A Gyógyszerész, 1902 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1902-01-01 / 1. szám
A Gyógyszerész, töltik el, akikben az isteni bölcseség egy-egy szikrája nyilatkozik meg, akiket prófétáivá tett az Alkotó, hogy általuk az embert lassanként saját képmásává alakítsa, de kiválasztottak részei az örökkévalóságnak ; bennök fogamzott meg a gondolat, belőlök merítenek késő századok. Mert az eszme, mert a gondolat örök életű! Nem érzi az idő elmúlását, rendületlenül harczol tovább a maga igazáért és diadalmaskodik az anyagi világon. Életében csak fejlődés van, sorsa a tökéletesedés. De vájjon hol van az az ember, kinek életéből a gondolat — ez az egyetlen örök szép — hiányoznék? Mindenki él, mert mindenki gondolkozik. Akkor, ha gyarlóságunkról és parányiságunkról elmélkedünk, már isteni megnyilatkozásnak vagyunk részei: örökségünket, az eszmét istápoljuk, átültetjük utódaink szívébe, lelkébe, eszébe, hogy azokban tovább élve, tökéletesebben, bölcsebben és nemesebben beleolvadjon az örökkévalóságba . . . Íme esztendő fordulása ezt hozza emlékezetünkbe ! Ahogy tova surran, abban a végtelen kicsi időben mennyi eszme és gondolat van együtt! Ugyan nem állhatunk meg, haladunk a mindenséggel öregbedni, de nem az elmúlás, a pusztulás felé, hanem oda, ahol tökéletesebbé, egész lényében magasabbá válik az ember, hogy valóban ő legyen a teremtés koronája. Ha így eszünkbe jut a gondolat, önkéntelenül felmerül a kérdés: korunkat elfelejtheti-e valaha az idő ? A gyógyszerészet nemes mestersége tárgya a legbecsesebb, enyhíteni az ember teste és lelke bajain, épen tartani a küzdelemben meg-meggyöngülő szervezetét, kiszabadítani a kór karmai közül, ha szeszélye kikezdte azt: van-e, lehet-e embernek nemesebb hivatása? Hogy ilyen küzdelmet felvehessünk, ismernünk kell a természet minden törvényét, szeszélyeit, szokásait, élete mechanizmusának legapróbb részleteit, tudnunk kell sokat tudnunk, gondolkoznunk kell, gondolkoznunk okosan! A mi nemes mesterségünk tehát alapos tudással, megfontolással és észszel kell hogy dolgozzék. Szakképzettségünk valóban mintaszerű is, amint ezt a külföldi gyógyszerészegyetemek már nagyon sokszor megcsodálták. Eszünk pedig van, mert tartalmas, észmunkára fölötte alkalmas a magyar ! A kari szellemhez sem férhet gáncs, tiszta és magas szemponttól vezetett volt az mindenkoron! Meg van tehát minden képességünk arra, hogy a mit pályánk kötelezettséget ránk rótt, annak becsülettel és derekasan megfelelhessünk. Ne keressük ezzel szemben van-e múltunkban öröm, leendő jövőnkben remény é s óvakodjunk a jelen elismerésének mérlegelésétől, nehogy csüggedésre legyen ok. Olyan nemes, olyan szép ez a mi hivatásunk, annyira társadalmi érdek az, amelynek szolgálatába szegődtünk, hogy ilyen kicsinyes egyéni érdekek feltétlenül háttérbe kell hogy szoruljanak. Esztendő fordulása alkalmából ezek a mi gondolataink. Vajha szárnyra kelnének az idő rohanó árjával, vajha oda juthatnának, ahol istápolnák és fejlesztenék azokat, csiráiként egy boldogabb új esztendőnek, hogy alapjain a Magyar Gyógyszerészeinek örök boldogulása épülne fel. 1 6.