A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-06-24 / 25. szám

■ Mindenki arról panaszkodik, hogy túlságosan élesek hazánkban a politi­kai küzdelmek. „A két fél”, „a két ol­dal”, ahogy egyre gyakrabban nevezik, nem hallgat oda a másikra, a politikai „táborok” állítólag gyűlölik egymást, félnek egymástól, „a másik” megsem­misítésére törnek nemtelen eszközök­kel, s ez a viszály - mesélik - minden­hová, a családi ebédlőasztalok mellé és a gyóntatófülkékbe is behatol, tönkre­teszi a nemzet nyugalmát. Mások, fő­leg vidéken, nem észlelnek ilyesmit, szerintük ez csak a pesti középosztály s értelmiség különleges baja, amitől az egészséges, természetközeli magyar ember nem szenved. Gondolom, mindkét benyomás valóságos tapasz­talatokon, élményeken alapul. A poli­tikailag elkötelezett emberek s a véle­ménymédiák azonban csakugyan meghökkentő keserűséggel, bizalmat­lansággal beszélnek egymásról, s en­nek az okát nem olyan nehéz föltárni, hiszen ez a gyanakvás történeti és tár­sadalmi érzésegyüttesekből ered, ame­lyek ugyan nem ismeretlenek, de elemzésük talán nem kielégítő. Az egyik ok az, amiről Christo­pher Lasch ír egyik tizenkét évvel ez­előtti esszéjében: ha az elitek csak egy­máshoz beszélnek, ennek az egyik oka az, hogy hiányoznak az intézmények, amelyek előmozdítják az általános be­szélgetést az osztályhatárokon keresz­tül. A közélet („civic life”) olyan szín­helyeket igényel, amelyeken az embe­rek fajra, osztályra, nemzetiségre való tekintet nélkül találkozhatnak, társa­loghatnak. A társadalmi osztályok — úja Lasch — a saját tájszólásukat beszé­lik, a demokráciában találkozóhelyre van szükségük, „harmadik helyre”, mondja Ray Oldenburg nyomán, azaz olyan helyre, ami nem az otthon (a viktoriánus házasság „menedék a szív­, télen világban”, amelyről Lasch szép könyvet írt) és nem a nagy, rideg in­tézmény. Ez volt a tizennyolcadik-ti­zenkilencedik századi kávéház és ven­dégfogadó olyan városokban, ahonnan családok évszázadokig nem költöztek el a házukból, ahol a helyi közéletet át­szőtték a személyes viszonyok, isme­retségek szálai. A középosztály mene­külése a kertvárosokba, a munkái­k vándorlása állás után, a diákok útja távoli egyetemekre, a politika szako­sodása és professzionalizálódása mind afelé löki a demokratikus közéletet, hogy személytelen és közvetett le­gyen, mint minden. Jellegzetes dolog Pesten, hogy minden presszóban szól a zene, és minden kialakított mene­dékövezetben (Bazilika, Ráday utca, Liszt Ferenc tér) állandóan zajos „rendezvényekkel” ejtik kétségbe és kergetik fel a csevegni óhajtókat. A közéletről, közügyekről szóló értel­mes honpolgári magánbeszélgetések mintája és fönntartója régebben a saj­tó és a rádió volt, ma a kereskedelmi televíziók, gagyizene-rádiók és bul­várlapok ezt a funkciót nem tölthetik be. Ha a bulvár- és szennylaposodás ilyen iramban folytatódik, a méltán csodált Magyar Nemzet marad majd az egyetlen hagyományos politikai napilap. Hogy ezt ijesztgetésnek szá­nom? Hát persze. Régebben a politizálás színtere - különösen a régi, gyökeresebb demok­ráciákban, de 1948 előtt, minden el­nyomó intézkedés ellenére városon azért még nálunk is­­ a párthelyiség volt, a sztrájktanya, a munkásotthon, Nyugaton ennek nyomai még föllel­­hetők, bár