A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-11 / 7. szám

Irodalomtörténészek régi vitája, hogy hová való is volt Arany János családja, hol lehetett, melyik lehetett az a legendás Nagyfalu, ahol Toldi Miklós élt? Szilágysági ba­rangolásomon, a Berettyó partján, Szilágynagyfaluban magam is hallottam bizonygatni, hogy mondhat bárki bármit, ez volt a Toldi-család ősi fészke. Az irodalomtör­ténészek vitáját a nép is átvállalta vagy éppenséggel az irodalom vette át a néptől. Az okiratokra hallgató józan történész — Kovách Géza — arra a véleményre hajlik­— hogy noha az Arany család és a Toldi-monda eredete még mindig nyitott kérdés, „a jelek többsége szilágysági eredetre enged következtetni." Nagyszalonta féltékenyen követeli magának Toldi Mik­lóst is, Arany János családját is. Talán a hamu alatt is tovább élő szabadság-tűz őriz­te meg jobban, bizonyosabban Szalontán a Toldi-mon­­dát, az Eszterházy család uralma idején is végig megma­radt, újabb meg újabb pörökben felparázsló szabadság­tudat, míg Szilágynagyfaluban a Bánffy-birtok árnyéka bizonytalan mesékké foszlatta a Toldi-emléket. Szendrey Zsigmond századunk tízes éveiben szalontai gyermekek­kel gyűjtötte össze a még élő Toldi-mondákat. Dánielisz Endre 1980-ban és 81-ben megismételte a kísérletet, és még mindig bukkant élő nyomokra. Kojtor Sándor 83 éves szalontai földműves 1916-ban mondta tollba a diákgyűjtőnek: „Toldiék a Kajla-kocsmával szembe laktak, ott, ahun most a méntelep meg az új temető var. Nagyfalunak hit­tük régen azt a községet. Az üvék vót a máji Bence-nyara (Bence-laposnak is híjják) meg a gyaraki szik is, emék meg legelőnek is rossz, özvegy Toláinénak két fia vót: György és Miklós. György, alighogy felcseperedett, min­­gyán a kirój udvarába került, de Miklós a birtokon ma­radt, oszt­ott nőtt fel az idős anyja mellett. György gonosz, felpöffeszkedett kiróji tanácsom vól, Miklós meg fene nagy erős, szívós meg bátor gyerek. Egy malomkövet megemelni, vagy érv teli zsákot ide-oda dobálni annyi vót néki, mint nékem ezt a zacskót megpöccenteni. A vendégedalt is oyan egyenesen kitartotta, mint én ezt a nádpálcát, la. Oszt nem is ijedt a meg semmitől: egyszer ott, a Nádaséren két farkas támadt néki, hát hopp! az egyiknek mingyán elkapta a lábát, oszt így verte agyon vélte a másikat." — Nem szivároghatott le a monda az irodalomból a néphez? Dánielisz Endre, aki eddig félszáz tanulmányt, cikket írt Arany Jánosról és koráról, rázza a fejét: — Kojtor Sándor 1833-ban született, tizenhat évvel fia­talabb volt Arany Jánosnál, ez igaz. Tizennégy esztendős Kojtor, mikor Arany megírja a Toldit. De a nagy költői elbeszélés csak az irodalmi körökben visszhangzott még akkor. Sokkal később vált iskolai olvasmánnyá, mikor Kojtor Sándor mesevilága már teljes volt, új elem nem került bele, a régiekből is lassan kihullhatott ez-az... Nem a nép vette át Toldit, hanem Arany emelte be a nép Toldiját az irodalomba. — Szalontán a Toldi helyszíneit is fellelhetnék? — Miért ne? Hangosan skandálom: Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon', Nincs hová lehajtsa fejét a világon, Dánielisz megint mosolyog: — Azt akarod kérdezni ezzel, hogy hol volt Szalon­tán ér meg nádas? Átvisz a szomszédos Kiskölesér utcába, onnan még egy elhagyott kerten át megyünk vagy tíz lépésnyit. Sás és káka között itt-ott víz csillog. Állott, zöldes víz. Partjait szeméthegyek borítják. — Ez a Kölesér. Valamikor, a hajdúk idejében sót és fát szállítottak rajta. Nád is volt elég az árterületén. Lehetett itt farkas is bőven. Búvóhely