A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-15 / 29. szám
Sajátos színek változatossága A nyár elején, több hetes előkészület után került sor a hazai magyar tévések és a román filmkritikusok első találkozójára. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy immár harmadszor kapott ACIN-díjat a magyar adás valamelyik filmje. Ecaterina Oproiu, az ACIN szűkebb vezetőségének tagja, a kritikai szakosztály elnöke igen melegen támogatta a találkozó gondolatát, hangsúlyozván a kritikus kollégák előtt, hogy olyasmit láthatnak, ami eredeti, érdekes, sokatmondó. A házi vetítéseken ott volt Valérián Sava, a szakosztály titkára, a Cinema főszerkesztő-helyettese, alkalmilag pedig Adina Darian, Éva Sirbu, a Cinema szerkesztői, Aura Puran és Constantin Popescu, a filmarchívum munkatársai és természetesen Ecaterina Oproiu. A legnagyobb gond az volt, hogy miként tudunk jellemzően és igazságosan válogatni, hogy a rendelkezésünkre álló szűk vetítési időt jól kihasználjuk. Két célt próbáltunk nyomon követni a válogatással: bemutatni a különböző alkotó egyéniségeket a magyar adás munkatársai közül, másrészt megismertetni a román kritikusokkal azt az emberi, tárgyi és szellemi világot, amelyet a televízió magyar adása a maga sajátos módján tükröz, nevezetesen a romániai magyar nemzetiség életét és kultúráját. Gondolni kellett természetesen arra is, hogy úgynevezett „blickfangos“ dolgokat, vonzó és érdekes filmeket mutassunk be, s így szükségképp igazságtalan elbánásban részesültek munkatársak, akik idestova másfél évtizede az adás mindennapi kenyerét, gazdag riporteri információs anyagát szolgáltatják, mert hiszen a vetítésekre főleg „sztár-műsorokat“ válogattunk, és számolni kellett a filmek hosszúságával vagy a fordítás nehézségével is. (Gondolok például Csép Sándor kalotaszegi egykefilmjére, az Egyetlenemre, Csáky portréfilmjére Lohinszky Loránd érdemes művészről stb.) így paradox módon a három ACIN-díjas film közül egyikre sem került sor akkor. Ezzel szemben bemutattuk Boros Zoltán, Csáky Zoltán és Dan Grigore Popa Mondod-e még? című filmjét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumról, Sz. Simonffy Katalin portréfilmjét Jagamas János zenetudósról, Aradits László fekete-tengeri tutajos expedíciós sorozatfilmjének tömörített, negyvenperces változatát, amely Az ember és a tenger című rigai nemzetközi fesztiválon — ahol Thor Heyerdahl és Yves Cousteau is benevezett egy-egy filmmel — a legjobb tévériport díját nyerte el, töredékesen Boros Zoltán Muzsikáló város című filmjét, amelyben Csíky Ibolya színművésznő énekel jellegzetes nagyváradi helyszíneken, Xántus Gábor film-rekviemjét Nagy Pál festőművészről és Ornito-muzikológia című tudományos kisfilmjét, ugyancsak töredékesen Csép Sándor portréflmjét Vadász Zoltán színművészről, és végül Huszár Irma két filmjét, a Fülön Antal Andor festőművész életművét és személyiségét bemutató, Az én életemben nem volt árnyék címűt és a Dsida Jenő költészetét látomásossá tevő filmesszét (Lelkem kézről kézre jár). Ide kell sorolnunk még a felvett kapcsolat továbbvitelének első lépését is: u-Ecaterina Oproiu: Még Bodor Pál működése óta kísérem figyelemmel az adást, ha nem is rendszeresen. Bodor animátor tevékenysége nagyon jelentős volt, és ez ma is érezhető. Amit a legfontosabbnak találok a magyar adás munkájában, az a csoportszellem. Ez a legcsodálatosabb minden közös munkában, s néha az alkotóközösség maga érdekesebb, mint a mű. Ezt a intelligens közszellemet, ügyszeretetét érzem a legeredetibbnek