A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Írószövetségi díjasok válaszolnak A HÉT kérdéseire 1981. december 22-én kiosztották az írószövetség 1980. évi díjait. A magyar írók közül díjat kapott Hornyák József Fehér páva és Mózes Attila Fény, árnyék átdereng című prózakötetéért, Markó Béla Lepkecsontváz című verskötetéért. Marosi Péter Világ végén virradat című tanulmánygyűjteményéért és Egyed Péter A szenvedés kritikája című esszékötetéért. EGYED PÉTER — Széles szellemi kitekintésű művelői számára az esszé mindenkor valaminek a hiányából is születik — mint új, nem volt lehetőség. Saját kísérletei kapcsán hogyan határozná meg ezt a hiányt és ezt a lehetőséget? — Az esszé, amely már nem verse és mégsem tanulmánya tárgyának, hanem inkább a fogalom keresésének drazmaturgiája — az esszé az esszéíró számára bizonyos elengedhetetlen szubjektív bizonyosságok kiküzdésének műfaja, a gondolati erőfeszítés folytonosságának dokumentuma. Az a hiány, amely létrehozza az esszét, a fogalom hiánya, ez ugyanakkor érzékletessé is teszi, s irányítja a gondolat kifejtésének forgatókönyvét Ugyanakkor az esszé etikájának alapeleme a bizalom a fogalom létében és a gondolkodás lehetőségeiben — és eddig tart kompetenciája is. A meglévő fogalom már az objektivitás rendszereit állítja a szubjektív bizonyosságok helyébe, a gondolkodás más témákban működik tovább. A szenvedés kritikája című könyv esszéiben és tanulmányaiban a civilizáció, a kultúra, a történelem és a költészet néhány összefüggését igyekeztem paradigmatizálni — különös tekintettel a mi helyzetünkre. A költészet mint lehetséges világ, egészében jelent transzcenzust, s a költői forma egyben áttekinthető és ellenőrizhető természet és emberi viszony. Érvényes költői formák megléte mindig ez utóbbiak igenlését is jelenti, a költészet trópusai és nyelve a lehetséges világ szubsztanciája. Ezt a szubsztanciát — a lehetséges világokat — jellemző jegyeinek elvonásával az esszé már birodalomnak tekinti. HORNYÁK JÓZSEF — Kis prózai munkái után milyen élmény és indíték késztette regényírásra? — Mindenkiben ott a vágy, hogy messzire lásson. Elsőosztályos koromban a gyerekek felmásztak az iskola tetejére, hogy Amerikát meglássák. Az országúton jött valaki. Mikor már közelebb ért, lehetett kivenni, hogy egészen szokatlan szövésű pepita kabátban van — és szentül meg voltunk győződve, hogy a férfi idáig Amerikából gyalogolt. Napjainkban a kozmonauták pillanthatnak be leginkább a világba — a kíváncsiság a legszebb tulajdonságok közé tartozik —, és én azt hiszem, hogy már a létrát sem azért találták fel, hogy felmenjenek a padlásra, hanem, hogy fokról fokra hágva mind többet láthassunk a világból. Az űrhajósoknál csak a költők látnak jobban. Nálam talán a novellák alkották a lépcsőfokokat. Igaz, csak nagyon lassan jutottam el idáig; a regény, részemre — már leírtam — állandóan távoli istenségnek látszott, és most, mintha szükségét érezném, hogy részletesebben satírozzak, képben beszélve: ne csak egy-egy kanyarét mutassam a magam által felfedezett Dunának, hanem egész vízrendszerét, ne csak a forrást, torkolatot, hanem a bele szakadó csermelyeket, patakokat és így tovább. De nem is igen kifizetődő novellistának lenni. A novellistának, kivált ha az írásai kurtácskák, nem lesz háza, se autója. Ezt az utóbbit azonban inkább csak a tréfa kedvéért mondom. MARKÓ BÉLA — Egyik kritikusa szerint költészete közvetlenül folytatja Áprily örökségét, szerkesztőként ugyanakkor a költői kísérletek szélsőséges változataival találkozik. Hogyan látja hagyomány és modernség viszonyát mai költészetünkben? — Néhány nappal ezelőtt részt vettem egy ifjúsági képzőművészeti tárlat megnyitóján, amely