A Hét, 1997 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1997-01-10 / 1-2. szám

Martos Gábor a (Száz)évéve... Elvesztettem a fonalat (Bp.-i lev­ek írása, küldése, megjelenése stb.), így csak saccolni tudom, hogy ez, amit én itten most írok, illetve amit itten most önöknek olvasni tetszenek, az, persze attól függően, hogy az évváltás körül hogyan jelennek meg A Hét számai (nagy kérdés, hogy lesz-e például ünnepi összevont?; igazán nem panaszkodni akarok - zárójelben a zárójelen belül de például ez az egyik nagy hátránya annak, ha valaki egy másik országból írogat egy lapba, mert ha történetesen most én is Bukarestben lennék, mint a szerkesztőség, akkor csak beugranék oda, hogy ugyan mondják már meg, hogy hogy jelennek meg a számok az ünnepek alatt, és, ahogy én magunkat ismerem, egy füst alatt valószínűleg meginnánk egy sört is a Hugóval, sőt még lehet, hogy a Zsolttal is, tehát mindenki jól járna­, szóval, hogy akkor ez még az 1996-os év utolsó vagy már az 1997-es év első lapjába kerül-e bele, ami nagyon nem mindegy, tessék csak belegondolni, merthogy, mást ne mondjak, attól függ például, hogy nekem akkor itten most még az óévet kell-e búcsúztatni mélabúsan, vagy pedig már az újat köszönteni lelkesen, akárhogy is, arra - na de melyikre? - bizony rá kellene hangolódni, na mindegy, majd megpróbálom valahogy elsumákolni... Szóval, arról szeretnék én akkor itten mesélni egy kicsit, így az évek váltásakor, amikor az egyik év megy, a másik meg jön, hogy azért álljunk ám meg egy pillanatra ebben a nagy jövésmenésben, merthogy nem akármilyen évet hagy(t)unk ám magunk mögött, hanem egy szép kerek évfordulós évet, és juszt se a millecentenáriumra gondolok, gondoltattak arra velünk hivatalosan úgyis éppen eleget, hanem csak egy mille nélküli centenáriumra, merthogy annak meg éppen a most elhagyott 1996-os évben volt a századik évfordulója, hogy megszületett az az őrület, ami az elmúlt száz évben eléggé alaposan meghódította az egész világot, és aminek az a lényege, hogy az emberek hosszú időt töltenek el egy tök sötét teremben egy jó nagy fehér vászonra meredve, amire egy ördöngös masina segítségével mindenféle képeket vetítenek nekik, amiken aztán lehet nevetni, szórakozni, izgulni vagy unatkozni, sírni vagy amit éppen tetszik (csókolózás stb.), vagyis hogy száz éve volt idén­ tavaly (attól függően, hogy mikor jelenik meg ez A //étben), hogy megszületett a XX. század művészete, a mozi, és ebből az alkalomból a Magyar Televízió megint kitalált valamit (nem csak ő egyébként, mert például a Duna tévé is, de azt önök közül talán többeknek van szerencséje látni, tehát arról nem beszélnék, mert akkor úgyis tudják, hogy abban is megy egy sorozat ebből az alkalomból egy csomó jó filmmel), azt tudniillik, hogy a száz éves film tiszteletére egy év alatt száz filmet mutatnak be Száz éves a mozi címmel egy sorozatban, csak aztán valahogy egy kicsit túlszaladt a dolog, merthogy végül is tizenhárom hónap alatt 128 filmet mutattak be, és még mellette, a sorozathoz így-úgy kapcsolódva még további 62 játék- valamint 105 dokumentum- és portréfilmet, amiknek az összes vetítési ideje nem kevesebb mint 391 óra volt, ami­t tessék várni, mindjárt kiszámolom, csak kell hozzá a fiam számológépe, mert anélkül nem tudom elosztani a 391-et 24-gyel; megvan­ több mint tizenhat nap; hát ennyit, több mint két hetet ültünk mi az elmúlt jó egy évben a tévé előtt mindenféle jó filmeket nézegetve, és ez az egész dolog még ráadásul attól volt valóban annyira jó, hogy tényleg szinte mindig ott kellett ülni