A Hét, 1971. július-december (2. évfolyam, 27-53. szám)

1971-11-26 / 48. szám

NAPIRENDEN 2 Múzeum a tájban Nagyságrendünkben gyakran kap kicsinyítő jelzőt egy-egy vidéken mű­ködő intézmény (gyermekotthonocska, középiskolácska, napilapocska, szín­házacska vagy éppen múzeumi tár­­latocska). Persze, nem mindig szívkö­zeli hangsúllyal, hanem lekicsinylően. A tény, hogy egyikük-másikuk vala­hol mégiscsak akart és tett valami nagyot is, az távlatot átfogó vissza­tekintésben, összpontosított értékelé­sekből kerül felszínre. A székelykeresztúri tájmúzeum fennállásának 25. évfordulója alkal­mából lepergett ünnepségeken — például — kidomborodott, hogy nem egyszerűen helyi, hanem országos ér­tékről s benne a romániai magyar nemzetiségi művelődés egyik kiemel­kedő eredményéről van szó. Az ese­ményjelleget még inkább aláhúzta az a tudományos ülésszak, amely három tagozaton a néprajz, folklór és nép­művészet, a történelem és régészet, a természettudományok harminckilenc kutatóját szólaltatta meg. A bukaresti Falumúzeum, a nagyszebeni Bruken­­thal, valamint a marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, Csíkszeredai, szé­kelyudvarhelyi és gyergyószentmikló­­si múzeumok vezetőin kívül képvisel­ve volt az Akadémia kolozsvári fi­ókjának történeti intézete, dokumen­tációs és bibliográfiai, néprajzi és folklórosztálya. Még ki nem nyomta­tott első közlések hangzottak el — jórészt az egykori Székelykeresztúr „fiúszák" és a napjainkban szívósan urbanizálódó helység vonzásköréhez, táji sajátosságaihoz tapadóan —, bizonyítva: mindaz, amit helytörténe­tinek nevezünk, magként benne rej­lik az országos történetiben, kölcsön­hatás, együtthatás egyazon jegyei­vel ember—természet—társadalom viszonylataiban. Negyed évszázaddal ezelőtt szűk iskolai keretekből nőtt ki és kezdett önálló intézménnyé fejlődni ez a mú­zeum (a záróünnepségen az elnök­ség asztalánál ott ült több mint ki­lenc évtized terhével vállán Nagy Lajos nyugalmazott tanár, aki — nemcsak képletesen szólván — az el­ső köveket lerakta...) Sommásan hangzik: (a múzeum) „működését, fejlesztését a tevékenységi körzetébe tartozó munkások, földmívelők, kö­zépiskolai tanulók, értelmiségiek ön­kéntes módon támogatták". Valójá­ban kiváló mesteremberek, székely ezermesterek — Valentinek, Derzsiek, Lászlók — munkálkodtak egy volt nagykereskedés meg egy volt kaszi­nó épületének az összekapcsolásán, átalakításán; gyűlt a fa- és kőanyag, a kavics és a homok; kisdiákok reg­gelenként a könyvekkel együtt hónuk alatt egy-egy téglát is magukkal vit­tek az építkezéshez; dr. Molnár Ist­ván a jobban jövedelmező tanári ál­lásról váltott át a szíve szerint ked­vesebb foglalatosságra, fáradhatatla­nul járta a tájat, szervezte a gyűj­tést, amíg összeállt a megközelítőleg 28 000 tárgy. Kialakult — határozott arcélű tájmúzeumként — a néprajzi­népművészeti és természetrajzi alap­kiállítás meg a gazdag régészeti-tör­téneti tárlat. Szabadtéri részleget nyitva betelepítettek egy jellegzetesen Nyikó menti (kecseti) házat, felépült a népi ipari szerkezetek gyűjtemé­nyének csarnoka, majd egy hargitai vízifűrész épületét helyezték el, a tel­jes szerkezettel együtt, s ez évben egészült ki mindez a földmíves nép század eleji termelési igényeit fel­tüntető gépipari szerkezetek kiállítá­sával. Embert és művét méltatták a meg­hívott szakemberek, íme, néhány szemelvény: Dr. Cornel Irimie (Brukenthal Mú­zeum). Már negyed évszázaddal ez­előtt dr. Molnár István nem valamifé­le kuriózumok ömlesztett gyűjtemé­nyére gondolt, hanem céltudatosan, tudományos igénnyel módszertanilag jól meghatározott múzeumi arcélt a­­lakított ki. Megvalósította azt a kö­vetelményt, amelyet a szakemberek legutóbbi, nemzetközi kongresszusán is mint múzeumpedagógiát hangsú­lyoztunk. Gheorghe Focsa (Falumúzeum): Az anyagi művelődésnek ezt a kicsiny, de gazdag kincsestárát olyan alko­tásnak