a magyar szerkesztőség munkaközösségében. Alexandru Stark: Van itt egy jelenség, amelyről beszélni kell: mi, román tévések olykor irigyeljük a magyar és a német adás műsorait. Van bennük valami, ami jobb, mint ahogy mi csináljuk, bár munkaterületünk, témaköreink, helyszíneink nagyrészt azonosak. Ennek a megemelt minőségnek elsőrendű okát abban látom, hogy a munkaszellem, a viszonyulás, a teljesítmény elismerése méltóan kulturált a magyar szerkesztőségben. Vegyünk egy olyan apróságot, hogy a színházi közvetítéseiket feliratozzák. Mi pedig mintha belefárad Ugyancsak Huszár Irma Gyertyafényben című filmjének előzetes bemutatóján már ott voltak a Cinema szerkesztői. Bemutatásra került egyúttal Huszár Irma Hat szerep keres egy színészt című ACIN-díjas portréfilmje Orosz Lujzáról. A látottak meglepetést és jó benyomást keltettek már a vetítés során. A Mondod-e még? sok látványos részlete ragadta meg a nézőket. Egyébként a nagyközönség, amely csak a kis képernyőn látta, feketefehérben, el sem tudja képzelni, milyen hatványozottan szép a táj, épület, jelmez, játék és tánc együtt, nagyban és színesben. Adina Darian (az egyik legkulturáltabb filmkritikus) jegyezte meg, hogy a film muzsikája valósággal szenzáció (XVI— XVII. századi régizene, Boros Zoltán válogatása), Valérián Sava azt kérdezte, hogy hány géppel forgatták az éjszakai szabadtéri táncjelenetet és alig akarta elhinni, hogy mindössze eggyel. Dan Grigore Popa, a rendező, aki szinte kívülről tudja a filmjét, átvette a fordítás terhének nagyobb részét, a szorosan vett filmszövegen felül is informálva a vendégeket a korról, világról, szellemi irányzatokról, amelyeket bemutat, s amelyekbe imponáló kitartással, érdeklődéssel és műgonddal dolgozta bele magát. Xántus Gábor filmje Nagy Pálról valósággal megrázta a nézőket, akik szakmailag is igen érdekesnek és értékesnek tartották mint szerzői filmet. A Jagamas-portréban felfigyeltek a hagyományos és modern élet különös keverékére: a jellegzetes kaláka- vagy fonó-magatartásra (szorgos kézi munka és a legtermészetesebb éneklés), illetve a művészietlen sorozattermék, a műanyag játékautók összeszerelésére és a gépi prés helyett használt, régi, kézzel hajtott, múzeumba illő fakerékre, a nők viseletére. A román kollégákat a filmszerűség érdekelte elsősorban, az információ kevésbé (érthető ilyenképpen, hogy a Huszár Irma filmjei aratták a legnagyobb sikert), felfigyeltek arra, hogy a kedvezőtlen (hétfő kora délután) és elég szűk adásidő mennyi jó munkát hozott felszínre. Már a kritikai szakkörben való találkozáson mondotta Valérián Sava, hogy Aradits László tutajos filmje bizony sok filmezési esélyt kihagyott, kevesebbet hozott ki belőle, mint amit az út nyújthatott volna. Csakhogy Araditsnak akkor volt először felvevőgép a kezében, s ezzel összefüggésben figyeltek fel a román kollégák arra a szakmai hátrányra, hogy a szerkesztők egytőlegyig az írott, vagy kimondott szó felől közelítettek, filmes képzettség nélkül a televízióhoz, így hát eredményeik annál jelentősebbek. Az alábbiakban megpróbálok szemelvényeket nyújtani a kritikai szakkörben lefolyt beszélgetésből. Jelen volt a Cinema szerkesztőin kívül Alexandru Stark, a tévé riportere, Manuela Gheorghiu filmtörténész, Nina Cassian költő és mások. A beszélgetés a hétfői magyar adás közvetítésével egy időben folyt, így a tévések is csak eszerint jöhettek. Jelen volt Alfred Adelman operatőr, Aradits László, Boros Zoltán, Huszár Irma szerkesztők, Dan Grigore Popa rendező, Xántus Gábor operatőr. Jünk