Toldi Miklósnak és mezei vadnak egyképpen ... Gyermekkoromban télen még az Ér jegén korcsolyáztunk. •­ — A folyók hogy halnak meg? — Lecsapolták. Elfeledkeztek róla. Félreesik. Szemét­­telep vált belőle. Maradt néhány apró ház is a Kiskölesér utca környé­kén, úgy száz-kétszáz lépésnyire a blokkoktól, mintegy emlékeztetőnek. S akár emlékeztető lehetne az a két öreg is, aki az egyik házikó előtt ül a csendes estében. Tiszte­lettudóan, de nem alázatosan köszöntik Dánielisz tanár urat. Napi munkájukat elvégezték a kapujukon belül, kiültek világot látni, mégha ez a „világ" csupán sietős járókelőkből áll is, régi szalontaiakból, akikkel egy-két szót váltanak, újakból, kiket jóestéttel üdvözölnek, ők el­sőnek, mégha a nevüket sem tudják, akkor is. Talán egy­máshoz is alig szólnak, férj és feleség, tekintetükkel beszélnek. A Családi kör patriarkális hangulatának fosz­lányai maradtak itt velük, gyermekeik ki tudja, merre rebbentek szét, rájuk borul az eltelt esztendők árnyéka. De ha megszólalnak, szívesen, szépen, tömör monda­tokban, érzékletes hasonlatokkal beszélnek. Kicsi jegyző korában a hazafelé tartó Arany János társaloghatott el így a kapu előtt ülőkkel, mint mi­ most ezzel a két öreggel. Nyelvük muzsikáját figyelem: Arany János hangján hullám­zik a hangsúly, öreg szavak szikráznak fel mai kifejezések mellett, szikár beszéd, mintha minden szót lemérnének, mielőtt kiejtik, vajon szükség van-e rá, és mégis bő vizű forrásként csobog az egész. Kosztolányi megfigyelése jut eszembe, ösztönösen: a verset ketten írják mindig, a költő és a nyelv. Arany Jánosnak ez az elapadhatatlan gazdagságú, tiszta csobogású nagyszalontai nyelv volt elválaszthatatlan szerzőtársa. S úgy szólalt meg a nép nyelvén, hogy — eszményei szerint —­ a nemzeti közös­ség egészéhez szólhasson. Nyelv és irodalom jó otthona az iskola volt mindig, most sincs másképpen. Sokfelé indulhatnék Nagyszalontán. A hajdani parti­kula városában két nagy általános iskola van, egyikben kétezer, másikban ezer tanuló, s természetesen mind a kettőben román és magyar tagozat. Líceum is kettő, az egyikben agrártudományokra oktatnak, a másik ipari jel­legű, a gépgyártás, az olajbányászat és a textilipar jö­vendő szakembereit nevelik benne. Ez az „Arany János", ahogy a városban nevezik. A régi szalontai gimnázium alakult át ipari líceummá, átöröklődött a neve, így hát a véletlen is alakította ezt így, én valahogy biztatónak ér­zem mégis, hogy ebben a régi mezővárosban, ahol a földművelés és állattenyésztés ma is országos hírű és rangú, az ipari líceum viseli a költő nevét. Nem mintha nem hinnék a mezőgazdaság szükségszerű jövőjében, de az ipar, a maga üzemegységeivel és oktatásával minden-sképpen új jelenség Nagyszalontán. Ebben az Ipari líce­umban két nyelven tanítanak, Eminescu és Arany János nyelvén. A költő emléktáblája nem a líceum, hanem az egyik általános iskola falán áll, a főtér közelében. Nincs mesz­­szire a Nagykölesér utcától. „Pe acest loc a fost şcoala în care Arany János a în­văţat şi a funcţionat ca învăţător. 