A Hét, 1977 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-07 / 1. szám

Téli utazás — a zene jegyében A Megénekliek, Románia országos fesztivál közelebb hozza egymáshoz a műveődés városi és falusi munkásait, a zeneművészet hivatásosait és műkedvelőit, a népi muzsika és a klasszikusok híveit, a zeneszerzőt és művének megszólaltatását, a forradalmi dalt és Bartók zenei forradalmának vívmányait. A zenekót és írásainak olvasóit. A zenei élet hétköznapjainak hőseit és a terepjáró zenekritikust. CSÜTÖRTÖK, BRASSÓ Ausverkauft (vagyis : minden jegy elkelt) — a Honterus-líceum kapujába állított fiú vállát emelgetve közli a zavarba ejtő jó hírt ; hangjából büszkeség cseng ki, de az is, hogy érzi, számomra a hír kevésbé örvendetes. Mondom neki : jegyszedő elvtársam, mi Bukarestből juszt ezért az iskolai hangversenyért jöttünk Brassóba, úti- és szállodaköltségünkben áll a kiszállás , mégiscsak képtelenség volna, ha most nem jutnánk be. nichtwahr ? A fiú megértő. Beenged, bár figyelmeztet, hogy állni fogunk. Ültünk, mert egy kedves valaki beállított a széksorok közé néhány számozatlan széket. De tiszta kritikusi lelkiismerettel állítom : állva is érdemes lett volna végighallgatnunk a Honterusdiákok hangversenyét Már a műsorkezdő román hazafias karművek előadása is revelációként hatott. Hangerő, természetes hangszépség dolgában egy német diákkórus nem versenyezhet egy románnal (a germán és a latin kórushangzás közötti lényeges különbségekre egyszer a szebeni Dressier professzor figyelmeztetett, a neves karvezető), de ahogy ezek a nagyon is ismerős darabok zeneileg ki voltak dolgozva, arra a legtalálóbb jelző példás. A műsoron következő négy szász népdalfeldolgozást Hans Peter Türk, az egykori Honterus-gimnazista ennek a kórusnak komponálta, tekintettel az adott lehetőségekre, amelyek sajátosak, de korántsem csekélyek, s a művekből ítélve ösztönzőleg hatottak szerzőre. Ezek az iskolások ugyanis az Orff-instrumentárium számos darabját kezelik meglehetős készséggel, és van közöttük egy tehetséges klarinétjátékos is , ezért a szerző a dalszakaszok közé hangszeres interludiumokat komponált, amelyek változatosabbakká, színesebbekké teszik a műveket. (A közjátékok azonban ad libitum jellegűek, így a feldolgozások ott is előadhatók, ahol hiányoznak az Orffhangszerek és a klarinét. Ezt azért fontos itt megjegyeznünk, mert véleményünk szerint ezek a karművek kiválóan alkalmasak volnának arra, hogy magyar ajkú kórusaink is műsorra tűzzék őket, Kányádi Sándor szövegeivel , lásd Együtt című jegyzetünket A Hét 1976/46. számában.) A műsort egy teljes Bach-kantáta zárta, amelyben a filharmónia több tagja is közreműködött, de amelynek tenor és basszus áriáit egy középiskolás, illetve egy tavalyi végzett énekelte, s amelyben a két koncertáló fuvola igényes szólamát is két diáklány játszotta, több mint kielégítően : szépen. Sok élményről kell még ezen az oldalon beszámolnom, nincs tér itt e téma bő kifutására. De figyeljünk fel — bár en passant — néhány különösen jelentős mozzanatra. A Türk-darabok quas i - megrendezése és a filharmonikusok szíves vendégszereplése , hivatásos és műkedvelő művészek együttműködésének nemes példái. A tény, hogy a Szóljatok üstdobok, harsanjatok trombiták című (nem vallásos) Bach-kantátában az üstdobokat maga az aligazgató kezelte , egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ebben az iskolában a vezetőség „zenepárti“, azaz tisztában