A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1998-11-05 / 45. szám
s9 mmmmm Bogdán László Átiratok múzeuma Elégia Balassi Bálintért Joszif Brodszkij: Elégia John Donneért című versciklusának „magyarítása " „Pokolbeli kísértetek faggatnak" (Egy Balassi-vers töredéke) I. Balassi alszik. És mind alszanak. Bajtársak. Rabok. Satrafák. Spinek. Dobrokolnak, horkannak lovak. Lábon az őrök. Felettük az ég. Alszik a szablya. A zászló elpihen. Alszanak lándzsák, sisakok és vértek. Mozsár és pisztoly. Hajók a vizen. Szószék, palástok, legyezők és kések. Az éj homálya mindent elborít. Szerte katonák. Feldőlt tekebábuk. Csizmák és menték, köpenyek álmodnak, fehér cipellők és szakállas ágyúk. Cipőcskék lányról, ágyúk ellenségről, mind-mind aléltan az álmára vár. Alig hallható nesz kél egy bástyáról. Álmodva adja önmagát a vár setét képzelgések kezére. Halál ólálkodik a hétalvók körül. Mindenki alszik és csodára vár: végső kínjában már annak is örül, ha álma Esztergomból elragadja, sziklás hegységbe, szabad tengerekre. S a hős, ki ébren célját fel nem adja, rábízza magát csalárd, víg szelekre. Alszik Esztergom. És mind alszanak csiszárok, cédák, barátok, kutyák, alszik ablakon a rács és kutak vödreikkel vad álmukat alusszák. Alszik börtönkapun lánc és lakat, a papírlapon alszanak a versek, tányérok, násfák, bugyogók, kupák, asztalok, érmék, szőnyegek és vermek. Egér és macska, denevér, szú, ember. Mindenki alszik. Puskák, csónakok is szenderegnek. Elaludt november. Álmukba bújnak fázó magyarok. II. Balassi alszik. S a Duna felett köd gomolyog, rémalakokat öltve. Alszik az ország. Vad fellegek gyülekeznek egén. Nagyot döndülve eresztik le a várkaput. Vendég érkezik. Közelről lesi az alvókat. Boszorkányos! Ilyet csak magas ég láthat. Vagy ő sem! Nem, nem is lesz holnap. S hajnal se jő!... A vendég hosszasan nézegeti a mocorgó Balassit. Alszik a kuvikórák. Tőr a tokban régi dicsőségéről álmodik. Mikor idegen szívekbe merült s oly kéz fonódott markolatára, ki tudott vívni. Mégis tovatűnt. Elsüllyedt. Szétfoszlott ama vágta. Toracson az angyal és a vár messzeúszik torz álmai szívében. Alszik a dóm, a Duna, a határ, pogányhad alszik vár előtt a réten. III. Alszik a hős. És fönnt az angyalok Gábriel, Mihály, Raffael szunnyadnak. Horkol a kósza lélek. Kerubok, démonok, koboldok mind alusznak. Alszik az Isten. S a lomha, téli föld magányba hull, már semmire nem figyel. Alszik a kéz, mely a kupába bort tölt, üveg és lopó egyszerre alszik el. Alszik a sátán. Düh és gyűlölet terjeszkedik magyari réteken. Reszketnek álmukban az emberek. Nem segít itt már szellem, se szerelem! IV. Balassi alszik. És mind alszanak hű társai, a végvári vitézek. Bánatuk borba fojtják és hanyatt dőlnek. Álmukba bekukkint a végzet. Versek szunnyadnak, kürtök, táncdobok a sarokban, sípok és trombiták. Torkukban dallam, pilledve donog, alszik ritmus, rím, metanímiák. A megszállt ország horkan, felijed. Oltalmazzák-e tépett verssorok? Mit mond a vers? Mikor? Hol? Kinek? Mit rejtegetnek prédikátorok igéi? Átzúdul-e verseken a Tirrén tenger iszonyú haragja? Ha gúzsba köt düh, balsors, félelem, felvirradhat-e még a harag napja? Vagy most már minden végképp így marad? Csak a versekbe költöző leányok szemében lehetsz - ha lehetsz? - szabad? Rímek közé menekített világod szétesik?! Aludj, Balassi! Pihenj! Évszázadokig eltarthat az álom. Szájperemig ér szégyen és a szenny, harag lesz úrrá az árnyékvilágon. " V. Buja álmában szépasszony ölel. Fiújához nyúl. Beomlik egy várrom. Hang kél a légben. Makacs. Felesel. Nem rejthet el már előle az álom. Nem rejthet Júlia lángoló öle, a Dunántúl barnálló dombjai, nem rejthet táncszó, kis éji zene, Coelia rád fonódó combjai. Nincs menedék! Hit, ábránd el nem rejthet. Hallod a hangot? Nincsen menedék! Versekből tör ki soha nem is sejtett erővel. Lángra kap a vers és elég. Aludj Balassi! Most hagyd, hogy vezessen a te idődből jövőnkbe a hang. Hazug az álom. Veszett magyar éden. Szól, egyre szól, mélakóros harang. Katonák, papok, kereszt, kard és zászló, zúdul a sereg le a dombokon. Ki beszél? Árpád? Szent István? Szent László? Lesz itt valaha rend a romokon?! Nézd útrakelünk. Itt villog Velence! Napsütésben sorjáznak a gályák. Vitorlákon ül a szél. Szelence rejti a jövőt. Ne is keresd mását, más nép ez, más raj! De nézd elsüllyed büszke álmába. Méla, régi nóta. Régi dicsőség. Glóriás nagy évek Tűnik a nap. Hull a nagy éji tóba'. Velünk is így lesz! Nincs hajóhadunk, hogy elsüllyedjen. Szikkasztó, kopár pusztaság hazánk. Itt árválkodunk. Démon riogat. Vadon és mocsár. VI. Elvész az ország. Balassi aludj! Mindenképp elvész. Meg nem mentheted. Remélj és szeress. Merj. Akarj. Aludj. Itt ólálkodik, rád vár végzeted golyó képében. Meg nem menthet semmi. Pusztulás kerít. El már nem ereszt. Nincs menedék. Aludj, aludj Balassi! Fejed fölött, lásd, alszik a kereszt. Aludj Balassi! Rejtsd álomba orcád. Alszik a róna. A csonka beteg. Alszik a három részre szakadt ország, őslakók, hódítók, idegenek. Aludj Balassi! Mást mit is tehetnél? Az Istenhez raportra nem mehetsz. Mit is mondhatnál, ha mégis mehetnél? Aludj és álmodj! Mást úgysem tehetsz. Köd kél. Mocsárban démon ébredez. Felsír az őszben a tárogató. Nesz kél az éjben. Mondd miféle nesz? Egymásba tűnik álom és való. Egy lesz az ország? És nem lesz halál? Nem tántorog ki népe ? Itt marad? Aludj, Balassi! A jövő rádtalál. Megőriz a vers. Ritmus, rím, szavak. Urad az álom. Soha nem hagy el. Borotvagyors szerep: megmaradni!... Bármi is történt. Élni, írni kell! Az eső tánca ez! Aludj, Balassi! 1998. október 13-14. mmm 7 1998. november 5. A HÉT