1823—1833, 1836—1839. E helyen állott az az iskola, amelyben Arany János ta­nult és tanított 1823—33 és 1836—39 között." Dánielisz Endre otthonosan kalauzol az épületben, a tágas udvaron. — Jó ismerős vagy itt is? — Úgy adta a sorsom, hogy szinte minden lépésem­mel Arany János nyomát követhettem. Persze, ez nem ne­héz Nagyszalontán, amelyik kicsi város, és a költő nagyon bejárta minden zegét-zugát. Igaz, az is kell ehhez, hogy tudjuk, ismerjük a költő nyomdokait. Nagyszalontán szin­te kortársunk Arany János, annyira figyelünk az emlékei­k­re. E nyomok felderítésében, tudatosításában évtizedeken át buzgolkodik ő maga, aki az iparos Szalonta világából vált értelmiségivé. A most 57 esztendős magyartanár volt A házigazda itthon van „Nagyszerű célhoz vezető úton vagyunk“ fésűssegéd — a család ezt a mesterséget űzte nemze­dékeken át, szepességi telephelyétől kezdve, Békéscsa­bán át, Szalontáig —, letette az érettségit, képesítőzött a tanítóképzőben, államvizsgázott pedagógia-lélektan sza­kon a kolozsvári egyetemen. Tanított Köröstárkányban, ta­nított az aradi magyar tanítónőképzőben, hazakerülve 1955-től 1966-ig igazgatta az Arany János Emlékmúzeu­mot,­­­­ két évig egy kőművesmester házában lakott. Házigaz­dáját Arany Jánosnak hívták. —— Leszármazott? — Vagy tíz Arany család büszke rokonságára a köl­tővel. Noha nem is rokonok. Azok a költő igazi rokonai, akik Jámbor nevűek. Arany János nővére, Sára egy Jámbor Sándor nevű férfihoz ment feleségül, így a Jámborok az Arany család leszármazottai. De rokonok lehetnek a Molnár, a Varga, a Körösi és Bíró nevűek. (Szegről-végről, Jámbor Sándorné révén távoli rokona Arany Jánosnak egy mai erdélyi magyar költő is, Tóth István.) Lakott Dánielisz barátom Király József tanár házában is. Ez a Király József vagy húsz évig a múzeum őre volt, tehát Dánielisz elődje. — Ez a ház, ahol beszélgetünk egy Széll Sándor nevű asztalosé volt. Az ebédlő — mutat körül—, a ház vályog­­­falú része megvan másfél száz esztendős. Ebben a szobá­ban volt hajdanán a szalontai kaszinó és olvasóegylet. Arany János tanító és kicsi jegyző korában szívesen eljá­­rogatott ide ... Kicsi jegyző korában írta Arany­a Toldit, a másodjegy­ző látta vendégül Petőfi Sándort, mikor költőtársának re­mekétől fellelkesülve, sietett személyesen is megismerni ... 1847 nyarán érkezett. Levelekben már úgy tárgyaltak ad­dig is, mint régi jó barátok. „Jöjj el, az Isten áldjon meg, az én nőm se nem fest, se nem zongoráz ... de Petőfit olvas, jó anya s jó magyar gazdasszony, ti. amiből van. Majd főz olyan töltött káposztát, hogy édesanyád is csak olyat főzhetett..." Máskor azt írja Arany Petőfinek, hogy felesége dicsekszik, annyira ismeri a Kukorica Jancsi köl­tőjét, hogy ha véletlenül betoppanna hozzájuk, nyomban megismerné... Ennek a levelezésnek a hangja — né­hány esztendő óta számunkra is újólag hozzáférhető, An­tal Árpád gondozásában — mintegy előre jelzi azt a pá­ratlan őszinteségű és mélységű barátságot, amely a kor­szak két nagy költőjét egybeforrasztotta. Petőfi segesvári halála után Arany egész további életében siratta, hívta, gyászolta, lelke jobbik fele halt meg vele ... Petőfi első látogatásakor Arany már nem lakott a Nagykölesér utcában. Hivatalához illő házba költözött a főtéren, a Csonkatoronnyal átellenben. A diák és ta­nító Arany János iskolájától a tágas református templom előtt haladunk a másodjegyző egykori lakása felé. A templom 1755-ben épült, előtte a térséget, a mai Sza­badság teret Arany idejében Pap tavának hívták, ami­ből elképzelhetjük az állapotát. A másodnótárius hivata­li idejében kezdték feltölteni, parkká alakítani, amely­nek közepén 1901-ben avatták fel a közadakozásból ál­lított Kossuth-szobrot. Egy pillanatra megállunk a szobor előtt, klasszikus pózban ábrázolja a 48-as szabadságharc vezető alakját, akinek a szalontaiak — köztük Arany Já­nos, mint a nemzetőrség egyik szervezője és fegyverrel is szolgáló tisztje — hűséges követői voltak. A szobor al­kotója Tóth Árpád édesapja volt, Tóth András, akinek két hasonló Kossuth-szobra