van a muzsika értékével, nevelő, emberalakító hatásával. Az együttest Kurt Philippi jr. tanársegéd vezényli, aki hivatalosan nem is itt tanít, hanem a pedagógiai főiskolán. Ez a munka, amelyet a Honterus-líceumban végez, csak ráadás amellett, hogy gyakorló cselló- és gambaművész, s a művelődési ház zenekarát és Paul Richterről elnevezett német kórusát is vezényli — művészi és társadalmi hivatástudatból. Ám — ez is egyike a jelentős mozzanatoknak ! — az iskola kinevezett, hivatalos zenetanára nemhogy féltékeny volna a fiatal, sikeres kortársra, hanem jószívvel támogatja : maga is beáll a kórusba, a gyerekek közé, velük egy sorban énekel vagy üti a metalofont. A zenei élet félhomályos zegzugaiban is meglehetősen jártas kritikust — műkedvelésről lévén szó — ezek az apróságok (sokszor sorsdöntő apróságok) szinte ugyanannyira érdeklik, mint a zenei produkció. Azt, hogy ezen a hangversenyen nemcsak a körülmények voltak vonzóak, hanem maga a zenei élmény is, egy elfogulatlan hallgató reakcióján mérte fel. Útitársa, Leontin Boanta, aki nem zenekritikus, hanem bukaresti főiskolai hallgató, aki nem tudja, hogy ebben a teremben hajdan Bartók hangversenyezett, aki nem ismerte a Honterus-gimnázium legendás zenetanárát, Viktor Bickerichet és nem ismeri Hans Peter Törköt vagy Kurt Philippit sem, ez az útitárs, akinek nincsenek különösebb személyes kapcsolatai Brassóval vagy a szászokkal, és csakis a zenei élmény kedvéért tette meg az utat Bukaresttől Brassóig, szintoly boldogan távozott hangverseny után a Honterus-líceumból, mint e beszámoló írója. A kapuban együtt hallottuk, hogy a hangverseny másnapi, pénteki megismétlésére is mind elfogytak a jegyek, és szó van egy további, szombati reprízről is ... PÉNTEK, CSIKKARCFALVA Hajnalban mínusz 22 Celsiust mutatott a hőmérő, mégis : a délután ötre (szinte esti ötöt írtam, hiszen a nap lement már jóval öt előtt) szép számban gyűltek össze a karcfalvi, jenőfalvi és dánfalvi érdeklődők, hogy meghallgassanak egy előadást, amelynek a címe ez volt: „Bartók Béla Csíkban, 1907“. Igen, maholnap hetven éve, hogy július 30-án, egy „Üdvözlet Csík-Karczfalváról“ feliratú képeslap hátán Bartók ezt írta innen Freund Etelkának: „Kérdik, hogy s mint vagyok ? Hellyelközzel nagyon rosszul. Hihetetlenül sok fáradságban és kínlódásban (G'frett) van részem, amilyenre nem is számítottam. Az eredmény annyira amenynyire kielégítő, bár jobb is lehetne.“ Ám augusztus 17-én már így írhatott: „Elég különös felfedezést tettem a népdalgyűjtés közben. Megtaláltam a székely dallám típusokat, amiről nem hittem, hogy léteznek.“ Ez utóbbi sorok zenetörténeti eseményt jeleznek, fordulópontot a folklorista Bartók életében és a népzenetudomány történetében. Mert amit 1907 nyarán Csíkban fedezett fel és egyelőre székely dallamtípusnak nevezett Bartók, mai ismereteink szerint nem más, mint a magyar népzene régi stílusa (Bartók nomenklatúrája szerint: A osztálya), az a bizonyos ereszkedő szerkezetű, ötfokú dallamanyag, amely a magyar zene első klasszikus stílusát képviseli. Kodály írta 1950-ben erről az 1907-es felcsíki és gyergyói gyűjtőútról: Bartók „oly tömegű ötfokú dallammal tért vissza, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre nem vett hangsornak alapvető fontossága.