minősítem, amely az ország 247 múzeumából a kiemelkedők kö­zött járul hozzá — a Román Kommu­nista Párt művelődési irányelveit kö­vetve — a tömegek dialektikus és történelmi materialista szellemben történő neveléséhez, a szocialista ha­­zafiság megszilárdításához. Dr. Székely Zoltán (Sepsiszent­györgyi: A hazai muzeológiának ez a jelentős eseménye nemcsak ünnep, hanem gazdag, mozgósító hatású ta­pasztalatcsere, egyszersmind testvér­intézmények kapcsolatainak kiszéle­sítése is. János Pál (Csíkszereda): Huszonöt esztendő alatt a szerény indulástól országos rangig jutott el a Molnár Pista bácsi vezette intézmény. A mú­zeum fejlődésében azért nem követ­kezett be törés, mert bölcsőjét egy felszabadult nép ringatta. A további méltatásokban Kónya István (Marosvásárhely), Tarisznyás Márton (Gyergyószentmiklós) muzeo­lógusok és Nicolae Dunăre, a kolozs­vári Folklór Intézet főkutatója a mú­zeumigazgató enciklopédikus felké­szültségét, kiváló tájékozódó képessé­gét, módszertani találékonyságát hangsúlyozták s az intézmény tartal­mas szőlőföldszeretetet ébresztő neve­lő hatását. S minthogy családi közösség is je­len van a kicsiny kollektívában, kiju­tott az elismerésből az élettársnak is, a tevékeny, népszerű Bözsi néninek, aki húsz éven át társadalmi munká­val szolgálta az intézmény rendjét, va­lamint a muzeológus fiúnak, Molnár Kálmánnak is. A 7000 lakosú kisváros rangos táj­múzeuma eddigi 300 000 látogatójá­hoz további százezreket kívánunk a növekvő turistamozgalom során — az elkövetkező huszonöt évben. LÁSZLÓ BÉLA A Szocialista Művelődés és Neve­lés Hargita megyei Tanácsa alelnö­­kével, Bucur Nicolaeval és a bizott­ság tudományos ismereteket ter­jesztő komissziója főnökével, Varga Károllyal a még gyermekcipőben járó falusi népi egyetemekről be­szélgettünk. E művelődési, nevelési intézmé­nyek első fecskéi tavaly kaptak szárnyat Hargita megyében, első­ként Gyergyóalfaluban, Csíkszent­­mártonban és Csíkszentdomokoson. Tervek szerint ebben a tanévben Ditróban, Zetelakán és Csíkdánfal­­ván is beindulnak. A falusi népi egyetemek szállást a művelődési ott­honokban, iskolákban kapnak. Mű­ködésükért a helyi pártbizottság tit­kárhelyettese (a kultúrigazgató) fe­lel. A rektor (a népi egyetem igaz­gatója) mindenütt tanerő. Program­juk a helyi körülményeknek és igé­nyeknek megfelelően változik. Szentmártonban három nyelvkurzus és­ egy kis enciklopédia (általános műveltségi tanfolyam), Szentdomo­­koson egy nyelvkor, egy méhészeti és egy általános műveltségi tanfo­lyam, Alfaluban két nyelvtanfolyam, továbbá orvosi, általános műveltsé­gi, méhészeti és gépkezelő kurzus működik. A népi egyetem adminisztrációja döntően befolyásolhatja létét. A né­pi egyetemek ugyanis önellátóak, a tagok óradíjából fizetik az előadót és gyarapítják szemléltető eszközei­ket. A begyűlt összeg azonban ko­rántsem elegendő. Míg valamelyes alapra nem tesznek szert, feltétlenül rászorulnak a helyi művelődési és tanintézmények, a megyei szervek támogatására is. Három megyei szerv felel irányításukért — a Szo­cialista Művelődés és Nevelés Ta­nácsa, a szakszervezetek tanácsa, a KISZ-bizottság. Ezek közül csu­pán az előbbi kettő tud anyagi se­gítséget adni. A szakszervezetek a­zonban csupán a városi népi egye­temeket illetékesek segíteni. Ügyviteli bonyodalmak sokasá­gában adódott egy furcsaság: a nyelvtanárok nagyobb óradíjat kapnak, mint a többi előadó. Friss, új nevelőfórum, amelyre a bürok­rácia máris kivetette csápjait. Re­méljük, ez csak az indulás hatá­rozatlansága ... „A falusi népi egyetem, mint a tudomány és a kultúra terjesztésé­nek eszköze, bevált — olvasom Papp Emese alfalvi rektor követ­keztetését. — Tavaly kísérleti jel­leggel indítottuk be, úgyhogy az első év tapasztalataiból okulva a következő évben új tanfolyamokat is indítanánk s a kevésbé látogatot­takat beszüntetnénk. A programok összeállításánál figyelembe vettük a tagok kéréseit, javaslatait.