A Hét, 1971. július-december (2. évfolyam, 27-53. szám)
1971-11-26 / 48. szám
NAPIRENDEN 2 Múzeum a tájban Nagyságrendünkben gyakran kap kicsinyítő jelzőt egy-egy vidéken működő intézmény (gyermekotthonocska, középiskolácska, napilapocska, színházacska vagy éppen múzeumi tárlatocska). Persze, nem mindig szívközeli hangsúllyal, hanem lekicsinylően. A tény, hogy egyikük-másikuk valahol mégiscsak akart és tett valami nagyot is, az távlatot átfogó visszatekintésben, összpontosított értékelésekből kerül felszínre. A székelykeresztúri tájmúzeum fennállásának 25. évfordulója alkalmából lepergett ünnepségeken — például — kidomborodott, hogy nem egyszerűen helyi, hanem országos értékről s benne a romániai magyar nemzetiségi művelődés egyik kiemelkedő eredményéről van szó. Az eseményjelleget még inkább aláhúzta az a tudományos ülésszak, amely három tagozaton a néprajz, folklór és népművészet, a történelem és régészet, a természettudományok harminckilenc kutatóját szólaltatta meg. A bukaresti Falumúzeum, a nagyszebeni Brukenthal, valamint a marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, Csíkszeredai, székelyudvarhelyi és gyergyószentmiklósi múzeumok vezetőin kívül képviselve volt az Akadémia kolozsvári fiókjának történeti intézete, dokumentációs és bibliográfiai, néprajzi és folklórosztálya. Még ki nem nyomtatott első közlések hangzottak el — jórészt az egykori Székelykeresztúr „fiúszák" és a napjainkban szívósan urbanizálódó helység vonzásköréhez, táji sajátosságaihoz tapadóan —, bizonyítva: mindaz, amit helytörténetinek nevezünk, magként benne rejlik az országos történetiben, kölcsönhatás, együtthatás egyazon jegyeivel ember—természet—társadalom viszonylataiban. Negyed évszázaddal ezelőtt szűk iskolai keretekből nőtt ki és kezdett önálló intézménnyé fejlődni ez a múzeum (a záróünnepségen az elnökség asztalánál ott ült több mint kilenc évtized terhével vállán Nagy Lajos nyugalmazott tanár, aki — nemcsak képletesen szólván — az első köveket lerakta...) Sommásan hangzik: (a múzeum) „működését, fejlesztését a tevékenységi körzetébe tartozó munkások, földmívelők, középiskolai tanulók, értelmiségiek önkéntes módon támogatták". Valójában kiváló mesteremberek, székely ezermesterek — Valentinek, Derzsiek, Lászlók — munkálkodtak egy volt nagykereskedés meg egy volt kaszinó épületének az összekapcsolásán, átalakításán; gyűlt a fa- és kőanyag, a kavics és a homok; kisdiákok reggelenként a könyvekkel együtt hónuk alatt egy-egy téglát is magukkal vittek az építkezéshez; dr. Molnár István a jobban jövedelmező tanári állásról váltott át a szíve szerint kedvesebb foglalatosságra, fáradhatatlanul járta a tájat, szervezte a gyűjtést, amíg összeállt a megközelítőleg 28 000 tárgy. Kialakult — határozott arcélű tájmúzeumként — a néprajzinépművészeti és természetrajzi alapkiállítás meg a gazdag régészeti-történeti tárlat. Szabadtéri részleget nyitva betelepítettek egy jellegzetesen Nyikó menti (kecseti) házat, felépült a népi ipari szerkezetek gyűjteményének csarnoka, majd egy hargitai vízifűrész épületét helyezték el, a teljes szerkezettel együtt, s ez évben egészült ki mindez a földmíves nép század eleji termelési igényeit feltüntető gépipari szerkezetek kiállításával. Embert és művét méltatták a meghívott szakemberek, íme, néhány szemelvény: Dr. Cornel Irimie (Brukenthal Múzeum). Már negyed évszázaddal ezelőtt dr. Molnár István nem valamiféle kuriózumok ömlesztett gyűjteményére gondolt, hanem céltudatosan, tudományos igénnyel módszertanilag jól meghatározott múzeumi arcélt alakított ki. Megvalósította azt a követelményt, amelyet a szakemberek legutóbbi, nemzetközi kongresszusán is mint múzeumpedagógiát hangsúlyoztunk. Gheorghe Focsa (Falumúzeum): Az anyagi művelődésnek ezt a kicsiny, de gazdag kincsestárát olyan alkotásnak