számomra tanulságosabb volt, mint hosszú évek tárlatlátogatásai, mert világosan érzékelhettem a fiatal művészet nagy dilemmáját és kettészakadását. Mindaz, amit kiállítottak, tulajdonképpen csak visszfénye volt valaminek, ami a falakon kívül történik, és amit ezek a művészek akciónak neveznek, kísérletnek, amely vizuális beidegződéseinket szeretné felszámolni. A mai költészet valószínűleg ugyanebben a dilemmában vergődik: a megmerevedett nyelvi viszonyokra támaszkodó szöveget csupán fájdalmas visszhangként fogja fel, és azt a kettészakadást próbálja felszámolni, amely a valóságos művészi tett és a hagyományos vers között fennáll. Azt hiszem, valamiképpen minden formaromboló kísérlet erre irányul, akár úgy, hogy újból a valóságos nyelvhez közelíti a verset, akár úgy, hogy a leírt, látható szöveg lehetőségeit totálisan — grafikailag, zeneileg stb. — igyekszik kihasználni. Azzal, amit én csinálok, valóban köztes helyzetben vagyok, mert sem a hagyományos líraeszményt, sem a neoavantgarde nyelvteremtő indulatát nem tudom — még — elfogadni. Meggyőződésem, hogy életünk kettőssége, az a látszat- és konvenciórendszer, amely körülvesz minket, a költészetben is ott kísért. Kell lennie egy másik útnak, amely a szimbólumalkotásban rejlő hamisságot, azt, hogy kép és gondolat különállását egységként fogadjuk el, meg tudja szüntetni. S mert abban is hiszek, hogy a vers lényege a költői kép, úgy próbálom végigkövetni a kép és a szimbólum születését, hogy közben lelepleződjék a látszat, és megmaradjanak az alternatívák. Tehát még nem szintézis ez, szándékában sem, csupán analízis. Egyeseknek ez a megközelítés túlságosan spekulatívnak tűnhet, de azt hiszem, életünk szimbólumai is hasonlatosak a versbeli jelképekhez, a levegőben lebegnek, talajtalanul, és az így támadt résben, hézagban, szakadékban minden megtörténhet. Újból végig kell járnunk múltunkat, mindazt, ami már megtörtént velünk, és ennek egyik lehetséges eszköze a vers is. Én így értelmezem a hagyományt — legyen szó, ha úgy tetszik, Áprilyról vagy akár Ady MAROSI PÉTER — Több évtizedes kritikusi pályájának újabb terméséből válogatott kötetét jutalmazta díjjal az Írószövetség zsűrije. Mit jelent ez a díj Marosi Péternek? — Díjosztó családból származom. Pontosabban: olyan díjosztó családból, amelyben az osztogató maga is kap egyetlen egyszer, pályája végén egy írószövetségi elismerést. Édesapám, Molter Károly az Erdélyi Helikon legtöbb zsűrijének tagja volt. A Helikon Irodalomtörténeti pályázatán például Molter Károly selejtezte először a kéziratokat, és mindjárt azt a munkát javasolta megvételre, amelyet azóta nemzedékek vesznek kézbe az iskolában és iskolán kívül: Szerb Antal magyar irodalomtörténetét Hosszú éveken át aztán édesapám volt a Baumgartner Kuratórium erdélyi tagja, és egész sor új értékre ő hívta fel először a figyelmet. önmaga azonban csak egyszer kapott alkotó írói pályája vége felé egy Igaz Szó-díjat. Nem akarok apámmal dicsekedni, most, a temetése után sem, de kicsit és talán vidékiesebben, valahogy velem is ilyenformán megy végbe a dolog. Annyi zsűrinek voltam tagja, annyi művet javasoltam díjakra, hogy külön kis könyvtárat rendezhetnék be belőlük. Most aztán engem is utolért egy díj. Világ végén virradat című cikkgyűjteményemet tüntette ki a múlt héten az írószövetség zsűrije. Köszönöm szépen. És akár írok még kritikákat a díjazás után is, akár nem, meg kell mondanom, nagyon örvendek neki. Legjobban pedig annak, hogy egy listára kerültem Hornyák Józseffel, akinek anynyi fájdalmat, néha azonban örömet is okoztam írásommal. Aztán örvendek Markó Béla okos versei jutalmazásának, akárcsak a legfiatalabb, Egyed Péter mindegyre versbe