ezeken az alkalmakon a tévé előtt, merthogy a tévé azt is kitalálta, hogy ezt a sorozatot ne akárki válogassa, hanem az az ember, aki talán ma a legtöbbet tudja a filmről, és nemcsak azért, mert magyar rendezőként magyar játékfilmmel eddig csak ő nyert egyedül Oscar-díjat, hanem mert tényleg hihetetlen, hogy mit tud a filmről mint olyanról, és mindehhez még mindazt, amit tud, azt még valami egészen hihetetlen kedves bájjal is tudja elmondani, szóval hogy ezt a sorozatot Szabó István válogatta, sőt időről időre ő ajánlotta is a filmeket, nem kevesebb mint 29 alkalommal, összesen 306 percben a tizenhárom hónap alatt (az is van vagy — máris számolom — jó öt óra), és most igazán nem azért, de ez az öt óra legalább olyan jó volt, mint az azokat követő 391, úgyhogy igazán csak köszönni lehet mind a 396-ot a Magyar Televíziónak; ritkaság ez manapság, ezért is gondoltam ezúton is megemlíteni, rájuk fér... Aztán most vége lett a sorozatnak, de hogy nehogy egy percig is jó filmek nélkül maradjunk, ha már ez így bejött a tévének, rögtön indítottak egy másik sorozatot, Magyarok a világ filmgyártásában, most azt lehet nézni, ennek, gondolom határideje sincs, mert hiszen magyarok mindig mindenhol voltak, vannak és lesznek, a világ filmgyártásában is, ráadásul ez a sorozat azért is jó, mert akkor ebben végre le lehet majd vetíteni a Szabó filmjeit is, amiket ő ugye a saját sorozatába mégsem válogatott be, mert nemcsak tehetséges, de szerény ember is. Hát így, váltjuk az évet, filmek mennek, filmek jönnek. Boldog és békés új esztendőt kívánok mindannyiu(n)knak, kisebbségi alulnézetből (Folytatás a 3. oldalról) Tartalomnak és formának ebből következő divergenciája frivol szövegeket eredményezett: jogi formulák rituáléját, terminusok körüli tojástáncot, így például az Európa Tanács méltán híres 1201. számú ajánlása (1993. február) Preambulumának 3. pontja „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak elismerésé”-ről (egy csoportot alkotó személyek „személyiségi jogáról”) szól, a 4. pont pedig tovább pontosít: „olyan jogokról van szó, amelyeket bármely személy, akár egyénileg, akár másokkal együt­tesen gyakorolhat”. (Ami eddig azért volt megtagadott „kollektív jog”, mert csak másokkal együtt gyakorolható tevékenységre vonatkozott, az most személyi joggá minősült, másokkal együtt gyakorolható tevékenységre vonatkozó személyi joggá [csodálatos metamorfózis!]). De akárhogy is, a korábbi helyzethez képest a tartalom tekintetében frontáttörés történt a régi forma megőrzésére vállalkozó toldozó-foldozó bűvészmutatványok árán. Illetékes tisztségviselő a magyar közvéleményt leginkább foglalkoztató kérdést népszerű formában így foglalta össze: abból, hogy „az Európa Tanács 1201-es ajánlása nem tartalmazza a kollektív jogok kifejezést [...] nem követ­kezik, hogy ez nem tenné lehetővé a kisebbségi jogok közösségben történő gyakorlását” (Népszabadság, 1996. augusztus 22., 1. lap). Egy másik illetékes értelmező szavaiból pedig már némi kaján iróniát — jogos iróniát — is kihallani vélek, amikor így fogalmaz: „nem azt kell mondani, hogy nem tartalmaz kollektív jogokat [a magyar­román alapszerződés szövege], hanem azt, hogy egyéni jogokat rögzít, amelyeket az érintettek csoportjuk tagjaival közösen gyakorolhatnak” (Népszabadság, 1996. augusztus 17., 3. lap). Hasonlóképpen­ másképp gondolja a kisebb­séget nyomorító nemzetállam magas beosztású tisztség­­viselője. (Másképp, mert „hátsógondolkodása” ellentétes előjelű.) Hivatalnok-ideológusunkat mélységesen felhá­borítja az, hogy az ő országának