“ Bevallhatom, rég készülök arra, hogy egyszer bejárjam ama, Bartók lábanyomától megszentelt földet, ahol ő 1907-ben ezt a történelmi felfedezést tette. Másrészt, Macalík Ernő csíkkarcfalvi tanár — egyben a népi egyetem lektora — rég jelezte, hogy a község népe érdeklődik a Bartók-gyűjtés históriája iránt, tudván tudva, hogy ez volt az a pillanat, amikor Csíkkarcfalva az egyetemes zenetörténet jeles mozzanatának vált színterévé, így ennek az összejövetelnek a gondolata mindkét részrőli vonzódás jegyében fogant meg. Az előadás jóval többet tartott a tervezett 50 percnél, hovatovább beszélgetéssé alakult. Kézről kézre járt Bartók Csíkban gyűjtött pentaton dallamainak a fakszimiléje. Szalagról meghallgattunk több itt gyűjtött dalt, a Három csíkmegyei népdal című kompozíciót, amely a zongorára feldolgozott népi dallamok hosszú sorát nyitotta meg Bartók életművében és a legnépszerűbb Bartók-zongoraművet, az Este a székelyeknelt, amelyet Bartók az 1907-es felcsíki és gyergyói élmények közvetlen hatása alatt komponált, nem népdalokra, hanem a hallott népzene szellemében fogant eredeti témákra, mintegy annak bizonyítékául, hogy azt a népzenei idiómát, amelyet ott, akkor felfedezett, tökéletesen elsajátította és anyanyelvi szinten „beszélte“. Az előadást követő eszme- és gondolatcsere során valaki elmondotta, hogy az Este a székelyeknél lassú szakaszának van egy Csík-szerte folklorizálódott szöveges változata, más valaki azt a kérdést vetette fel, hogy vajon miért pont ezt a két csíkmegyei tájegységet „szúrta ki“ Bartók, miért nem gyűjtött például Kászonban is, a harmadik valaki azt szerette volna megtudni, hogy mi lett a sorsa annak a Bartókról szóló dokumentumfilmnek, amelyet részben itt forgattak, de amelyet a csíkiak sose láttak meg ... Szóból szó kerekedett, s az előadó azzal a jóleső érzéssel búcsúzhatott, hogy a téma iránt érdeklődő, aktív, gondolatmenetét önállóan továbbgondoló közönséggel találkozott. SZOMBAT, CSÍKSZEREDA Azt mondja Pávai István, a népi alkotás és a műkedvelő tömegmozgalom megyei központjának zenei szakirányítója: a Zene- és Képzőművészeti Általános Iskolában van egy folklórkör, amelyre érdemes felfigyelni. Boldogan, mondom, és eszembe jutnak hajdani folklórkörös emlékeim, abból az időből, amikor a kolozsvári zenei líceumban Demény Piroska oktatott erre a nemes zenetudományos diszciplínára. Folklorista nem lett belőlem, de azt, hogy zenei világképemben szilárd helye van a népzenének, neki s annak a szépemlékű körnek köszönhetem, nem beszélve a válaszúti és a vistai gyűjtések zenén túli szépségéről, emberi élményéről, amiről öregebb koromban is boldogan fogok mesélni. Mindezt e helyt csak azért emlegetem, hogy az olvasó megértse: nálam készségesebb, érdeklődőbb látogatója aligha lehet egy iskolai folklórkörnek. Ez a kör 1976 ősze óta dolgozik. Kéthetenként találkozik Simó József szolfézs- és zongoratanárral, a kör vezetőjével, aki a G. Dima zenekonzervatórium 1976-os végzettje, külön-külön csoportban a hatodikosok és a hetedikesek. Most, ezen a szombaton ez utóbbiakkal foglalkozik a vezető. Három fiú és hét lány ül az első padokban. Hallgatnak, lejegyeznek, énekelnek, szolmizálnak, elemeznek. A régi stílus, amaz A osztály jellegzetes dallamszerkezeteiről van szó, s a gyermekek gyakorlott füllel ismerik fel a sajátosságokat: a hangnemet, az egyrendszerűséget vagy kétrendszerűséget, a kvintváltás következetességét vagy hozzávetőlegességét, az utótag esetleges módosulásait, a sorzáróhangok relatív magasságát... Még nem láttam hetedikes kisdiákokat, akik ezekre a kérdésekre így tudnának megfelelni (annak