmiféle alaki formulával el nem napolhatok többé. Ezek a megoldatlan problémák immár a világ gazdasági rendjének, társadalmi struktúrájának, erkölcsi elveinek és kulturális berendezkedésének utolsó pilléreit ostromolják s egy kétezeréves civilizációt fenyegetnek összeomlással. Tizenhárom év valamennyi konferenciája nem tudott egyetlen gyámfalat emelni, egyetlen oszlopot megerősíteni ezen a bizonytalanul ingadozó alkotmányon, amelynek megmentésére talán London az utolsó kísérlet. És ha az sem sikerül? Hinnünk kell, hogy sikerül! Legalább annyira, hogy irányt mutasson új utak és új módszerek felé, melyek gyorsabban és biztosabban gyógyítanak, mint a konferenciák kuruzslásai. Elnapolták a leszerelési konferenciát Solymár-akna: a rémület és halál földje idegtépő izgalmak a bányatelepen — Reggel hétkor kopogás hallatszott a bányasírból, de azután csönd lett — A bánya** kapitányság vizsgálja, hogy ki felelős a katasztrófáért Utolsó roham tizenegy életért A Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. solymár-pilisszentiváni bányatelepén szerdán délben a Solymáraknában iszapömlés történt. A bezúduló iszaptömeg 240 méter mélységben elzárta a kifelé vezető utat 11 bányász elől. A mentőmunkálatok szerda óta hasztalan igyekeznek megközelíteni a halálraítélteket. Solymár-Pilisszentiván, jún. 80. (Kiküldött munkatársunk jelentése.) A pilisi dombok alján aranysárga búzatáblákat, életszínű rozsot borzol a szél. Az esős júniusi reggelen a borus fehős égen birkózik a nap. Egy-egy vékony sugár néha áttör a felhőkön és végigcirógatja a földeket. Az élettel, gabonávalterhes mezőket. Aratásra készülnek már errefelé .... De ahogy a falun végigrohan az autó a degesz sárban, a kapukban végig mindenütt sápadt arcú asszonyok, zavaros szemű gyerekek állnak és dermedt rémülettel néznek a telep felé, a Solymár-akna felé, ahol a föld alatt 11 halálraítélt bányász után kutatnak.. A rémület földje Pilisszentivántól kis emelkedésen pár perc alatt befut az autó a bányatelepre. Itt a Solymár-akna. A rémület földje. A telep központja. Irodaépületek, raktárak. Mellettük a kápolna. Szerda dél óta zsúfolt a kis kápolna. Csupa könny, csupa fohász. Tizenegy emberért imádkoznak. A kápolnától balra a motorház. Szerda dél óta dübörögnek, csikorognak a gépek,süvítenek a szirénák, gőzsípok, búgnak a liftkötelek, zakatolnak a csile-láncok. A mentőcsapatok egymást váltják. Ahogy feljön az egyik csapat a liften, már indul lefelé a másik. — Jószerencsét! — köszön a bányász, aki feljön. — Jószerencsét! — válaszol, aki lefelé indul. De az arcok komorak, a hátok meggörnyedtek. Mindenki tudja, hogy minden hiába. Szerda dél óta így megy ez. Egyik mentőcsapat se, a másik fel. Beszélnek a bányászok és megelevenedik a Solymár-akna rémmeséje. — Harmincöt esztendővel ezelőtt nyitották meg az Erzsébet-aknit. Pár esztendeje kiapadt az ér, betömték az aknát, vízréteggel — mondják. — Az Erzsébetaknától két kilométernyire van a Solymár-akna. Szerdán 151 bányász dolgozott ebben az aknában. Délben fél egy tájban megszólaltak a vészjelzők és felérkezett az első lift. Trizna Gusztáv vájár rohant elsőnek az irodába. Jelentette, hogy baj van: az Erzsébet-akadém iszapömlés történt, a sokezer tonnányi iszaptömeg áttörte a falat és átzúdult a Solymár-aknába. Az igazgató, a mérnökök rohantak, működésbe hozták a szivattyúkat és jöttek egymásután a liftekkel a menekülő bányászok. — Gyors névsorolvasás! Százötvenegy név, de csak száznegyvenen jelentkeztek. Tizenegy ember hiányzik. Ez a tizenegy az akna legmélyebb szintjén, 240 méter mélységben dolgozott. Elzárta útjukat az iszaptenger. Azután megindult a mentés munkája, de eddig minden hiába. Csütörtökön reggel 7 órakor Kovács bányamérnök vezetésével dolgozott egy mentőturnus. Egyszerre csak kopogás hallatszott a mélyben. Két hosszú, három rövid. Megint két hosszú, három rövid. — Csend! A bányászok dermedten figyeltek. Éa a bányászok hivatalos jele, életben vagyok. — Gyerünk! Újult erővel álltak neki a munkának. Talán mégis élnek! A vájatokból kifelé vezető síneken kopogtak az élve eltemetett bányászok, a húzódó sínek acélvonala elhozta a hangot a mentőkig. Egy pillanatig tartó reménnyé csak. A sáros, izzadt arcok megint csak elkomorultak. Jól tudják ezek valamennyien, hogy 140 méter hosszúságban öntötte el az iszap a tárnát, 140 méternyire nyúló iszaptengert kellene kitalicskázni, hogy elérjenek a bányasírig. És szerda déltől csütörtökig csak tíz méternyire tudtak előrejutni. Hiábavaló viaskodás a könyörtelen iszaplávával... Testvér harcol a testvér életéért A katasztrófa óta pihenés nélkül folyik a munka. Nincs különbség igazgató és munkás között. Versenyt dolgoznak. Szivattyúk, villamosmotorok dübörögnek, tucatjával jönnek az iszappal megrakott csillék. Egy piszkos, izzadt, borostás állú, sárral belepett férfi mindenütt legelől jár: Lipovics János igazgató. Azután egy rémülettől zavart tekintetű ember: Trizza Gusztáv vájár. Az öccse, Trizza Gáspár ott lent van a hányásán ban. Kérlelik, hogy pihenjen, de nett megy. — Nett, nem, hátha még él... Nem hagyhatom abba. Félig ájult egy-egy váltás után, de csak pár percig van fent a föld felszínén. Megint bukdácsol a lifthez és megy lefelé. Harcolni a testvér életéért. Egy öreg bányász az életét akarja áldozni A központi iroda előtt izgatottan beszélő csoport, Scheuer Róbert, a kerület képviselője, Zboray főszolgabíró, Malmosi Mihály főtanácsos, a budapesti bányakapitányság kiküldöttje, aki azt vizsgálja, hogy ki felelős, néhány mérnökj