áll még a világon, egyik Nagykőrösön, másik az amerikai Clevelandben ... Szemben az artézi kúttal, amelyből alig-alig csordogál a víz, és csupán egyetlen csapból, blokklakás, földszintjén textilüzlet, Dánielisz Endre odamutat. Ennek a blokknak a helyén állt a földszintes ház, aho­vá Petőfi betoppant. Polgári ház volt, szép kerttel, amely­nek fái között Petőfi fel s alá sétálva költötte verseit, pa­­pírdarabkákra írta fel a jónak talált sorokat. Petőfi verset ír Arany Lacinak, megírja a Sári nénit, aki a nagy tűz­vészkor fedél nélkül maradt s Aranyéknál a színben húz­ta meg magát, lerajzolta barátját,­ Arany Jánost és a tér túlsó oldalán álló Ótornyot. Hat vers született tíznapos első szalontai időzésekor — négyet Júliához írt, a bol­dog és várakozó szerelem hangulatában —, s a jó sza­lontai polgárok csodájára járnak a híres költőnek, mi­­d közben alig törődnek, vagy nem is törődnek egyáltalán a Toldi közöttük élő poétájával. Ismerjük Balog János szenátor tolakodását, aki mindenáron szóba akart állni a vendég költővel, s a végén sikerült is neki, sőt, Petőfi meg is kedvelte — pedig úgy vélte, hogy ilyen erőszakos szenátorral soha életében nem találkozott —, mivel Ba­log uram egyféle költő volt, a maga módján, minden rímre rímmel válaszolt, tréfás kedvében, vagy éppen büszkeségében. Hol lehetett, a háznak melyik részében Arany János író­szobája? Összes műveinek kötetét kell elővennem. Ez a szoba, hol én most Tillaárom haji Pusztítom a papirost Tillaárom ha:* Se nem csapszék, se nem bolt, Csizmadiaműhely volt, Tillaárom haji Sétálunk a blokk alatt, átmegyünk a parkba, a fák közé... E fák alatt, e fák nagyszülei alatt ők is sétálhat­tak, ha Balog szenátor uram tolakodásától megszabadul­tak. Egy heves, robbanó kedvű és robbantó indulatú nép­forradalmár és egy csendesen szen­lélődő, de semmivel sem kevésbé makacsul lázadó, a maga igazáért kitar­tóan harcoló poéta, akinek tehetségét akkor már az iro­dalmi körök is elismerik, de igazi kitüntetés számára en­nek a lobogó fiatalembernek az őszinte szeretete. Dánielisz Endre a mostani Arany-ünnepség alkalmából emlékeztet, hogy 1932-ben, a félszázados fordulón a sza­lontai ünnepség szónoka Aurel Suciu polgármester volt. Arany János jó követünk volt mindig a románságnál. Éppen azért, mert a magyar népet, a magyar nyelvet tes­tesítette meg, legjobb tulajdonságaiban, legszebb zengé­sében. Akik minket kerestek, testvéri érdeklődéssel, meg­találtak benne. Miként mi is magunkra ismerünk újra meg újra általa. Nem volt hivalkodó magyar. Élte a magyarságát, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Nem hivatkozott soha a néptestvériségre. Csak éppen ennek szellemében élt, írt. Ha irodalomtörténészek az utóbbi időben nem figyel­nek jobban erre a mozzanatra, talán észre sem vesszük, hogy egyebek között tudott románul is, legalábbis meg­­értette a román nyelvű szövegeket. (A szalontai kicsi jegyző a környező falvak román lakóitól is megtanulhat­ta, különben is jó nyelvérzéke volt.) És bizonyíthatóan rokon érzésekkel viseltetett román kollégái, román taná­rok, diákok irán­t. A naszódi román gimnázium igazgatója, dr. Paul Tan­­co, a matematika doktora 1863-ban könyveket kér — a kolozsvári tankerületi főigazgatóság útján — a Magyar Tudományos Akadémiától, az iskolai téka számára. Arany János késedelem nélkül válaszol: 28 könyvet és folyóira­tot küldet. A Tanco-levél románul íródott, Arany megér­tette. Ugyancsak nincs tolmácsra szüksége, amikor 1867- ben a szebeni Astra Társaság közli az Akadémiával, hogy megindította folyóiratát, a Transilvaniát. Arany János — immár két éve az Akadémia főtitkára — az átirat hát­lapjára magyarul feljegyzi a román nyelvű levél tartal­mát, kivonatosan. A következő év elején megköszöni e Transilvania számára küldött példányát... A naszódi ro­mán iskola életét végig figyelemmel kíséri. 