volna. A magyar kollégák, úgy látszik, még nem. A tévés, ha nem ismeri is a nyelvet, az adás formanyelvét, a látványt, a hangvételt, a képzettársítást megérti. S a magyar adás munkájában észre kell venni az általános kommunikációs készséget, a formanyelv kulturáltságát. Éva Sirbu: Kívülről, a képernyővel szemben ülve is ugyanez a benyomásom. Egy sajátos világra kapok rálátást. Ez nem dicséret, csak ténymegállapítás. Dan Grigore Popa: Ne felejtsék el: hetente három órában kell teljes tévéműsort adnunk, amihez a főműsornak egy egész hete van. Ezért aztán mindenki többfélét csinál, nem unja meg a munkát, hanem inkább azon töri a fejét, hogy tömören fejezze ki a témáját. Boros Zoltán: Stark kolléga valószínűleg túloz. Talán csak az az érzése, hogy „a szomszéd kertje zöldebb". Mert mi is irigyeljük őket a nagyobb szabású, sőt rendkívüli teljesítményekért, például Starkot a helyszíni riportért Prunariu űrrepüléséről. Talán csak a másságról, a különbségről van szó. Amit mi végzünk, az nem jobb és nem rosszabb, csak más. S ez a jelenségszínezi az egész ország életét. Amikor a nemzetiségi adásokat létrehozták, éppen erre voltak tekintettel. A rádió ezt huszonöt-harminc éve műveli, az írott sajtó hatvanöt éve, a televízió 1969 óta. A csapatszellemnek is megvannak, megvoltak a maga korszakai, váltásai. Én 1971 óta dolgozom itt. Volt időszak, amikor erősebb volt a csapatszellem, bár gyengébb a szaktudás. A felzárkózás sok időt, munkát követelt. Hogyan lép át valaki az írott sajtóból a filmezésbe? — erről regényt lehetne írni. Alfred Adelman: Az adás mindkét rendezője román, öt operatőr közül hárman vagyunk románok. Persze nem volt könnyű beledolgozni magunkat egy más műveltségbe, másféle gondolkodási módba, amelyet eddig nem ismertünk. De szép volt, érdemes volt. Amiről Boros beszélt, az ment végbe bennünk is. Kis munkaközösségek alakultak ki és állandósultak: Huszár Irma szerkesztő-rendező többnyire Emil Lungu operatőrrel, Eugenia Silisteanu vágóval dolgozik együtt. Dan Grigore Popa rendező Alfréd Adelman operatőrrel, Majtényi Éva vágóval. De vannak kollégáink vidéken is, akikkel ugyanilyen szoros a kapcsolat s a csapatszellem. Dan Grigore Popa: Ami a művészfilmek színvonalát illeti, gazdálkodási vetülete is van a dolognak: a szerkesztőség vezetői az adott költségvetésből többet fektetnek be az olyan filmekbe, amelyek megmaradnak. A főadás művészeti rovatában például nagyon rossz, felületes, elsietett filmek készülnek olykor festőművészekről. A Huszár—Lungu—Silișteanu csapat festőművész-portréi mintha Chelba munkáját folytatná. A főadásban ezt elfelejtették, nálunk ezek a filmek évről évre jobbak. És általában hosszabb filmezési időt is kapunk. A Bethlen-filmet eredetileg riportkocsival, öt nap alatt kellett volna megcsinálni. Menet közben jöttem rá, hogy alaposabb, nagyobb szabású munkára van szükség, és a szerkesztőink beleegyeztek, hogy tizenhat nap alatt csináljuk meg. Riportkocsival egyszerűbb, de mi nem csinálhatunk meg egy témát kétszer. Még a filmgyártásban is csak egyszer fordult elő, hogy Camil Petrescu regényéből két filmváltozat készült. Hát még a tévében, hát még egy ilyen, heti háromórás műsorban! Tehát nekünk nem szabad egy fontos témát összecsapni, elrontani. Xántus Gábor: Nemcsak a dolog anyagi oldala számít. De a jó munkaszellemhez, amit Stark kolléga emlegetett, hozzájárult a szenvedély is, amellyel a többség dolgozik. Hogy csak a magam szakmájáról beszéljek, természetes, hogy két magyar operatőr dolgozik itt. De