a csoportos közügyi beszél­getés terepe egyre inkább az internet. A kelet-európai, így a magyarországi pártok gyors szociokulturális kiürese­dése (pl. a nagysikerű liberális klubok meggyengülése), a taglétszám csökke­nése, a politika szakmaiasodása, a pártvezetőségi klikkek korrumpálódá­sa, a világnézetitlen, kompromisszu­mos, álpragmatikus vonalvezetés ro­hamos terjedése, a parlament és az ön­­kormányzati demokrácia hanyatlása azt jelenti, hogy­ a politikai szervezetek se lehetnek „a harmadik hely” bázisai. Az új társadalmi mozgalmak (kör­nyezetvédők, emberijog-védők, fe­ministák, kisebbségvédők, antigloba­­listák/antikapitalisták) az országos (nemzeti) politika iránt megvető kö­zönyt mutatnak. Nem gondolják a hivatalos balközépről, hogy kisebbik rossz, mint ezt Nyugaton tennék. Számos „alternatív” ismerősöm egy­általán nem olvas magyar újságot. A hivatalos politikára reflektáló, a hazai sajtóvitákra reagáló egyetlen civiltár­sadalmi közeg a polgári körök radi­kális jobboldali mozgalma. Ez utób­biak olykor baloldali alternatív gesz­tusokat és gondolatokat is megen­gednek maguknak, nem tudván, hogy mi micsoda. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a politikai önazonossá­gok, identitások csúszásai, elmosó­­dottságuk, habkönnyű fölcserélhető­ségük ötlik szembe, s emiatt nem is veszik őket túl komolyan honfitársa­ink. A jobb- és baloldali érzület vi­szonylagossága nem oka, hanem kö­vetkezménye ezeknek a társadalmi fejleményeknek. A jobb- és a balol­dalra hagyományosan jellemző esz­mények, emlékek, mítoszok, elvek programok továbbra is léteznek tár­sadalmunkban, csak lebegő formá­ban, eloldva horgonyukról, amely a szétázott-szétmállott politikai közös­ségben nyugodott egykor. A „jobb” és a „bal” megkülönböztetése elavult, mondják népszerű kommentátorok, ámde valami nem „avul el” amiatt, hogy­ valahol alkalmazhatatlan, bár ugyanazt másutt sikerrel alkalmazzák akár mint értelmezési módszert, akár forgatják mint politikai fegyvert. A politikai közösség lefegyverzettsége az oka ennek a bizonytalanságnak, amely azonban - mint látjuk — nem zárja ki a politikai rettegést és gyűlölködést. Ennek is van oka azonban, az, amit a szociáldemokrata Kéthly Anna „a de­mokratikus élmény nélküli demokrá­ciának” nevezett a Szocializmus 1946. március-áprilisi számában, amihez azt tette hozzá a szintén szociáldemokra­ta Faragó László ugyanott, hogy föl­­tételes demokráciának nevezhető csak az olyan, amelyet csak a külső erővi­szonyok tartanak meg annak. Nem kétséges, ha ma Európában a diktatú­rák volnának többségben, a mai ma­gyarországi demokratikus rendszer is összeomlanak anélkül, hogy különö­sebben böködni kellene. Mi az oka a demokratikus élmény hiányának? Nem egyszerűen az, hogy a rendszerváltás nem volt forradalmi, ahogy a közhelygyárosok szajkózzák szakadatlan, hanem a rendszerváltás sajátos viszonya a történelemhez s az aktuális, a létező népakarathoz. A rendszerváltó nemzedék legitimáló mítosza természetesen 1956 volt. Mármost 1956-nak igenis voltak „uralkodó eszméi”, amelyektől ez a politikai generáció vagy eltávolodott, vagy eleve idegenkedett tőlük. (Én is csak később találtam vissza ezekhez a gondolatokhoz, nem 1989 körül, ami­kor - akkor még liberálisként - látnom kellett, hogy