idején mi a felső cikluson kezdtünk folklórral foglalkozni) — ez a nagyszerű, a majdhogynem szenzációs ebben a találkozásban. De ez az a pont is, amely köré kérdőjeleim, aggodalmaim csoportosulnak. Mert az iskola, amelynek ősz óta ilyen eredményesen dolgozó folklorista-tanára van, csak nyolcosztályos. Nem kétséges, hogy a gyerekek, akik — mondanom sem kell, hogy önkéntesen — járnak a körre, jó alapot kapnak népzenetudományból, amelyre utóbb akár népzenetudósi karriert is építhetnének. De hol az a líceumi folklórkör, ahol azon a színvonalon folytathatják majd népzenetudományos önképzésüket, amelyre itt, a nyolcosztályosban Simó József eljuttatja őket? Ami a jelent illeti, nincsenek aggodalmaim. A tanulók érdeklődése, munkakészsége végtelennek tűnik, Simó kolléga kitűnően ért hozzá, hogy lelkesedésüket és figyelmüket ébren tartsa. Mire ezek a beszámoló sorok megjelennek, a kör túlesett a tűzkeresztségen is: az első helyszíni gyakorlaton, amelyre egy évharmad munkája érdemesíti. Szépvíz—Csíkszentmihály körzetében készültek gyűjteni... Mielőtt elbúcsúznék az iskolától és a körtől, felelevenítjük a Simó Józseffel kapcsolatos riporteri emlékeimet. Majd tíz évvel ezelőtt, 1968-ban, Zenei utazás — vidéken című székelyudvarhelyi útirajzomban írtam róla, illetve arról a beat-együttesről, amelynek akkoriban mint középiskolás srác valóságos sztárja volt. Nem érdektelen mozzanat! A tény, hogy jegyzeteimben Simó József neve mellett a „beat-gitáros“ minősítés mögé most azt is odaírhatom, hogy „folklorista“, jelképes. Arra a fontos tételre figyelmeztet, hogy zenei anyanyelvünk legősibb rétege és a legújabb könnyűzenei idióma nem kizárólagosak, még csak nem is ellentétesek. Mind a kettő egyaránt intoleráns a langyos slágerrel, a hallgatóval, a kommersz könnyűzenei középszerrel szemben, de egymással — bármennyire is távoliak, vagy éppen azért, mert ilyen távoliak egymástól — harmonikusan megférnek. Azzal, hogy folklórkört alapított, Simó József nem tagadta meg a beatet! VASÁRNAP, GYERGYÓDITRÓ Alighanem csalódott bennem Kardalus elvtárs, a népi alkotások és a műkedvelő tömegmozgalom megyei központjának a vezetője, aki megkért, hogy mint zenekritikus elemezzem végig a VII. ditrói kórustalálkozón fellépett csaknem húsz együttes produkcióját. Bármennyire megtisztelt is a felkérés, kitértem a rám osztott feladat elől. Azt mondtam: A kritikusnak igenis feladata, hogy a jót a közepestől, a közepest a rossztól különválassza, hogy a hallott teljesítmények fölött szakszerűen ítélkezzék, hogy hajthatatlanul szigorú legyen — amikor szakzenészeket bírál! Ebben az esetben azonban műkedvelőkről van szó, akik a mindennapi termelőmunka mellett áldoznak időt, erőt és figyelmet a közösségi művészkedésre, következésképpen mások a fő szempontok. A teljesítmény értékét itt nem azzal kell mérni, hogy az a majd 900 dalos, aki fellépett, mit nyújtott nekünk, hanem hogy maguk a fellépő dalosok mit nyertek. A román hazafias dal, amit egyik kórus sem mulasztott el műsorra tűzni, milyen mértékben erősítette meg őket hazafiságukban ? A sok népdalfeldolgozás művelte-e bennük a szülőföld, hagyományaink, a hazai természet és nép iránti hűséget? Érezték-e a kórusba tömörült földmívesek, bányádozók, értelmiségiek és gyermekeit, hogy a külföldi zene klasszikus remekei, amelyeket megszólaltattak, a zene egyetemességéhez, a zenével élő emberiség nagyközösségéhez közelítették őket? Ezek az első kérdések