Adelman, Lungu, Orezeanu is ittmaradt, és nem ment jobb helyre, például a filmgyártásba. A mi vetítési időnk rossz, nem figyeli a szakma. Ők hárman tehetségesek, jobban is érvényesülhetnének, mégis köztünk maradtak. Ecaterina Oproiu: Mi sokat beszélünk a barátságról, kölcsönösségről, de csak úgy elvben, általánosságban. A tévé magyar szerkesztőségében ez, úgy látszik, mindennapos gyakorlat, a közös lélegzetvétellel azonos. Ez érződik a műsoraikon, és feltétlenül visszhangja is kell hogy legyen. Dan Grigore Popa: 1975-től dolgozom itt. A barátság a kölcsönös megismerésből fakadt. A romániai magyar kultúra komoly szellemi értékekkel gazdagíthatja azt, aki meg akar ismerkedni vele. A kölcsönösség itt kezdődik köztem és kollégáim között: megismerni egymás kultúráját, értékeit, képességeit, mert így tudunk termékenyen együttműködni. Engem hívtak már máshova, átmehetnek a filmgyárba is — miért nem mentem el? A mi szerkesztőségünknek nincs akkora költségvetése, mint a filmgyártó vállalatoknak, de nyolc év alatt öt teljes műsort betöltő forgatókönyvemből hármat megcsináltam, le is vetítették. Aradits László: A rádiós előzményekkel együtt tizennyolc éve riporterkedem. Tapasztaltam, hogy egyetemes érvényű igazságokkal kelthetjük a legnagyobb visszhangot. Volt például egy riportom a nádvágókról, amelyről éppen a székely falusi olvasók írtak lelkes leveleket, mondván, hogy felfedezték a Deltát. Vagy ott volt a folytatásos filmem a dalnoki téeszről. Forgatókönyv, előzetes rendezői terv nélkül fogtam hozzá. Csak kérdés-feleletből építkeztem, a termelőmunkájuk lényegéről, problémáiról beszéltettem az embereket. Nagyon népszerű, sikeres műsor volt, pedig a harminc-harmincöt perces folytatásokban nem volt egy tánc, egy dal sem. Egyébként a televíziónak kritikára van szüksége. A kritikának köszönhető például, hogy megváltozott a riporteri hangvétel, s a közvetlen beszéd vette át a protokolláris hang és a fecsegés helyét. Boros Zoltán: Bennünket nagyon érdekel a kritika és bánt, ha nem írnak rólunk. Mert a moziban hetekig megy a film, egy tévéfilm azonban egyszer látható. A leírt kritika pedig nem akkor fáj, ha szigorú velünk valaki, hanem ha azt tapasztaljuk — még a legjobb akaratú, dicsérő szavakban is —, hogy a kritikust nem érdekli, hogy mi van egy-egy adás mögött. Éva Sirbu: Javaslatom volna: ezután az első ismerkedés után rendszeresen figyelemmel kellene követnünk az adás munkáját, mégpedig egyéniségek, alkotók és művek szerint. Nina Cassian: Ahhoz a bizonyos specifikumhoz szeretnék visszatérni néhány szóval. Brassóban gyerekeskedtem, ott tanultam meg a játszótársaimtól magyarul. Megismertem és megszerettem őket. Azzal is, amiben hasonlóak voltunk, azzal is, amiben különböztünk. Egy költőtársam valahol a nagyvilágban keserűen emlegeti „ronda kicsi bolygónkat'', amelyen oly nehezen férünk meg egymással mi, emberek. Ronda kis bolygónknak ebben a sarkában, ahol élünk, a humanizmus határozza meg a kapcsolatokat emberek és népek között. Érdemes szeretni a sajátos színek változatosságát, de nehéz élménnyé tenni az egymásra találást, ha ki-ki magába zárkózik. A különbségek jók, hasznosak, ha termékenyen érvényesítjük a valőröket. A változatosság erőt jelent és egyetemes érdek. S ha így nézzük, szép és emberséges lehet kicsi bolygónk. Ecaterina Oproiu: Lett volna néhány kritikai megjegyzésem bizonyos filmekről, de Nina Cassian költői szavai olyan szépen zárják a beszélgetést, hogy kár volna folytatni. HALÁSZ ANNA DAMÓ ISTVÁN rajza TÉVÉ-------1983. július 15. A HÉT 6