az új rendszerben Bibó István nem időszerű. Most másképp látom ezt is, Bibót is, de ehhez a rend­szerváltás iránti alapos kétely kellett, ami nem volt éppen boldogító.) Ezek az „uralkodó eszmék” könnyen fölso­rolhatók: nemzeti függetlenség és ön­­rendelkezés, demokratikus szocializ­mus (ezt nevezte akkoriban Bibó „kizsákmány­olásmentes társadalom”­­nak), munkástanácsok (tehát a terme­lők uralma a munkahelyeken). Ezek nem 1989 uralkodó eszméi. Ami közös volt (szabadságjogok, jogállam, politikai pluralizmus), az nem volt 1956 eredeti hozadéka, az csak a liberális demokrácia konszenzu­sa, amelybe 1956 és a vele rokon más kelet-európai mozgalmak, lázongások vitték bele azt, ami 1917-1919-ből származott, de amit a lenini-sztálini rendszer meg se próbált realizálni. A kronstadti lázadástól kezdve próbálták a proletárok vegyíteni a szocializmust a szabadsággal, de ez soha nem sikerült nekik. Ez az örökség ma abszurdnak tetszik a legtöbb ember számára, aki egyáltalán hallott felőle harangozni. S ami 1989 sötét titka: ilyesféle megoldá­sokon, autonomista, antietatista szoci­alizmuson bizony nem kevesen törték a fejüket, és a posztsztálinista államka­pitalizmusnak a piaci kapitalizmussá változtatását (privatizáció, igazgatósági kivásárlás, átruházás, kisajátítás révén) a régi rendszer uralkodó osztálya szer­vezte meg példás hatékonysággal, ko­optálva néhány kívülállót is a tomna kedvéért, miközben mind a rendszer-mások kevésbé), 1956-ban meg úgy­szólván senki. Nemzeti függetlenséget, önren­delkezést is óhajtottunk valaha, 1989- re ez elhalványult. A szovjet csapatok távozásának örültünk ugyan mind­annyian, de halványan. Úgyszólván meg se említette senki már napokkal a kivonulás után. A függetlenségnek már az első világháború után se örül­tünk (rajtunk kívül csak az osztrákok voltak még ilyen furák), egyedülállóan a világ népei között, hiszen nálunk a függetlenséget úgy hívják: Trial­­on. Könnyen léptünk be a NATO-ba és az EU-ba, a külfölddel szembeni vál­tozatlan bizalmatlanságunk és tudat­lanságunk nem változott, de ez nem jár együtt a nemzeti függetlenség­ra­ II/2S TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS Kétféle jobboldal váltók, mind a régivágású kommunis­ták értetlenül bámultak. Ezt a közvé­lemény kezdettől fogva utálta, s még mindig nem hagyta jóvá. Az állítóla­gos „állami vagyonnak” a tem­etők közötti szétosztását, de még inkább a tem­etők általi kontrollját látták volna szívesen, akárcsak 1956-ben, de nem volt (és ma sincs) párt vagy más fontos erő, amely a termelők érdekét és óha­ját képviselni volna képes. 1989-ban minden befolyásos csoport polgári társadalmat és tőkés gazdasági rend­szert kívánt­­némelyek radikálisabban, gyával. Hiszen etnicisták és idegen­­gyűlölők vagyunk manapság, nem pe­dig demokratikus nacionalisták, mint eleink közül oly sokan, legszebben Petőfi. Nem idegen államokra nehez­telünk vagy féltékenykedünk - ezt csak akkor érezhetnénk, ha a magyar államról azt vélnők, hogy a miénk, de nem véljük — , hanem idegen népekre és személyekre. Az állammal kapcso­latos - baráti vagy­ ellenséges - politi­kai elkötelezettség olyan elvontság, amelyet csak a közösség érezhet át együttesen, de ilyen közösség nincs. a hét kérdése: 2004. június 24.

Next