a kórustalálkozó után, ezekre megfelelni azonban nem a meghívott kritikus feladata! Második szempont: a találkozón tanultak-e egymástól az egymást meghallgató kórusok? Az itt tapasztaltakból merítettek-e ösztönzést a jövőre nézve? Ezt is csak ők tudják, nem én. Csak harmadsorban szabad felvetni (harmadsorban viszont már fel kell vetni!) a színvonal kérdését. Ahhoz, hogy a közös éneklés építeni tudja az öntevékeny dalos személyiségét, ahhoz, hogy az együttesek egymásnak példát mutathassanak, elengedhetetlen a hozzáértés, az egyéni és közösségi zenekultúra, a művészi igényesség, a kivitelezés bizonyos tökélye. De ebben a vonatkozásban is csak önmagukhoz szabad mérni a kórusokat! Olyan feladatot tűztek maguk elé, amely ösztönzi, továbbviszi őket a művészi tökéletesedés útján? Fejlődőben vannak-e vagy ellenkezőleg? Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben sem jut szóhoz a vendégkritikus. A kórusokat egytől egyig ismerő szakirányító és a karvezetők kollegiális kerekasztal mellett maguk közt beszéljék majd meg a hallottakat (az sem volna rossz, ha bár egy-egy kórustagot is magukkal vinnének arra a megbeszélésre!). Ez az őszinte, fesztelen véleménycsere kell hogy összefoglalja s rögzítse a találkozó tanulságait. E nézetek kifejtése után a kritikus megjegyezhette, hogy például a nemrég alakult (!) köröndi vegyeskart igen kiválónak találta, s amikor ezt az együttest emelte ki a műsorból és nem a vendéglátó ditrói kórust, amelynek hagyományairól, sikereiről, országos jó híréről a konferanszié is igencsak lelkesen beszélt, akkor ezzel már szinte kritizált is. Végeredményben azonban csak dicsért és hálálkodott. Mert valamennyi produkcióból, a leggyengébbekből is kihallotta azt, ami a műkedvelő mozgalomban mindennél fontosabb: a zeneművészet iránti — áldozatokra is kész — szeretetet, a zene önmagán túlmutató szerepébe és jelentőségébe vetett hitet, azt, hogy ez a csaknem ezer dalostestvér tudja: a karének és a kórustalálkozó nem önmagáért van, hanem azért, hogy általa többek legyünk, mint nélküle volnánk. Gyergyóditró meg is vendégelte meghívottjait. A műsorzáró ditrói kórussal egyszerre ültem asztalhoz a község vendéglőjében. Énekeltek. Népdalkincsük javával tették a közös étkezést ünnepi lakomává. Megilletődve figyeltem, milyen nemesen szól az énekük a fehér asztal mellett is. Ez az élmény is felért egy hangversennyel. HÉTFŐ, BUKAREST Lihegve érkezem az Ateneul Román pénztárához. Christoph Eschenbach három Beethoven-szonátátjátszik: a Pathetique-ot, az Appassionatát és a Waldsteint. Mára nincs jegyünk, mondja a pénztáros hölgy, szenvtelenül. Odamegyek a bejárathoz, várom, hátha akad valakinél egy eladó jegy. Nem akad. S a kapusnak sem mondhatom: elvtársam, én az ország északi sarkáról, zimankós Csíkországból jöttem ide, erre a hangversenyre; képtelenség volna, ha nem jutnék be, mi ala? Itt képtelenül hangzana a szöveg. Mert itt a jegyszedő nem fiú, hanem bajuszos bácsi s ez már nem a műkedvelés szívélyes világa, hanem az Eschenbaché, a világvárosi hangversenyiparé. Hová menjek holnap, kedden este? Kolozsvár-Napocán a Pro camera és munkatársai először játsszák a Die Kunst der Fügét, Bukarestben a Rádió- és Televízió stúdiójában vitahangverseny van új Tarany- és Dinu Petrescuművekkel, otthon a család és a szűk baráti kör — mint minden december 21-én — Schubert Téli utazását hallgatja lemezről... Melyiket válasszam ? LÁSZLÓ FERENC A HÉT RIPORTJA.