A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-06-24 / 25. szám
■ Mindenki arról panaszkodik, hogy túlságosan élesek hazánkban a politikai küzdelmek. „A két fél”, „a két oldal”, ahogy egyre gyakrabban nevezik, nem hallgat oda a másikra, a politikai „táborok” állítólag gyűlölik egymást, félnek egymástól, „a másik” megsemmisítésére törnek nemtelen eszközökkel, s ez a viszály - mesélik - mindenhová, a családi ebédlőasztalok mellé és a gyóntatófülkékbe is behatol, tönkreteszi a nemzet nyugalmát. Mások, főleg vidéken, nem észlelnek ilyesmit, szerintük ez csak a pesti középosztály s értelmiség különleges baja, amitől az egészséges, természetközeli magyar ember nem szenved. Gondolom, mindkét benyomás valóságos tapasztalatokon, élményeken alapul. A politikailag elkötelezett emberek s a véleménymédiák azonban csakugyan meghökkentő keserűséggel, bizalmatlansággal beszélnek egymásról, s ennek az okát nem olyan nehéz föltárni, hiszen ez a gyanakvás történeti és társadalmi érzésegyüttesekből ered, amelyek ugyan nem ismeretlenek, de elemzésük talán nem kielégítő. Az egyik ok az, amiről Christopher Lasch ír egyik tizenkét évvel ezelőtti esszéjében: ha az elitek csak egymáshoz beszélnek, ennek az egyik oka az, hogy hiányoznak az intézmények, amelyek előmozdítják az általános beszélgetést az osztályhatárokon keresztül. A közélet („civic life”) olyan színhelyeket igényel, amelyeken az emberek fajra, osztályra, nemzetiségre való tekintet nélkül találkozhatnak, társaloghatnak. A társadalmi osztályok — úja Lasch — a saját tájszólásukat beszélik, a demokráciában találkozóhelyre van szükségük, „harmadik helyre”, mondja Ray Oldenburg nyomán, azaz olyan helyre, ami nem az otthon (a viktoriánus házasság „menedék a szív, télen világban”, amelyről Lasch szép könyvet írt) és nem a nagy, rideg intézmény. Ez volt a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi kávéház és vendégfogadó olyan városokban, ahonnan családok évszázadokig nem költöztek el a házukból, ahol a helyi közéletet átszőtték a személyes viszonyok, ismeretségek szálai. A középosztály menekülése a kertvárosokba, a munkáik vándorlása állás után, a diákok útja távoli egyetemekre, a politika szakosodása és professzionalizálódása mind afelé löki a demokratikus közéletet, hogy személytelen és közvetett legyen, mint minden. Jellegzetes dolog Pesten, hogy minden presszóban szól a zene, és minden kialakított menedékövezetben (Bazilika, Ráday utca, Liszt Ferenc tér) állandóan zajos „rendezvényekkel” ejtik kétségbe és kergetik fel a csevegni óhajtókat. A közéletről, közügyekről szóló értelmes honpolgári magánbeszélgetések mintája és fönntartója régebben a sajtó és a rádió volt, ma a kereskedelmi televíziók, gagyizene-rádiók és bulvárlapok ezt a funkciót nem tölthetik be. Ha a bulvár- és szennylaposodás ilyen iramban folytatódik, a méltán csodált Magyar Nemzet marad majd az egyetlen hagyományos politikai napilap. Hogy ezt ijesztgetésnek szánom? Hát persze. Régebben a politizálás színtere - különösen a régi, gyökeresebb demokráciákban, de 1948 előtt, minden elnyomó intézkedés ellenére városon azért még nálunk is a párthelyiség volt, a sztrájktanya, a munkásotthon, Nyugaton ennek nyomai még föllelhetők, bár a csoportos közügyi beszélgetés terepe egyre inkább az internet. A kelet-európai, így a magyarországi pártok gyors szociokulturális kiüresedése (pl. a nagysikerű liberális klubok meggyengülése), a taglétszám csökkenése, a politika szakmaiasodása, a pártvezetőségi klikkek korrumpálódása, a világnézetitlen, kompromisszumos, álpragmatikus vonalvezetés rohamos terjedése, a parlament és az önkormányzati demokrácia hanyatlása azt jelenti, hogy a politikai szervezetek se lehetnek „a harmadik hely” bázisai. Az új társadalmi mozgalmak (környezetvédők, emberijog-védők, feministák, kisebbségvédők, antiglobalisták/antikapitalisták) az országos (nemzeti) politika iránt megvető közönyt mutatnak. Nem gondolják a hivatalos balközépről, hogy kisebbik rossz, mint ezt Nyugaton tennék. Számos „alternatív” ismerősöm egyáltalán nem olvas magyar újságot. A hivatalos politikára reflektáló, a hazai sajtóvitákra reagáló egyetlen civiltársadalmi közeg a polgári körök radikális jobboldali mozgalma. Ez utóbbiak olykor baloldali alternatív gesztusokat és gondolatokat is megengednek maguknak, nem tudván, hogy mi micsoda. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a politikai önazonosságok, identitások csúszásai, elmosódottságuk, habkönnyű fölcserélhetőségük ötlik szembe, s emiatt nem is veszik őket túl komolyan honfitársaink. A jobb- és baloldali érzület viszonylagossága nem oka, hanem következménye ezeknek a társadalmi fejleményeknek. A jobb- és a baloldalra hagyományosan jellemző eszmények, emlékek, mítoszok, elvek programok továbbra is léteznek társadalmunkban, csak lebegő formában, eloldva horgonyukról, amely a szétázott-szétmállott politikai közösségben nyugodott egykor. A „jobb” és a „bal” megkülönböztetése elavult, mondják népszerű kommentátorok, ámde valami nem „avul el” amiatt, hogy valahol alkalmazhatatlan, bár ugyanazt másutt sikerrel alkalmazzák akár mint értelmezési módszert, akár forgatják mint politikai fegyvert. A politikai közösség lefegyverzettsége az oka ennek a bizonytalanságnak, amely azonban - mint látjuk — nem zárja ki a politikai rettegést és gyűlölködést. Ennek is van oka azonban, az, amit a szociáldemokrata Kéthly Anna „a demokratikus élmény nélküli demokráciának” nevezett a Szocializmus 1946. március-áprilisi számában, amihez azt tette hozzá a szintén szociáldemokrata Faragó László ugyanott, hogy föltételes demokráciának nevezhető csak az olyan, amelyet csak a külső erőviszonyok tartanak meg annak. Nem kétséges, ha ma Európában a diktatúrák volnának többségben, a mai magyarországi demokratikus rendszer is összeomlanak anélkül, hogy különösebben böködni kellene. Mi az oka a demokratikus élmény hiányának? Nem egyszerűen az, hogy a rendszerváltás nem volt forradalmi, ahogy a közhelygyárosok szajkózzák szakadatlan, hanem a rendszerváltás sajátos viszonya a történelemhez s az aktuális, a létező népakarathoz. A rendszerváltó nemzedék legitimáló mítosza természetesen 1956 volt. Mármost 1956-nak igenis voltak „uralkodó eszméi”, amelyektől ez a politikai generáció vagy eltávolodott, vagy eleve idegenkedett tőlük. (Én is csak később találtam vissza ezekhez a gondolatokhoz, nem 1989 körül, amikor - akkor még liberálisként - látnom kellett, hogy az új rendszerben Bibó István nem időszerű. Most másképp látom ezt is, Bibót is, de ehhez a rendszerváltás iránti alapos kétely kellett, ami nem volt éppen boldogító.) Ezek az „uralkodó eszmék” könnyen fölsorolhatók: nemzeti függetlenség és önrendelkezés, demokratikus szocializmus (ezt nevezte akkoriban Bibó „kizsákmányolásmentes társadalom”nak), munkástanácsok (tehát a termelők uralma a munkahelyeken). Ezek nem 1989 uralkodó eszméi. Ami közös volt (szabadságjogok, jogállam, politikai pluralizmus), az nem volt 1956 eredeti hozadéka, az csak a liberális demokrácia konszenzusa, amelybe 1956 és a vele rokon más kelet-európai mozgalmak, lázongások vitték bele azt, ami 1917-1919-ből származott, de amit a lenini-sztálini rendszer meg se próbált realizálni. A kronstadti lázadástól kezdve próbálták a proletárok vegyíteni a szocializmust a szabadsággal, de ez soha nem sikerült nekik. Ez az örökség ma abszurdnak tetszik a legtöbb ember számára, aki egyáltalán hallott felőle harangozni. S ami 1989 sötét titka: ilyesféle megoldásokon, autonomista, antietatista szocializmuson bizony nem kevesen törték a fejüket, és a posztsztálinista államkapitalizmusnak a piaci kapitalizmussá változtatását (privatizáció, igazgatósági kivásárlás, átruházás, kisajátítás révén) a régi rendszer uralkodó osztálya szervezte meg példás hatékonysággal, kooptálva néhány kívülállót is a tomna kedvéért, miközben mind a rendszer-mások kevésbé), 1956-ban meg úgyszólván senki. Nemzeti függetlenséget, önrendelkezést is óhajtottunk valaha, 1989- re ez elhalványult. A szovjet csapatok távozásának örültünk ugyan mindannyian, de halványan. Úgyszólván meg se említette senki már napokkal a kivonulás után. A függetlenségnek már az első világháború után se örültünk (rajtunk kívül csak az osztrákok voltak még ilyen furák), egyedülállóan a világ népei között, hiszen nálunk a függetlenséget úgy hívják: Trialon. Könnyen léptünk be a NATO-ba és az EU-ba, a külfölddel szembeni változatlan bizalmatlanságunk és tudatlanságunk nem változott, de ez nem jár együtt a nemzeti függetlenségra II/2S TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS Kétféle jobboldal váltók, mind a régivágású kommunisták értetlenül bámultak. Ezt a közvélemény kezdettől fogva utálta, s még mindig nem hagyta jóvá. Az állítólagos „állami vagyonnak” a temetők közötti szétosztását, de még inkább a temetők általi kontrollját látták volna szívesen, akárcsak 1956-ben, de nem volt (és ma sincs) párt vagy más fontos erő, amely a termelők érdekét és óhaját képviselni volna képes. 1989-ban minden befolyásos csoport polgári társadalmat és tőkés gazdasági rendszert kívántnémelyek radikálisabban, gyával. Hiszen etnicisták és idegengyűlölők vagyunk manapság, nem pedig demokratikus nacionalisták, mint eleink közül oly sokan, legszebben Petőfi. Nem idegen államokra neheztelünk vagy féltékenykedünk - ezt csak akkor érezhetnénk, ha a magyar államról azt vélnők, hogy a miénk, de nem véljük — , hanem idegen népekre és személyekre. Az állammal kapcsolatos - baráti vagy ellenséges - politikai elkötelezettség olyan elvontság, amelyet csak a közösség érezhet át együttesen, de ilyen közösség nincs. a hét kérdése: 2004. június 24.