minősítem, amely az ország 247 múzeumából a kiemelkedők között járul hozzá — a Román Kommunista Párt művelődési irányelveit követve — a tömegek dialektikus és történelmi materialista szellemben történő neveléséhez, a szocialista hazafiság megszilárdításához. Dr. Székely Zoltán (Sepsiszentgyörgyi: A hazai muzeológiának ez a jelentős eseménye nemcsak ünnep, hanem gazdag, mozgósító hatású tapasztalatcsere, egyszersmind testvérintézmények kapcsolatainak kiszélesítése is. János Pál (Csíkszereda): Huszonöt esztendő alatt a szerény indulástól országos rangig jutott el a Molnár Pista bácsi vezette intézmény. A múzeum fejlődésében azért nem következett be törés, mert bölcsőjét egy felszabadult nép ringatta. A további méltatásokban Kónya István (Marosvásárhely), Tarisznyás Márton (Gyergyószentmiklós) muzeológusok és Nicolae Dunăre, a kolozsvári Folklór Intézet főkutatója a múzeumigazgató enciklopédikus felkészültségét, kiváló tájékozódó képességét, módszertani találékonyságát hangsúlyozták s az intézmény tartalmas szőlőföldszeretetet ébresztő nevelő hatását. S minthogy családi közösség is jelen van a kicsiny kollektívában, kijutott az elismerésből az élettársnak is, a tevékeny, népszerű Bözsi néninek, aki húsz éven át társadalmi munkával szolgálta az intézmény rendjét, valamint a muzeológus fiúnak, Molnár Kálmánnak is. A 7000 lakosú kisváros rangos tájmúzeuma eddigi 300 000 látogatójához további százezreket kívánunk a növekvő turistamozgalom során — az elkövetkező huszonöt évben. LÁSZLÓ BÉLA A Szocialista Művelődés és Nevelés Hargita megyei Tanácsa alelnökével, Bucur Nicolaeval és a bizottság tudományos ismereteket terjesztő komissziója főnökével, Varga Károllyal a még gyermekcipőben járó falusi népi egyetemekről beszélgettünk. E művelődési, nevelési intézmények első fecskéi tavaly kaptak szárnyat Hargita megyében, elsőként Gyergyóalfaluban, Csíkszentmártonban és Csíkszentdomokoson. Tervek szerint ebben a tanévben Ditróban, Zetelakán és Csíkdánfalván is beindulnak. A falusi népi egyetemek szállást a művelődési otthonokban, iskolákban kapnak. Működésükért a helyi pártbizottság titkárhelyettese (a kultúrigazgató) felel. A rektor (a népi egyetem igazgatója) mindenütt tanerő. Programjuk a helyi körülményeknek és igényeknek megfelelően változik. Szentmártonban három nyelvkurzus és egy kis enciklopédia (általános műveltségi tanfolyam), Szentdomokoson egy nyelvkor, egy méhészeti és egy általános műveltségi tanfolyam, Alfaluban két nyelvtanfolyam, továbbá orvosi, általános műveltségi, méhészeti és gépkezelő kurzus működik. A népi egyetem adminisztrációja döntően befolyásolhatja létét. A népi egyetemek ugyanis önellátóak, a tagok óradíjából fizetik az előadót és gyarapítják szemléltető eszközeiket. A begyűlt összeg azonban korántsem elegendő. Míg valamelyes alapra nem tesznek szert, feltétlenül rászorulnak a helyi művelődési és tanintézmények, a megyei szervek támogatására is. Három megyei szerv felel irányításukért — a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa, a szakszervezetek tanácsa, a KISZ-bizottság. Ezek közül csupán az előbbi kettő tud anyagi segítséget adni. A szakszervezetek azonban csupán a városi népi egyetemeket illetékesek segíteni. Ügyviteli bonyodalmak sokaságában adódott egy furcsaság: a nyelvtanárok nagyobb óradíjat kapnak, mint a többi előadó. Friss, új nevelőfórum, amelyre a bürokrácia máris kivetette csápjait. Reméljük, ez csak az indulás határozatlansága ... „A falusi népi egyetem, mint a tudomány és a kultúra terjesztésének eszköze, bevált — olvasom Papp Emese alfalvi rektor következtetését. — Tavaly kísérleti jelleggel indítottuk be, úgyhogy az első év tapasztalataiból okulva a következő évben új tanfolyamokat is indítanánk s a kevésbé látogatottakat beszüntetnénk. A programok összeállításánál figyelembe vettük a tagok kéréseit, javaslatait.