kívülről dirigálnak. De ha már ebbe bele kell törődni, akkor legalább az a jog, amit elvben megengedünk nekik (ti. a kisebbségnek), az jelzős szerkezetű jog legyen: a kisebbséget „személyi jog” fűzze például anyanyelvéhez. (Mindenesetre ennél több [?] — ne!) Azután a többit majd meglátjuk. Csak legyünk résen! Bosznia után, Koszovó előtt fordulhat még számunkra kedvezőre a széljárás. Még ha csak rövid időre is, s azt kell majd jól kihasználni. Az ún. kollektív jogok terminusa és fogalma — vegyük már tudomásul — eredetileg az állami nacionalizmus ideológiai konstrukciója volt. A kisebbségi jogok elu­tasítása eszközének szánták. Jelentős, általánosan elfogadott és elterjedt fogalommá azért (is) válhatott, mert a másik fél, a kárvallottak elfogadták. A nemzeti kisebbségek képviselői, barátai, szövetségesei számára nagyon fontossá vált, hogy a közvéleménnyel elfogadtassák azt, amit a hatalom megtagad tőlük. Ez eddig rendben is volna. Sajnos innentől gondolkodásuk a hatalom jársza­­lagán mozgott. Nem akadt senki, aki meglássa, kimondja, hogy micsoda ostoba képtelenség elkezdeni a jogot aszerint kétfelé osztani, hogy az emberek személyenként külön­­külön részesülnek-e áldásaiból, vagy pedig egyszerre, többen, együtt. Nem az egy és oszthatatlan, jelzesíthetetlen jog helyreállítását, az egységes jogfogalom tiszteletben tartását követelték, hanem elkezdték rágni a nekik szánt csontot, a „kollektív jogok” fantomját. Képviselői, írástudói rengeteg energiát fordítottak annak bizonygatására, hogy a kisebbségeknek miért járnak „kollektív jogok”, és hogy milyen képtelenségek következnek abból, ha az effajta jogokat megtagadják tőlük. Többé vagy kevésbé tudatosan, de valami ilyesmit is várhatott a túloldal kisebbségi partnereitől. Lett is belőle nagy steril kötélhúzás — vagy ha több, hát alig több annál. Ahelyett, hogy szaván fogták volna a koncepció kiötlőit, felszólítván őket, hogy akkor kezdjék azoknak a hatályos törvényeknek az érvénytelenítésével, amelyek az ők kritériumai szerint „kollektív jogokat” szankcionálnak. (Sok van belőlük.) Kipróbálható ez ma is. Valószínűleg kiváltana némi kínos zavart a túlsó oldalon, de minket a kényszerpályáról, amelyre rátévedtünk, már nem tudna eltéríteni. (Egy ilyen próbálkozás kezdetben még talán alkalmas lett volna arra, hogy az egész vitát termékenyebb irányba terelje.) A kisebbségi „kollektív jogokért” folytatott hiábavaló harcot ma már azért sem lehet abbahagyni, mert amibe valójában belemanipulálták, azt a kisebbségi közösség ma saját ügyének tudja, és aki feladná, azt kapitulánsnak minősítené. Különben is, a dogma felbomlása — az idézett se hús, se hal formulák tanúsága szerint — már előrehaladott szakaszánál tart. (Nem kell levágni, leszárad magától.) A „kollektív jogok” steril vitája tehát folytatódik. Az államnacionalizmus azért akarja e jogokat végképp kiiktatni, amiért a nemzeti kisebbség ragaszkodik elis­mertetéséhez: az egyik abban reménykedik, a másik attól tart, hogy enélkül minden kicsikart eredmény a hatalom taktikai eredményének bizonyulhat, mely a helyzet megváltozásával, tollvonással is visszavonható. Ennyiből úgy tűnik, hogy a „kollektív jogok” ügye kiváltképpen, vagy épp kizárólagosan a nemzeti kisebbségek ügye volna napjainkban. Ám ha jobban szemügyre vesszük, hogy miből áll a tagadása, és mi van mögötte, a „kollektív jogok” ügye az egyetemes emberi emancipáció ügyének bizonyul. (Folytatjuk) Szajnaparti őszutó Párizsi levél Elcsendesedett a Panthéonban Malraux koporsója fölött a Partizánindulót éneklő katonák