“ Mi legyen tehát a folytatás? Nem elégedhetünk meg azzal, hogy Har­gita megye 49 községe közül csu­pán három tartson fenn népi egye­temet. Már azért sem, mert máshol is igénylik. Az újak megalakítása nem akadálytalan. Ditróban, az or­szágos hírű kórus bölcsőhelyén he­tente ötször tartanak énekkari pró­bát, melyen a helyi elöljárók és a tervbe vett népi egyetem előadói is részt vesznek. Az a téves gya­korlat, hogy egyesek túl sokat, má­sok alig vállalnak részt a közéleti tevékenységből, itt nem vált szub­jektív akadállyá. Zetelakán is, Csíkdánfalván is, ahol úgyszólván nincs szabad te­rem — mivel a helyi líceumban há­rom váltásban folyik az oktatás, a művelődési otthont pedig javítják — találtak rá módot, hogy pártol­ják e sokoldalú tájékoztatást nyúj­tó, modern intézményt. Lám, nem­csak az emberekre, de közösségek­re is érvényes az, hogy egy helyen mindent igyekeznek tenni, másutt pedig — szóba sem hozzák. Sok gonddal, vesződséggel — ám az úttörés örömével is — jár a fa­lusi népi egyetemek hálózatának kialakítása. S hogy valóban ne csupán gond legyen, de a lelkes hagyományteremtők munkája örö­möt is leljen jutalmul, közérdekké kell tenni az ügyet. Bucur Nicolae alelnök szerint: „E demokratikus intézmények, melyeknek programja a közvéleménykutatás közvetlen e­­redménye, további működésük pedig népszerűségüktől függ, föltétlenül több támogatást érdemelnek a párt­os állami szervek részéről, minden szinten“. A népi egyetem helyi „motorjai“ részéről pedig Varga Károly szakirányító szavaival élve „több igényességet várunk és kö­vetkezetes, szigorú programot — hi­szen csak így érhető el a népi egye­tem tekintélye, így valósítható meg állandósítása“. KEREKES ÁGNES Eezvetem — falun f. Nagy Éva 7 Amszterdam B­izalom­előleg A brassói magyar egyetemi hall­gatók, főiskolások felé a kolozsvári, marosvásárhelyi és mindenekelőtt a temesvári kollégák sugározták az ösztönző példát: alakítsanak színját­szó csoportot. A temesváriakat azért tekintették „közelebbieknek", mert akárcsak ők, szintén a reáltudomá­nyok tanulmányozásában találták meg diákhivatásukat, és olyan elő­adásokkal rukkoltak ki, hogy az or­szágos közvélemény is felfigyelt rá­juk. Ezt szerették volna a brassóiak is, hogy ne csak szorgalmas színház­­látogatók hírében álljanak, hanem színjátszó tevékenységükről is érte­süljenek temesvári, kolozsvári, ma­rosvásárhelyi társaik. De erről — elég hosszú ideig — csupán beszélgettek. Sokat: fiatalo­san, lelkesen. Mindaddig, míg kí­vánságuknak hírét nem vette Radu Dorel mérnök, a brassói Diákműve­lődési Ház igazgatója. Radu Dorel pedig — aki szabad idejében a város egyik közismert műkedvelő színját­szója, táncosa, énekese — egyetlen beszélgetés során megoldotta a bras­sói magyar nyelvű diákszínjátszás problémáját. A Diákművelődési Ház stúdió-, előadó- és egyik próbater­mét megnyitotta a magyar diákok számára is. (Addig is nyitva voltak!) Az elmúlt tanév vége felé mint­egy hatvan egyetemi hallgató és fő­iskolás gyűlt össze a magyar szín­játszó csoport ünnepélyes alakuló ülésén, amelyen elhatározták, hogy az új egyetemi tanév elején a pró­bákat is megkezdik. A napokban megoldódott az egyet­len függőben maradt kérdés is: Fali Ilona, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház tagja elvállalta a színjátszó csoport irányítását. Mindezt most a bizalom előlege­ként „tolmácsolom“ Balogh Ist­vánnak, Benedek Botondnak és a többi brassói egyetemi hallgatónak, akire a legösztönzőbben hatott a te­mesváriak, kolozsváriak, marosvá­sárhelyiek példája. Az utóbbiaknak egyelőre csak annyit: a brassói diákszínjátszók már dolgoznak. November 10-én meg is tartották első bemutatójukat, egy Sirálytánc című, kortárs költők műveiből válogatott irodalmi össze­állítást. Mégpedig igen szép közön­ségsikerrel. APÁTHY GÉZA A HÉT, II. ÉVF. 48 SZÁM

Next