“ Mi legyen tehát a folytatás? Nem elégedhetünk meg azzal, hogy Hargita megye 49 községe közül csupán három tartson fenn népi egyetemet. Már azért sem, mert máshol is igénylik. Az újak megalakítása nem akadálytalan. Ditróban, az országos hírű kórus bölcsőhelyén hetente ötször tartanak énekkari próbát, melyen a helyi elöljárók és a tervbe vett népi egyetem előadói is részt vesznek. Az a téves gyakorlat, hogy egyesek túl sokat, mások alig vállalnak részt a közéleti tevékenységből, itt nem vált szubjektív akadállyá. Zetelakán is, Csíkdánfalván is, ahol úgyszólván nincs szabad terem — mivel a helyi líceumban három váltásban folyik az oktatás, a művelődési otthont pedig javítják — találtak rá módot, hogy pártolják e sokoldalú tájékoztatást nyújtó, modern intézményt. Lám, nemcsak az emberekre, de közösségekre is érvényes az, hogy egy helyen mindent igyekeznek tenni, másutt pedig — szóba sem hozzák. Sok gonddal, vesződséggel — ám az úttörés örömével is — jár a falusi népi egyetemek hálózatának kialakítása. S hogy valóban ne csupán gond legyen, de a lelkes hagyományteremtők munkája örömöt is leljen jutalmul, közérdekké kell tenni az ügyet. Bucur Nicolae alelnök szerint: „E demokratikus intézmények, melyeknek programja a közvéleménykutatás közvetlen eredménye, további működésük pedig népszerűségüktől függ, föltétlenül több támogatást érdemelnek a pártos állami szervek részéről, minden szinten“. A népi egyetem helyi „motorjai“ részéről pedig Varga Károly szakirányító szavaival élve „több igényességet várunk és következetes, szigorú programot — hiszen csak így érhető el a népi egyetem tekintélye, így valósítható meg állandósítása“. KEREKES ÁGNES Eezvetem — falun f. Nagy Éva 7 Amszterdam Bizalomelőleg A brassói magyar egyetemi hallgatók, főiskolások felé a kolozsvári, marosvásárhelyi és mindenekelőtt a temesvári kollégák sugározták az ösztönző példát: alakítsanak színjátszó csoportot. A temesváriakat azért tekintették „közelebbieknek", mert akárcsak ők, szintén a reáltudományok tanulmányozásában találták meg diákhivatásukat, és olyan előadásokkal rukkoltak ki, hogy az országos közvélemény is felfigyelt rájuk. Ezt szerették volna a brassóiak is, hogy ne csak szorgalmas színházlátogatók hírében álljanak, hanem színjátszó tevékenységükről is értesüljenek temesvári, kolozsvári, marosvásárhelyi társaik. De erről — elég hosszú ideig — csupán beszélgettek. Sokat: fiatalosan, lelkesen. Mindaddig, míg kívánságuknak hírét nem vette Radu Dorel mérnök, a brassói Diákművelődési Ház igazgatója. Radu Dorel pedig — aki szabad idejében a város egyik közismert műkedvelő színjátszója, táncosa, énekese — egyetlen beszélgetés során megoldotta a brassói magyar nyelvű diákszínjátszás problémáját. A Diákművelődési Ház stúdió-, előadó- és egyik próbatermét megnyitotta a magyar diákok számára is. (Addig is nyitva voltak!) Az elmúlt tanév vége felé mintegy hatvan egyetemi hallgató és főiskolás gyűlt össze a magyar színjátszó csoport ünnepélyes alakuló ülésén, amelyen elhatározták, hogy az új egyetemi tanév elején a próbákat is megkezdik. A napokban megoldódott az egyetlen függőben maradt kérdés is: Fali Ilona, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tagja elvállalta a színjátszó csoport irányítását. Mindezt most a bizalom előlegeként „tolmácsolom“ Balogh Istvánnak, Benedek Botondnak és a többi brassói egyetemi hallgatónak, akire a legösztönzőbben hatott a temesváriak, kolozsváriak, marosvásárhelyiek példája. Az utóbbiaknak egyelőre csak annyit: a brassói diákszínjátszók már dolgoznak. November 10-én meg is tartották első bemutatójukat, egy Sirálytánc című, kortárs költők műveiből válogatott irodalmi összeállítást. Mégpedig igen szép közönségsikerrel. APÁTHY GÉZA A HÉT, II. ÉVF. 48 SZÁM