zümmögőkórusa, véget ért a kamionosok sztrájkja, és Párizsban megint lehet friss osztrigát kapni, végleg hatósági csönd takarja a volt szocialista hadügyminiszter kágébés titkait megszellőztető botrányt, a modern és hagyományos médiák információs túlszolgálata naponta (olykor többször is) felpörgeti a szenzációt, amelyet a következő tüstént elfeledtet. Ahhoz, hogy a Kohl-Chirac csúcstalálkozóra a franciák és a németek odafigyeljenek, legkevesebb az szükséges, hogy Kohl asszony receptjeivel megnyerje a szakácskönyv-vásár első díját. Ruanda éhező százezreit az emlékezet alagsorába űzi a gyermektiprás gyanújába került belga miniszterelnökhelyettes botránya, és egy napig mindennél fontosabbnak tűnik Michael Jackson új feleségének derékból fölfele meztelen fényképe a színes magazinok címlapján, kinek áldott állapota arra szolgál, hogy végleg elűzze a világ leggazdagabb énekes madarának feje fölül a gyermektiprás és/vagy a fatartság gyanúját. A századik csecsenföldi béke és a századik boszniai békebontás, a szokványossá vált angol eurotiltakozások vagy a franciákat is meggondolkoztató német „takarékossági csomag”-ról érkező hírek kamarában a párizsi könyvkiadók őszi díjai nem sok vizet zavarnak. Ma már tudjuk, hogy a francia könyvvásárlók e század végén nem szerzőket, nem is címeket, hanem díjazott műveket vesznek. A díj a reklám, a díj odautal a fétisek fétisére, a pénzre: amiért a bölcsek nagy pénzt adtak, arra érdemes nekem is költeni. Ezért fordít nem kis pénzt féloldalas újsághirdetésekre a díjazott könyv kiadója, ezért esik azután szó Bernard Pivot televíziós „kultúrlevelében” is a szerzőkről, sőt ők maguk a bűvös mediatizálás alanyaivá válhatnak. Az Herny-ügyre azonban - hiszen a volt miniszter állítólag Romániának is kémkedett - még visszatérnék egy szellemes cikk erejéig, mely a Le Nouvel Observateurben jelent meg. Szerzője Constantin Melnik 1959 és 1962 között a francia kémelhárítás vezetője, aki többek között megjegyzi: „Henry nem lehetett egyéb az 50-es években, mint alárendelt és banális ügynök, akinek nem lehetett köze államtitkokhoz. Legfennebb „környezeti tájékoztatásra” lehetett módja, mint például: a Jakobinus Klubban valaki azt mondta, azt hiszi, hogy...; vagy: a múlt héten erről folyt a vita... Ezek olyan apróságok, amelyeket a hírközvetítő tisztek arra használnak, hogy fölvágjanak. Azt állítják, néhány politikusról írt arcképet, kivált Mitterand-ról. Nos, előnyösnek tekinthető, hogy az­­ akkori évek kelet-nyugati viszonyának végletes feszültségében Henri Mitterand­ képe jutott a Politikai Iroda tagjainak kezébe, mint a Kommunista Párt főtitkáráé”. Egyébként Georges Marchais a minap jelentette be, hogy visszavonul a politikától. A francia irodalomipar több mint kétötöde kémtörténet. Igaz, az iparosok keze alá dolgozik a kortárs történelem. Most halt meg 92 éves korában Alger Hiss amerikai diplomata, Roosevelt elnök tanácsosa Jaltában, aki az ötvenes években 44 hónapig ült kémkedés gyanúja miatt, de akire sohase tudták rábizonyítani, hogy a Kreml szolgálatában állt. A CIA romániai biztosának KGB- státusáról szóló, szalagcímek alatt megjelenő cikkeknek vége­­hossza nincs a francia sajtóban sem. S hogy Franciaország se maradjon alább, Stéphane Courtois, a keleti hírszerzés szakértője kijelentette: „az ország tele van tűzdelve keleti ügynökökkel.” A franciák azonban nem a futószalagon gyártott kémektől, hanem az algériai fundamentalisták terrorcsapásaitól tartanak. Tegnap, december 3-án este ismét bomba robbant a metróban, Párizs szívében. Jean-Marie Martin

Next