1872-ben ő hívja fel a tudományos közvélemény figyelmét Octavian Baritiu naszódi tanár Grammatica Limbei Magiare pentru clasile gimnasiale című munkájára, és főtitkári tekinté­lyével javasolja jutalomra. A román nép köréből visszasugárzó tiszteletre minded­dig legszebb példánk dr. Petru Groza sokat idézett 1957- es levele Arany János ünneplőihez. Vasile Spoiala, a vá­­radi múzeum igazgatója 1956. szeptember 15-én felkérte Grozát, akkor a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsának elnökét,­­ hogy pártfogolja Arany János megünneplését. Groza magyar nyelvű levelet diktált tollba, illetve gépbe, és ezt az Előre 1957. március 3-án közölte. (Egy időben Vajda Erzsébet volt Petru Groza magyar gépírónője: fáj­lalom, hogy nem írta meg a nagy román politikus házában szerzett élményeit. A román—magyar testvéri­ség és kölcsönös megismerés emlékezetes epizódjait rög­zíthette volna. És elment már dr. Kahána Ernő érdemes orvos is, aki Grozát kezelte és aki — egyebek között — a betegeskedő politikus kérésére elejétől végig felolvasta a betegágy mellett a Toldi-trilógiát.) Megvallotta Petru Groza, hogy Arany János balladáiban jött rá először a magyar vers szépségeire. A magyar pusztai nép legendás fia, Toldi Miklós pedig — diákköri emlékekből ébredezve — hű társa lett a betegnek testi szenvedéseinek hosszú hónapjai alatt. * Groza levele több az udvariasságnál. Sajátos testa­mentum volt ez, üzenete a jövendőnek, hiszen a követke­ző esztendőben temettük. Mostanában múlt huszonöt éve: „Arany János születése 140 éves évfordulójának ünnepi köntösét, a nagy költő minden ismerője és tisztelője örömmel és elégtétellel ölti magára. Örömmel azért, hogy a másfél évszázad nem törölte ki a nemzedékek emlékéből a költőt és műveit. A válto­zatos történelmi évfordulók, a zomankós idők és új adott­ságok a nemzetek életében és azok egymás közötti vi­szonyában, nem szorították a könyvtárak poros és elfe­lejtett polcaira ez óriás irodalmi termékeit. Sőt, az új idők hatalmas szele lesepri az ő könyvéről is a feledésnek itt­­ott összegyűlt porát, és felfrissítve tárja elénk népe nagy fiának lelkét és írását, lelki táplálékul és ösztönzésül. Elégtétellel azért, hogy ez ünnepet a több mint egy évezred óta együtt élő két nép, a magyar és román nép együtt üli meg. Együtt ünnepli nemcsak a magyar köl­tőt, hanem a másik, ugyancsak bihari, román Iosif Vul­­cant is. Ezt éppen napjaink új szelleme és felfogása em­berekről és dolgokról, egyének és népek életéről teszi lehetővé. A magyarok mellé szíves örömmel sorakoznak közös hazánk román dolgozó polgárai is Arany János emlékét ünnepelni. Az évszázadok során átélt tragikus összetűzések, meg­­hasonlások dacára rendíthetetlenül bíztam — és e biza­­lom erősebb, mint valaha — abban, hogy a két nép vég­re egymásra talál, karöltve és testvéri egyetértésben épít­ve ki magának egy szebb, boldogabb jövőt. E nagysze­rű célhoz vezető úton vagyunk, amikor Arany Jánost kö­zösen ünnepelhetjük és ünnepeljük. Népeink alkotó gé­niusza sokszor nyilatkozott meg nagy fiaiban. Alkotásaik minél bensőbb, kölcsönös ismerete ad elsősorban lendü­letet arra, hogy ez úton immár bátran és nagy léptek­kel haladunk előre." BEKE GYÖRGY A HÉT RIPORTJA 1983. február 11 A HÉT 4

Next