kívánkozó okossága kitüntetésének. Számomra ez a lista külön öröm, külön kitüntetés. MÓZES ATTILA — Díjazott kötetében karcolattól hosszabb elbeszélésig a rövid próza műfajának több változata megtalálható. Hogyan vélekedik hagyomány és újszerűség viszonyáról e nagy múltú műfajban? — Mindig zavarban vagyok, ha a próza hagyományos vagy újszerű voltáról esik szó. Egyáltalán: számomra úgy tűnik, hogy irodalmi korokon át a próza — a formai jegyeket tekintve — nem módosult lényegesen. Úgy tetszik, ez a műnem a leghagyományőrzőbb, az irodalom legkonzervatívabb műneme. Továbbá az is meggondolkoztat, hogy idősebb pályatársak, sőt, azok a világirodalmi rangú írók, akik fiatalabb korukban megpróbálkoztak egyéni formai utat járni, „bontogatták“ az idősíkokat, érettebb alkotói korszakukban visszatértek a hagyományos formavilághoz, a lineáris cselekményvezetéshez; lehet, hogy tévedek vagy paradoxonnak fog ez így tűnni, de én e visszatérés lényegét a türelmetlenségben látom: a tartalom a legáttekinthetőbb formában akar megnyilvánulni, s annál inkább, minél fontosabbak ezek a tartalmi vonatkozások. Eltűnődhetünk azon is, hogy modernként beharangozott írásokban mi az, ami lényegesen más formailag, mint a hagyományosnak mondott és elfogadott írásokban. Talán azt is mondhatnék, hogy a kimagasló művek rangját éppen a hagyományőrzés adja meg: a próza hagyományos áttekinthetősége, lényegre összpontosító tárgyilagossága. Míg a költészetben a különös formavilág mutatja a szerző rangját és egyéniségét, addig a prózában a hagyománytisztelet, még ha ez így szélsőségesnek, ellenpontozottnak tűnik is. Újszerűség „mindössze“, a szemléletmódban, a világlátásban mutatható ki, ez viszont nemcsak a próza sajátossága, társadalmi összefüggései az izgalmasabbak. A próza „konzervativizmusa“ egyben előnyt is jelent számára, már csak ha azt tekintjük is, hogy Tolsztoj regényeinek mit sem ártott az idő. A próza nem „látványos“ műnem. Talán éppen ezért a „legmegbízhatóbb“ valamennyi közül. A díjkiosztás után: Dumitru Radu Popescu, az írószövetség elnöke, Mózes Attila,Markó Béla, Hornyák József, Dálfalvi Zsolt, Ştefan Banulescu, a zsűri elnöke, Egyed Péter és Domokos Géza* ION CUCU felvétele MOHY SÁNDOR rajza Szentimrei Jenő Városok, emberek című könyvéhez • Betegsége miatt Marosi Péter nem vett részt a díjkiosztáson. „ A HÉT 1982. január 1. ről, Babitsról, Szabó Lőrincről, és így értelmezem a kísérletezést is. Legeslegjobban pedig annak örvendek, hogy a díjazás során most már mint díjazott is kollégája lehettem Mózes Attilának. Mostanában éppen ő írja tele az Utunkat, de az Igaz Szót is Legtermékenyebb fiatal elbeszélőnk és műbírálónk. Olyan termékeny és oly színvonalon, hogy már-már sértés Mózes Attilát fiatalnak nevezni. Megíttam ezt róla két héttel ezelőtt is, elismételem most is: kimondhatatlanul örvendek, hogy sem elbeszélőként, sem kritikusként nem lehet befogni a száját. Addig irodalom ez a mi irodalmunk is, amíg ilyen fiatalok bukkannak fel hirtelen benne, mint Mózes, Markó, Egyed, akik mindent jobban tudnak már nálunk, hiszen ez az ő tisztjük, ez az ő elvitathatatlan jussuk életkoruk miatt is. Addig lesz irodalmunk, amíg képes mindegyre megújulni új nemzedékekben. Mi pedig be-bejárunk még a szerkesztőségbe Hornyákkal, lekönyöklünk a régi asztalokra, és megkérdezzük egymást: olvastad, hogyan ütött oda Mózes, olvastad, mit mesél megint Mózes, ez a Mankó, ez az Egyed? És kissé keserűen, de józan eszünkre hallgatva, annál nagyobb örömmel mondjuk: „Előre, fiatalok, ne hagyjátok magatokat!“ Sok-sok díjat kapjatok még addig, amíg az Utolsót is megkapjátok, amíg nektek is megkeseredik kissé, életkorotoktól, a szájatok íze. Köszönöm. IRODALOM