A DUNÁNÁL - 2003. FEBRUÁR (2. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM)
Józsa Márta: A spanyol bölcsek köve
A spanyol bölcsek ■ n S isköve Egy ismeretlen filozófus esete a spanyolokkal Józsa Márta Hosszasan gondolkodtam azon, hogy egy magyar nyelvterületen ismeretlen filozófusról szóló szöveghez írjak-e bevezetőt. Később kiderült, hogy nem is a filozófusról írok. Majd egyszer csak észrevettem az európai útvonalkeresőtérképen, hogy Madrid körülbelül olyan messze esik Tübingentől, mint például Sepsiszentgyörgy. Ez volt a bevezető. Kedves barátom és tanárom, Dr. Fülei-Szántó Endre emlékének Mű, ismertség, kritika és kontextus nélküli filozófus. Carlos Cristián Federico Krause, németül Karl Christian Friedrich Krause (1781-1832), Fichte és Comte kortársa, német filozófus. Ha a spanyolok nem volnának, soha senki sem tudna róla - legalábbis Németországban. Nem így Hispániában: mind a spanyol szellemtörténet, mind az irodalomtörténet, avagy éppenséggel a társadalomtörténet nagyjai számára az elmúlt százhetven évben triviális egy olyan filozófusra való utalás, akinek művét nem, csupán hatását ismerjük. Szülőhazájában gyakorlatilag teljességgel ismeretlen, Spanyolországban azonban még most, több mint százhatvan évvel első művének spanyol nyelvű megjelenése után is a krauseizmus (ha van ilyen szó magyarul, miért ne lehetne) újjászületéséről, modernségéről, hatásáról beszélnek voltaképpen a bölcselet tolvajnyelvén. A spanyol és dél-amerikai diákok ma is több mint harminc hivatalos egyetemi tankönyvből tanulják a krauseizmus rejtelmeit, miközben a német, vagy például az angol filozófiatörténetek két sorral intézik el a nagy hatású szerzőt: ő az, aki Hispániában hatott. Hogy mivel, hogyan és főként miért éppen ő nos, ezzel nem foglalkoznak. Krause sohasem tudhatta meg maga sem, hogy izmusként vonult be az eszmetörténetbe - első német (pontosabban német és spanyol) nyelvű kritikai kiadása pedig 1991(!)-ben jelent meg spanyol gondozásban. Tíz évvel halála után született meg a krauseizmus (a fogalomtárba több szó is illeszthető - ilyen például a neokrauseizmus, szociális krauseizmus, antikrauseizmus, alkalmazott krauseizmus) fogalma, a szó, amely mindmáig a spanyol bölcselet számára evidencia - holott tulajdonképpen csak ürügy. A történet pedig nem több és nem kevesebb, mint a birodalmi szemlélet és a reménytelen provincializmus furcsa keveréke: nehézkes ébredés egy meg nem valósult álomból. Krause életművét a tizenkilencedik század negyedik-ötödik évtizedében találta meg és importálta Spanyolországba egy egyetemi tanár, Julián Sanz del Rio. Nem véletlenül: azt a megbízatást (és az ahhoz tartozó támogatást) kapta lényegében (a kormány közvetítésével) az uralkodótól, hogy menjen el Németországba, és keresse meg azt, vagy azokat a német bölcselőket, akik megtermékenyítőleg hathatnának az alig-alig létező spanyol filozófiára. Az évszázadokig a mórokkal küzdő, majd a világbirodalom építésében elfáradt országnak szüksége volt ugyanis az elméletre: a spanyol katolicizmus a misztikán kívül nemigen volt befogadó a teológiai árnyalatokkal szemben sem. Sanz del Rio küldetése nem volt egyszerű: olyan szerzőt kellett találnia, akinek műve alkalmas arra, hogy spanyollá váljon. Végigolvasván Kantot, Hegelt majd Fichtet végül a panteista Krause mellett döntött. Nem csak azért, mert a nagy feladatra alkalmasnak vélte az eszmét, mely szerint Isten és a világ azonos, tehát a világ lényei együtt alkotják az Istenséget. Sanz del Rio amúgy pragmatikusan szemlélte a dolgokat. Halálakor egyetlen tételes vallást sem tekintett a magáénak, az ő temetése volt például az első polgári 62 A DUNÁNÁL2003. február